Hanyatló egészségi állapotának első jelét a kubai állami televízió kamerái élő egyenesben közvetítették, így ország-világ láthatta 2001-ben, hogyan roskad össze a Commandante egy maratoni szónoklat kellős közepén. Sokan kívánták pokolra - elég, ha csak a miami karneváli hangulatra gondolunk, amely halálának bejelentését követte -, nem csoda hát, hogy a 2006-ban ideiglenesen, 2008-ban pedig véglegesen visszavonuló Fidel Castronak gyakran röppent fel a halálhíre. Pedig nagy túlélő volt, azt mondják, a történelemben senki ellen nem kíséreltek meg annyi merényletet (638-at), mint ellene.
A jezsuitáknál nevelkedett, jogász végzettségű Fidel, mint értelmiségi gerilla és a kubai forradalom vezéregyénisége1958-ban még tagadta, hogy kommunista lenne, mondván: ha valóban az volna, meglenne hozzá a bátorsága is, hogy közhírré tegye. Néhány év múltán, győztes forradalmárként már úgy fogalmazott, hogy marxista-leninista és élete végéig az is marad. A többségében katolikus vallású, hivatalosan mégis ateista országot innentől egyházellenes szigor jellemezte, munkanap volt a karácsony és a húsvét, Castro azonban nem felejtette el kifejezni csodálatát Jézus Krisztus iránt, akit az első kommunistának tartott, hiszen megsokszorozta a kenyeret és a halat, ő pedig szándéka szerint ugyanúgy kívánta jóllakatni népét, mint "a nagy előd". Ígéretét megszegve azonban esze ágában sem volt szabad választásokat rendezni, az újsütetű karibi kommunizmust pedig a Szovjetúnió karjaiba lökte, s ezzel Kubát a hidegháborús nagyhatalmi játszmák küzdőterévé tette. Kis híján atomháború lett belőle, Kennedy amerikai elnök vakmerősége és Hruscsov szovjet első titkár kompromisszumkészsége kellett hozzá, hogy végül mindenki megmaradjon a saját térfelén.
A világ vezető demokratái - politikusok, nyilván - meglehetősen ügyetlenül kezelik a diktátor halálhírét, valószínűleg azért, mert Fidel Castro szellemi örökségéhez és forradalmi vívmányaihoz ugyanúgy hozzátartozik a Batista-korszak nyomorultjainak felemelése, színvonalas oktatáshoz, ingyenes kórházi ellátáshoz és lakáshoz segítése, mint az ország elszigetelése, népének elszegényítése és a rendszerkritikus hangok kíméletlen elfojtása. Többségük szóba sem hozza Castro jogsértéseit, ha igen, azt is csak félszegen és diplomatikus madárnyelven teszi. Ferenc pápa bánatát fejezte ki a Commandante halálhíre kapcsán és nyilvánvalóvá tette, hogy imádkozik a jó kommunistához híven ateista Castro lelki üdvéért. Jól teszi, ez a dolga. Banánköztársaságok és autoriter nagyhatalmak vezetőinek emelkedett hangú részvétnyilvánításait is ad acta teszi a hétköznapi demokrata, ám a liberális politikájára olyannyira büszke kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau leplezetlen szimpátiája kiveri a biztosítékot, ugyanis egy szerethető diktátor képét vázolja fel, ebből pedig a kevésbé tájékozott emberek számára logikusan következik egy olyan diktatúra szerethetősége is, amelybe kubaiak tízezrei rokkantak bele, veszítették el hazájukat, szabadságukat, életüket.
Amikor 2015-ben Kubában jártam, nyomát sem láttam a személyi kultusznak. Fidel Castro volt annyira okos, hogy két nemzeti hős, a szabadságharcos José Martí költő és az argentin gerillatárs, Ernesto Guevara kultuszát építse, azokra támaszkodjon. Előbbinek köszönhetjük a Guantanamera slágerszövegét, utóbbinak pedig a Che Guevarás pólókat és pop-art kegytárgyakat, amelyek szerethetővé tesznek egy véreskezű gerillát a gyanútlan generációk számára. Minden, ami ezeken kívül esett, a hamisítatlan Castro-rendszer ellentmondásos nyomorúságát nyögte. A lepusztult, eladhatatlan régi autócsodák, a szétesőben lévő Havanna eklektikus díszletei mögött bújkáló mélyszegénység, a tisztálkodószert kéregető vidéki gyerekek, az állami boltok, amelyekben töredékáron, de fejadagra mérik a tojást, olajat, rizset, szappant - és mit ad isten: cukrot is az egykori cukornagyhatalomban, a kétkezi munkán alapuló szivargyár szigorúan őrzött műhelytitkai és a gyár előtt csempészáruval seftelő alkalmazottak mind, mind a Castro-rendszer hírnevét öregbítették. És ott voltak a lazulás jelei: a turizmust, mint fellendülő iparágat és lélegeztetőgépet működésben tartó kiszolgáló egységek, méregdrága, de ragacsos bútorzatú kocsmák, vendéglők, a konvertibilis pesó, az angol nyelvű Granma, az utaskísérőként befutó kémikus, az embargó ellenére sokasodó luxustermékek, amelyeket csak konvertibilis pesóval, de már szupermarketekben lehet megvásárolni, a miami rokonoktól becsempészett kütyük - és az internet, amely azokban a napokban szabadult ki a szállodákból a városok nagyobb köztereire, amikor éppen arra jártunk. Látni kellett volna a népes családokat, amint egy-egy okostelefon vagy laptop képernyője előtt tolongva csápolnak a miami rokonnal kerek egy órán át, potom négy és fél eurónak megfelelő pesóért, amennyibe az ellenőrzött hálózathoz való hozzáférés egy órája került!
Kis költői túlzással a Castro-rendszerben lettem 39 éves. Nem volt kellemes élmény a szigetország közepén, trópusi hőfokon ácsorogni egy lerobban kínai autó mellett, félúton Cienfuegos és Havanna között, ahol az országot átszelő egyetlen autópálya annyira kiszélesedik, hogy bármikor leszállhat rá egy 124-es Antonov. Akkor született az alábbi vers, amely most legyen egy rendszer nekrológja:
Habanera de mi cumpleaños
– ad notam Attila José –
jövőre negyven lettem én
dohánylevél e költemény
havan-
na van
ma délutánra sör helyett
betép az ember mit tehet
ha van
ha nincs
az apropóhoz díszebéd
de nyöghetem a nyár hevét
sehol
se hűl
a jégre töltött rum nekem
lesűl a bőr a képemen
iszonyt
iszom
rohadjon mind a férgese
pöfög la vista siempre che
gueva-
ra rá
beszól a két vezér rokon
csodát ígér plakátokon
fidel
s figyel
de mint a karneváli láz
a rendszer összevissza ráz
lazul
raúl
a kommunizmus rossz kokott
ledobja mint egy megkopott
ruhát
kubát
