Kézdivásárhelyi, sepsiszentgyörgyi tanulóévei után 1950-1956 között a kolozsvári képzőművészeti főiskolán tanult, mestere Miklóssy Gábor festőművész volt, de művésszé válásában Kádár Tibor és Abodi Nagy Béla is szerepet játszott. 1957-től több erdélyi városban szervezett kiállítást: első kiállítását a főiskolai tanulmányainak befejezését követő esztendőben, 1957-ben szervezte, Boldis Irén szobrászművésszel közösen, 1960-ban, 1967–1969 között, illetve 1974-ben egyéni tárlatokon állt a közönség elé művészi termésével, amelyet Kolozsváron és több székelyföldi városban is bemutatott. 1976-ban és 1980-ban Kolozsváron rendezett egyéni kiállításokat, de képeit, az évek során, számtalan csoportos tárlatra beküldte. Kolozsváron élt és alkotott, de mindvégig hű maradt szülőföldjéhez, művészettörténészek szerint Forró Antalt a székely festőiskola jelentős művészegyénisége.
Kezdetben a pedagógiai intézetben tanított, majd a képzőművészeti főiskolán volt tanár 1960-1982 között, korán bekövetkezett haláláig – 1982. augusztus 11-én hunyt el Kolozsváron.
Az alábbi összeállítással emlékezzünk Forró Antalra, a róla szóló néhány méltatás felidézésével, valamint a művésznek egy gyerekkori visszaemlékezésével.
Festőember
Kántor Lajos röviden így jellemzi Forró Antalt: Festőember. „Ez az egyszerű, jelzőket nem halmozó megnevezés illik Forró Antalhoz. A vele kortárs szobrásztól, Vetró Artúrtól kölcsönzöm a jellemzést, amelyekhez Vetró a „tiszta tekintetűt” és „nemes kezűt” tette hozzá. A háromszéki Kézdimartonoson született parasztfiú Kolozsvárt Miklóssy Gábor megbecsült tanítványa lett, és sem a szülőföldhöz, sem a mestertől eltanult szakmaszeretethez, a művészeti pálya komolyan megéléséhez sem lett hűtlen. Erdélyi festőember, az erdélyi táj és ember hűséges ábrázolója. Az őt körülvevő, a megkeresett és megtalált egyszerű emberekben, vidéken és városon, a lényeget, a tartást, a lelket látta meg, és ugyanez a lényeglátás jellemzi tájmegjelenítéseit, akár színesben, akár fekete-fehérben örökíti ránk a meglátottat, a megéltet.
Az erdélyi pasztell-reneszánsz képviselője
Németh Júlia művészeti író így fogalmaz: „Ha egyetlen szóval kellene jellemezzem művészetét, azt mondanám: tisztaság. A rajzi elemek, a formák, a lendületesen ívelő vonalak tisztasága, a sajátosan kiérlelt színek-színhangzatok egymást megtámasztó, kiegészítő, erősítő, kristálytiszta együtthangzása-muzsikája, a természet nagy egészéből kimetszett aprócska részlet érzelmi telítettsége, amely belengi a művész valamennyi alkotását. Egyfajta belülről fakadó, öntörvényű, a művésszel együtt kiteljesedő természetvallás és -vállalás igaza, az igazság szépsége. Az igazságé, amely irónját, legyen az ceruza, szén, pasztellkréta vagy ecset, mindig a biztos célpont felé tereli. Innen a vonalak határozottsága, alaki tökélye, magabiztossága, és innen a sajátos színharmóniák, a kék-zöld ölelkezések, lilásfekete borongások, aranyló sárgák, narancsos-vörhenyes ragyogások fényvillanásai. Es innen a művész egykori életterének, a tiszteletet parancsoló havasok bérceinek sajátos jelbeszédét idéző csend, a magasztos, a monumentális, félelmetes vagy éppenséggel a megnyugtató, bársonyosan simogató, minden átölelő, beszédes csend. Az erdélyi pasztell-reneszánsz kimagasló képviselője sohasem hazudtolta meg önmagát. Hű maradt ahhoz a tájhoz, ahonnan vétetett. Küldetésszerűnek mondható az a festői attitűd, amellyel a művész a legnemesebb nagyistváni hagyományokon nyugvó alapokról indulva teremti meg egyedi művészi világát.”
Hiánya után az űr tovább tágul
A lányaként én úgy éreztem, hogy az erdők-mezők gyermekeként tartotta magát számon. Amíg szülei – a nagyszüleim – éltek, gyakran hosszú időre volt távol tőlünk, akkor sokat festett, rajzolt, de húzott a „mi” családunkhoz is, nyugodtságot teremtett maga körül, a legnehezebb helyzetekben is. Látásmódja, életbölcsessége, filozofikus hajlama meghatározta életünket, ő tartotta össze a családot, ő ajánlotta figyelmünkbe az olvasmányokat, ő szerettette meg velünk a klasszikus „komoly” zenét, ahogy ő nevezte, ő vett nekünk bérletet az operába, színházba. A vasárnap viszont a családé volt, együtt jártuk az erdőt-mezőt, kirándultunk télen-nyáron, a hosszú nyárból egy hónap a családé volt, együtt utaztunk, jártuk Erdélyt a tengerparttól a hegyekig, amelybe Kézdimartonos is benne volt, az volt második otthonunk, ahova „hazamentünk”. (Magyarországra is, ha útlevelet kaptunk.)
