Akkor, december 15-én akarták Tőkés Lászlót kilakoltatni Temesvárról, de a tömeg reggel öttől vigyázott rá. Jöttek az évfolyamtársaim, hogy menjünk mi is. Csak gyertyát vittünk magunkkal. Háromszázan lehettünk, fele egyetemista. Csendben kellett lennünk, mert tudtuk, bármilyen ürüggyel szétverhetnek bennünket. Aztán garanciát kaptunk írásban, hogy aznap már nem lakoltatják ki Tőkést, s élelmet és tüzelőt kap. Akkor, ha csak morálisan is, de mi győztünk. Másnap, szombaton az állomásra indultunk a vőlegényem elé, s akkor találkoztunk a tüntetőkkel. A néptanács előtt leverték a címert, a sarlót, a kalapácsot. Ott láttam először a középen kivágott román zászlót. Sosem láttunk még ilyent, a tévében sem. Tüntetünk... Csak a kínai eset volt előttünk. A diákok ott a téren. Mindenki félt. Jött az első rohamosztag. Fehér sisak, pajzs. Mintha nem is velünk történt volna mindez. Aztán jött a könnygáz… vagy mi. Iszonyatos hányingerem volt tőle, szédültem, nehezen kaptam levegőt. El innen… szétverték a tüntetést. Nem volt sokáig nyugalom. Visszamentünk a kollégiumba, de aludni nem tudtunk, tárgyaltuk az eseményeket. Egyszer csak újra hallottuk a tömeget. „Gyertek velünk, egyetemisták!” - kiabálták románul. „Le a kommunizmussal! Szabad választásokat!” Nem is értettük. Mi az, hogy szabad választás? Abból az egyből mit választhatok szabadon? Nálunk beszélni, hallani sem volt szabad hasonló dolgokról, akkor fel sem fogtuk az értelmét, de azért lementünk.
A magyarok mind ott voltak.
(…)
Akadt egy szónok, egy vezér, aki tudta, mit akar. Azt mondta a tömegnek: csak azok álljanak mellé, akik arccal vállalják, hogy amit most tesznek, azért lehet, hogy napvilágra többet nem kerülnek. Az ortodox katedrális felé indultunk. Útközben tanultuk, hogyan kell tüntetni. Honnan tudtuk volna? Fogtuk egymás kezét, összekapaszkodtunk, rendezett sorokat alkottunk. Éreztük, aki kilép, vagy elszakad, elviszik. Ott álltak az autók kétoldalt. Rengeteg autó. Kiabáltunk: „Ma egész Temesváron, holnap az egész országban!” Ott születtek a jelszavak. Élveztük. Ugráltunk föl, s örültünk, hogy elől sem, hátul sem látni a tömeg végét. Pizsamában jöttek az emberek, egy öreg bácsi ott húzta a zokniját az utca szélén. Mentünk a munkásnegyedek felé, hogy lehívjuk őket az utcára. Akkor már égtek a táblák, amiken a hülye jelszavak, a Ceaușescut éltető szövegek voltak. Valóságos kis diadal volt, hogy Én is leköphettem azt a rohadt táblát és a nevét. És ugrálhatok rajta. Éreztem, ahogy behorpad, megroggyan a lábam alatt. Aztán láttuk, az utat eltorlaszolja két katonai autó, rendes zöld ruhás katonák reflektoroztak szembe. A tömeg elkezdte kiabálni: „A hadsereg velünk van!” Láttam a teljes zavarodottságot a katonák arcán. Szemben a tömeg, amelyik üvölti: velem vagy, háta mögött a tisztje. A járdán, a kordon mellett volt egy szűk rés. Megpróbáltuk, hátha… A katonák nem mozdultak. Elengedték a tömeget kettesével. Kiabáltunk mindenfélét. Szűk utcába értünk. Tudtuk, ott könnyebben támadnak. Akkor még nem lőttek…
Néhány éve hátgerinc-törésem volt, fáradt voltam. Menjünk haza… Sötét utcákon lopóztunk öten. Jó darabig sikerült is eljutnunk, de amikor már azt hittük, megúsztuk, belefutottunk egy ARO-ba. Méteres vasdorongokkal, meg láncos bottal szálltak ki belőle. Civil ruhában voltak – szekusok. Tíz lépést, ha futottunk előlük, mert eszünkbe jutott, ha futunk, nagyon megvernek. Nem szóltunk egy szót sem, felszálltunk az autóra. Bevittek minket a Szeku-központba, engem a hajamnál fogva szedtek le az autóról. Bent falhoz állítottak bennünket. Hoztak egy fiút, enyhe túlzással nem volt arca, s még akkor is rugdosták. Akarsz még szaladni? – ezt kérdezték tőle. Éreztem, hogy összepisilem magam. Tisztában voltam vele, nem fogom bírni a fájdalmat.
