– Forró Antal az 1960-as, 1970-es évek szocreál művészetétől eltérő, egyéni nyelven megszólaló kolozsvári alkotók kiváló körébe tartozott, akinek művészetével először a Donát negyedi műtermekről szóló kiállítás előkészítése során találkoztam tavaly. Bevallom, hogy akkor furcsának és távolinak éreztem azokat az alkotásait, amelyek fekete-fehér reprodukciókról vagy a múzeum gyűjteményéből köszöntek vissza. Viszont jelen kiállítás anyagának válogatása közben rácsodálkoztam élénk erős pasztelljeire, és a mesterien kivitelezett szénrajzaira, továbbá néhány olyan alkotásra, amelyek remélem, hogy a Forró Antal művészetét ismerők számára is meglepetésként hatnak ma – mondta a megnyitón Bordás Beáta, a kiállítás kurátora.
Úgy vélte, Forró Antalt némiképp a székelyföldi mester, Nagy Imre utódjaként tartják számon, hiszen a két alkotó nagyon hasonló témákat dolgozott fel, mindketten lendületes munkákat készítettek, és hasonló technikákat alkalmaztak.
– Forró elsősorban az erdélyi tájat, a szülőföldjét, Háromszék hegyes-völgyes zord tájait, majd a Mezőség és Kolozsvár környéki falvakat és erdőket festette, és az ott élő embereket örökítette meg. És ez lett az a két műfaj, amelyben kiválót alkotott, a portré, és ehhez kapcsolódóan az önarckép, illetve a tájkép voltak a legkiemelkedőbbek az életműben – ismertette az alkotó munkásságát a kurátor. A kiállítás rendezésekor elkülönítették az egyes témákat, külön terembe kerültek a pasztell tájképek, az önarcképek és portrék, de a csendéletek és városképek is.
A kurátor kiemelte, a kiállítás nem retrospektív, erre a Forró Ágnes birtokában lévő gyűjtemény nem is lenne elegendő, célja csupán az, hogy érzékeltesse „a művész alapvető témáit és technikáit”. Forró Ágnessel együtt bíznak abban, hogy alaposabban megszemlélve a munkákat a látogatók is elismerik majd Forró Antal nagyságát és jó érzéssel merülnek el a művészetében, jegyezte meg Bordás Beáta.
Forró Antal életpályáját Tibori Szabó Zoltán egyetemi docens, szerkesztő mutatta be. Mint mondta, Forró tehetségét a kézdimartonosi tanító fedezte fel, ő is küldte el első tanárához Kézdivásárhelyre. A művészt 1950-ben vették fel a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, mestere Miklóssy Gábor festőművész volt, de művésszé válásában Kádár Tibor és Abodi Nagy Béla is szerepet játszott.
– Festői és grafikusi munkássága a legnemesebb erdélyi festőhagyományokra alapozott, és olyan kiváló alkotók által kitaposott úton haladt, mint Nagy Imre, Nagy István és Márton Ferenc. Ezáltal tulajdonképpen beilleszkedett a székelyföldi festészetnek és grafikának abba a generációjába, amelyet Kusztos Endre, Sükösd Ferenc, Plugor Sándor, Márton Árpád és Maszelka János neve is fémjelez – részletezte Tibori Szabó Zoltán. Kiemelte: Forró Antal soha nem vált igazi kolozsvárivá, munkájában mindig visszanyúlt székelyföldi gyökereihez, kedvenc témái a tájak, emberek és önarcképek festése volt.
– Önarcképein az önmagával kíméletlen őszinteséggel szembenéző művészt látjuk. Az arc komorsága a sorssal történő megbékélést sugallják, de konokságot is egyben, s nem utolsósorban az elképzelések melletti kitartás kifürkészhetetlen forrásból merített erejét – fogalmazott a méltató.
A kiállításmegnyitón felszólalt Forró Ágnes is, aki visszaemlékezett arra, hogyan dolgozott az édesapja. Elmesélte, hogy soha nem mentek el augusztusban úgy kirándulni, hogy a rajzfelszerelést ne pakolták volna be a sátor és a hálózsákok mellé, és az apja alig várta, hogy kiszabaduljon a négy fal közül és dolgozhasson.
A tárlar augusztus 11-ig látogatható a Bánffy palotában.
