Esett már szó ebben a rovatban arról, hogy új korszak köszöntött be a családunkban. A kisautó-imádatot felváltotta a fociőrület. Úgy tűnik, Matyi megörökölte tőlem azt a tulajdonságot, hogy ha valamit megszeret, azt csakis ezer fokon pörögve, szívvel-lélekkel teszi, különben úgy érzi, hogy nem érdemes.
Nyáron focicsapatot váltottunk, s bár eleinte tartottunk attól, hogy a román nyelven zajló edzésekkel és a magyarul nem sokat értő edzővel nem lesz zökkenőmentes a kaland, nagyon könnyen ment az átállás. A nagylegény lelkesen készül minden alkalomra, legyen szó edzésről vagy meccsről, még akkor is, amikor csorog az eső vagy hosszú utat kell megtenni. Legutóbb, amikor RoAlert-figyelmeztetés érkezett, hogy nagy vihar közeleg, s kint már szakadt, Matyi az ablakból figyelte, hogy mikor csendesedik, mikor indulhatnak Apával a betervezett meccsre. Még szerencse, hogy üzent az edző, a mérkőzést lefújták, különben csorgó esőben kergette volna a lasztit.
Mindig is úgy képzeltem, hogy hozzánk hasonlóan a gyerekeink is sportrajongók lesznek, s ez nem merül majd ki annyiban, hogy közösen fogunk meccset nézni. Sőt, eljön majd az az idő is, amikor együtt tudunk bicajozni, (gör)korizni, különféle labdajátékokat játszani, túrázni, hegyet mászni, úszni vagy éppen táncolni. Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar beköszönt majd ez a fejezet!
Jelenleg ugyanis arra a kérdésre, hogy mit játsszunk, az egyetlen válasz, amit Matyi ad: fociiiiiizzunk! Nincs könnyű dolga Pannának, de még a focizni kevésbé szerető pajtásoknak, unokatesóknak sem, mert a nagylegény mindenkit rá akar venni a labdarúgásra.
Van már kedvenc nemzetközi és hazai csapata és játékosa, a legjobban azonban a kapusokért rajong. Számára ez utóbbiak nem is focisták, hanem külön kategória. Ő is legszívesebben a kapuban áll, s Apának nem kis erőfeszítésbe kerül meggyőzni Matyit arról, hogy cselezni, célozni és ügyesen rúgni is meg kellene tanulni ahhoz, hogy jó játékos legyen.
A konkrét labdavezetés, cselezés, kapura rúgás és védés mellett szólnunk kell arról is, hogy nem mindegy ám, hogy mibe öltözünk az edzésre, meccsre. Külön gyűjteményünk van, Matyi ugyanis mindenkitől focimezt kért a szülinapjára, s arról álmodozott/álmodozik, hogy újabb és újabb színekben kapja meg a kedvenc kapusa nevével és számával fémjelzett pólót.
A kapuskesztyű is elengedhetetlen ám, a gond csak az, hogy nagyon hamar bebüdösödik, s szinte vallatásra lehetne használni, annyira erős szagot áraszt. Ezért még a legnagyobb rohanásban is vissza kell fordulni, ha nem szórtunk a kesztyűbe hintőport, különben az újabb pár is gajdeszre fog menni.
Újabb fontos eleme a fociőrületnek a focistás kártyák gyűjtögetése, rangsorolása és cserélgetése. A nyári hosszú utazások alatti bakalódástól megmentett az, hogy Matyi újra meg újra átszámolta a kártyáit, eközben Panna kedvére hallgathatta Bogyó és Babóca meséit. A kártyacserélgetés pedig igencsak nagy művészet. Nem mindegy ám, hogy milyen színű a kártyalap háttere, vagy éppen melyik focista van rajta. Vannak olyan kártyák, amelyek akár tíz másikkal cserélhetőek csak el. Szerencsére a legények ezzel nagyon is tisztában vannak, így nem kell igazságot szolgáltatni az üzleteléseik közben.
Panna is megpróbálkozott a fociskártya-gyűjtögetéssel, de nem látott benne fantáziát. Ő beéri azzal, hogy amikor Matyinak nincs akivel fociznia, ő kerül sorra, s olyankor élvezettel veti bele magát a passzolgatásba, kapura rúgásba. Egész ügyesen céloz már, s Matyi soha nem mulasztja el megdicsérni, ha gólt rúg. Jó taktika ez részéről, hiszen így máskor is könnyűszerrel ráveheti a kishúgát a közös játékra.
A fociőrület lázában nem is csoda, hogy a beszélgetések is gyakran szólnak az éppen zajló bajnokságról, játékosátigazolásokról. Apának és nekem is fel kell kötnünk a gatyát, ha napirenden szeretnénk lenni a történésekkel. A téma annyira része az életünknek, hogy egyik alkalommal, amikor az autót nem sikerült egyből a megfelelő sebességbe tenni, a furcsa hang hallatán Panna megkérdezte: most faultoltunk, Apa?