Negyvenkét évnyi hiány után is ott az űr, ami nem szűkül, hanem tágul, ami egyre nagyobb és üresebb…
Belehallgatózni a csendbe
Forró Antal gyerekkori emlékezése az alábbi szövegtöredék a hatvanas évek végéről, a hetvenes évek elejéről.
„Még aznap déltájt fenn voltam a havason. Otthon édesapámék reám pecsételték, hogy jól ügyeljek a marhákra és magamra, ha lehűlne az idő, hajtsam csak haza, míg újra enged, olvad a hó. Mert bizony ilyenkor nem egyszer haza kell hajtani az állatokat az erdőről, a havasról, ha hó esik. Igaz, a hó egy-két nap alatt elolvad, és megint felhajtják a juhokat és marhákat a havasra. Sokszor még május derekán a fagyos szentek, vagy később, Orbán hidege dermeszti meg a már a tavaszban kibomlott természetet. Elég gyakran a kopaszra nyírt juhok gyengébbjét elviszi az isten hidege, a pásztorok tépik a hajukat a kár láttán, és nagy bajokolással ott kell hagyni a felütött esztenát, és az aljakba, vagy a hazanéző legelőkre vonulnak le.
A Keresztfás mező alatt a Laposban leltem szálláshelyet, kalyibát nem készítettem, ez csak néhány napos hálóhelyem addig, amíg az idő melegszik, és a fű a Nagyhegy puszta körül még gyarapodik. Egy fenyő alá telepedtem le, ami nem a legsűrűbb lombú, hanem legalkalmasabb. Körülötte pusztás, lapos fekvésű részek, ahol a tehenek meg tudnak feküdni éjszakára. Ez a hely, a Lapos, nevét onnan kapta, hogy tényleg egy félreeső lapály, csendes, szélvédett hely, fenyőfákkal körülvéve. Felette, jó kőhajtásnyira van a Keresztfás mező pusztája, itt megy be a út a Nagyhegyről az Ojtoz vize felé. Ez a puszta szélesebb, nyíltabb, kiterjedtebb, verőfényesebb. Itt jócskán van már fű, a nap bőkezűen ontja rá sugarait, vidám tavaszi fényben ragyog, körös-körül erdő öleli át. A tehenek itt állapodtak meg, a belső, lapályosabb részén a pusztának, ez füvesebb hely, még az idén nem járt erre se marha, se juh. Megállapítottam, hogy magamon kívül senki emberfia nincs fenn az erdőn, legalábbis itt a környéken semmi jel nem mutatott erre, a nagy egyedüliség félsze bizony eluralkodott rajtam. Ez az érzés még jobban erőt venne rajtam, ha nem lenne velem a mindig körülöttem ténfergő Füles kutyám, a tehenek, Jámbor, Boci, Piros és a két borzas borjú, Virág és Szilaj. Ha jól számolom, hetedmagammal nem volna ok a félelemre. A szorongás mégsem szűnik, a csendet csak a kopogó harangok és csengettyűk zavarják, ahogy ütemesen bongnak, csalankolnak a füvelő tehenek. E közé vegyül az egész erdőre kiterjedő madárzengés, különösen a rigók serege hangosabb, pintyek és őszapók szövik át röptükkel az erdőt, fákat és a pusztát. Itt-ott ritkábban még a kakukk is megszólal, annál hangosabb a harkály, ahogyan folyton csivitelve fel-le gurulva szökdel a fán és az illedelmen túl kopogtat. A csendet még az is fokozza, hogy szellő se rebben, csak a délutáni nap fekszik meg a mindenségen. Olyan nagy az „élemedés” füvön-fán, rovaron, hogy ha nagyon belehallgatózik az ember, neszelni véli a tavaszi kihasadást, a rügyek kiduzzadását, a virics szivárgását a nyírfakéreg alatt. Ebben a kicsattanó, feszülő ébredésben a fenyők azok, amelyek komoran nyújtózkodnak az égnek, rügyezésüknek még semmi jele, miután a bükk és a nyír kilombosodik, csak azután ereszt zsenge rügyet és tobozkás vörös virágot.
Lám, Füles is belemordul a levegőbe, a völgy felé néz, szőre felborzolódik a hátán, ültében vakkant néhányat és nekiiramodik az erdőnek, a fenyves széléig megy, hangosan ugat, hol idegesebben, hol pedig szaggatottabban, vissza-visszatekint, minduntalanul rám néz, mintha azt kérdezné, értem-e miről van szó: medve van a közelben. Már nem sokáig tart az ugatása, egyet-egyet böffent még az erdő irányába. És mint aki jól végezte dolgát, lihegve leheveredik mellém.”