Ötünk közül egy fiú volt román, vele kezdték. Megkérdezték, hova való? Mondta, brassói. Akkor kapta az első pofont…
(…)
Belöktek bennünket egy cellába. 38-an voltunk nők, a legváltozatosabb társaság. Hajnalra már rengeteget behoztak. Nekik még keményebb vesszőfutás jutott, két sor rendőr közt kellett lejönniük, akik megalázták, verték őket. Végig hallottuk az üvöltést. A földön ülve le-lekoppant a szemünk, akkor még reménykedtünk, hogy egy veréssel megússzuk. De másnap délelőtt rabszállító kocsiba gyömöszöltek bennünket és elvittek a börtönbe. Akkor már nem is találgattunk. Bármi megtörténhet. Az egyik őr artikulálatlan hangon üvöltözte, hogy minimum 15 évet kapunk, és örüljünk, ha nem tűnünk el végleg… Elvettek tőlünk mindent. Aznap kaptunk egy szelet barna kenyeret. Egyébként végig a börtönkoszt maradékát adták. Hiszen mi még köztörvényesek sem voltunk.
(…)
Vasárnap (december 17-én – szerk. megj) lövéseket hallottunk. Közel volt a kaszárnya, azzal áltattuk magunkat, hogy gyakorlatoznak. Magunknak sem mertük megfogalmazni, hogy lőnek az utcán. S nem elszórtan lövöldöznek. LŐNEK! Kemény sorozatokat. A legjobb lett volna semmire sem gondolni és aludni. De nem hagytak. Számtalan névsort írtak rólunk, s megkezdődtek a kihallgatások. Rettenetesen féltünk. Egymástól is. Engem egy krajovai ügyész hallgatott ki, rendes volt. Hangját fel nem emelte, nem volt durva. Elmondtam a mesét, hogy bulizni indultunk… tudta, hogy hazudok. Szerencsénkre ötünk vallomása nagyjából egybevágott. A papíromon aztán végül is az volt, hogy nem láttam semmit, mert szemüvegem van és sötét volt. Az ügyész mondta el azt is, hogy már 240 halott van Temesváron, s hogy mik történnek. Hogy rengeteg nőt megerőszakoltak, s hogy mennyien vannak bezárva. Azt mondta, nem elég, hogy magyar vagyok, még keresem is a bajt? Aztán szerdán este (december 20-án – szerk. megj.) váratlanul megkérdezték: mit akarunk, vacsorázni, vagy hazamenni? Akkor már éreztük, valaminek történnie kellett. Amikor elengedtek bennünket, a vőlegényem látott engem a saját cellájából, de én semmit sem tudtam róla. A köztörvényesek az ablakból éljeneztek és cigarettát dobáltak le nekünk. A kollégiumba mentünk, a mechanika tanárom volt az ügyeletes. Beállítottunk büdösen, koszosan, eszméletlenül éhesen. Hol voltatok? Börtönben… Nem akarta hinni. Csak amikor látta, hogy egy fél üveg barack kompótnak hogyan rontunk neki, akkor eszmélt fel. Egész éjjel hallottuk a tankokat, s akkor már láttuk a városban is, hogy mi történt. Láttuk a golyónyomokat, a vért. S aznap este még beszélt a rádióban az öreg. Hogy el kell tiporni a temesváriakat…
(Lejegyezte Magyar Hajnalka, részlet a Zalai Hírlapban 1990 július 21-én megjelent interjúból.)
Levél
Órákat töltöttem a pincében. Kerestem az emlékeim. Elcsomagoltam őket, érdeklődés hiányában. A pincének a legeldugottabb sarkában találtam rá, minden más rárakódott már: levetett ruhák, kinőtt cipők, még-valamire-jó-lesz kacatok, gyerekjátékok, elnyűtt évek. Lementem megnézni, harminc év alatt mennyit koptak, mivé fásultak, a tapasztalás és a feledés milyen átfogalmazásra késztetne, ha mégis megtalálnám azt az egyetlenegy nyomtatásban megjelent interjút, amiben elmondom az 1989 decemberében történteket.
Lelkem bugyraiban legalább ilyen mélyre kell ásnom. Amíg még friss volt az élmény, nem kellett válogatnom, mi az, ami értékkel bír a történetben. Egyetlen nagy meghatározó forradalmi hét volt, amiben minden felértékelődött: az érzések, a tapasztalás, a közösség ereje, a horizont.
A forradalom napjaiban nem volt megfontolt törekvés bennem, csak egy közösségi, magyarságból fakadó segíteni akarás egy bajba jutottan. Nem volt bennem más akkor, mint részvét és válasz a kérdésre: kiállsz Tőkésért? Később, az események hevében nem akartam az utcán többet, mint elemi erővel felborítani azt, ami utamba állt, ami megalázott, ami sötétben tartott, éheztetett és letaposott. A zsigerből fakadó élni akarás tört fel akkor, megállíthatatlanul. Ebben semmi hősies nincs. Mint ahogy a félelemben, a rettegésben sem volt, ami utána következett. Nem hősies dolog szembenézni azzal, hogy bármit elmondanál, azt is, ami sosem történt meg, hogy megússzad azt, amit a többieknek nem sikerült, a lelki és fizikai bántalmazást. Látni a könyörtelenséget, tudni, hogy a szeretteid örökké fájdalommal a lelkükben élnek majd, mert nem tudnak felőled, nos, ebben nincs semmi hősies.
Átéltük, túléltük és kezdeni akartunk valamit a kialakult, az általunk kialakított új helyzettel. Küzdöttünk, belevágtunk. Kitaláltuk, dolgoztunk rajta, és merhetetlen hittel törtünk előre. Annak a hétnek az adrenalinja sokáig elég volt. A rémálmok akkor meg nem jöttek. Akkor a rémeket a tennivalókba fojtottuk, az új életbe, a lehetőségekbe, a jövőbe. Tanultuk a jövőnket, lépésről lépésre lettünk okosabbak, nyitottabbak, merészebbek, vállalkozóbbak. A forradalom történelmi és személyes vízválasztóm is lett.
Lassan az idő süllyesztőjébe kerültek a sikolyok a folyosókról, a rettegés a cellából, a kilátástalanság szomorúsága. És minél nagyobb lett a csend, minél nehezebb volt úgy érezni, hogy ez egy osztott vagy közös sors, minél kevesebb kérdésre kellett válaszolni, annál sűrűbb ködbe vesztek a részletek és annál sűrűbben jöttek elő az álmok szürreális csomagolásban. Ma már jobban értem a túlélők csöndbe burkolózását, bármit is éltek túl. Az idő nem gyógyít, és nem old meg semmit. Ami megmarad az idő múlásával, az csak kétkedővé tesz, elgondolkodóvá, magányossá.
Örülök, hogy megtaláltam az egyetlen, számomra hiteles dokumentumot a történetemről, amire rábízhatom magam. A történetünkről. Tudom, hogy sokan vagyunk, akik hasonlóan éljük meg ezt az időszakot. Szorongva, félve, emlékezve, kicsit szégyenkezve. Belekapaszkodunk egy-egy emlékfoszlányba, kihúzzuk magunkat, majd ismét néhány pillanatra összeroskadunk a súlya alatt.
Nehéz így karácsony táján 30 évnyi csomagolásból elővenni azt, ami igaz, amit érdemes megosztani, ami értekkel bír mások számára is. Legyen az, hogy elég egyetlen kérdés egy megfelelő pillanatban, hogy elindítson egy változást. Hogy minden változás fájdalmas. Hogy a fájdalom nem múlik el, csak átalakul. És hogy többnyire a véletlen vagy a szerencse dönti el, hős leszel-e vagy túlélő. Esetleg egy felemelt, számodra Isten áldását kérő lelkipásztori kéz a decemberi, temesvári sötétben.
Szalló Zsuzsa
2019. december 15, Stockholm
