Darabont Eduárdot és külföldi barátját, akivel közösen indultak a túrára, érkezésükkor kitűnő idő várta Svájcban, és ezt igyekeztek is kihasználni és mihamarabb elérni a csúcsot. „Autónkat a Zermatt városától öt kilométerre lévő Tasch községben hagytuk, ugyanis a hegy lábánál fekvő Zermattban nem közlekedhetnek autók” – mesélte lapunknak. „A mintegy 1600 méteres tengerszint feletti magasságban lévő városból aztán gyalog indultunk a hegynek, semmi felvonót nem használva. Mire a 2583 méteren található Schwarzsee menedékházhoz érkeztünk, bizony éreztük a poggyászaink súlyát, így gyorsan sátorba bújtunk, hogy kipihenjük magunkat a másnapi kemény útra. Reggel korán, fejlámpa fényénél folytattuk utunkat felfelé; az út egyre meredekebb lett, de sziklamászást meg nem igényelt. A Hörnlihütte menedékháznál – 3260 m – tartottunk egy kis pihenőt. Innen kezdődött a neheze, a mászás, ami egyből egy meredek sziklafallal indul. Három és fél óra kemény mászás után – közben utat is tévesztettünk – megérkeztünk a Solvayhüttehez, a menedékháznak alig mondható, 4000 méteres magasságon lévő kis házikóhoz, ahol csupán két emeletes ágy található. Mivel nem siettünk, de fáradtak voltunk és a kilátás csodálatos volt, egy éjszakát ott töltöttünk az 5 négyzetméteres kunyhóban. Másnap reggel pedig irány a csúcs, ami még négy kemény sziklamászást igényelt, a csúcs előtti 50 m-es szakasz pedig már jégmászást. Július 20-án körülbelül 12 órakor a csúcson állhattam” – számolt be a csúcshódításról. „Csodás kilátás várt. Az Alpok hófedte csúcsai csak úgy pompáztak körülöttünk. De sokat nem időztünk, mert az időjárás itt is ingadozó, és a leereszkedés a legnehezebb feladat ezen a hegyen. Az eddigi mintegy félezer haláleset többsége a leereszkedés során történt. Mert a gond ezzel a heggyel az, hogy ha az ember téved és esik, nincs hol megállni: egyenesen 1,5 kilométert zuhan. Szóval figyelmesen egymáshoz biztosítva haladtunk, teljes összhangban. Hosszú 5 órába telt, amíg leértünk a Hörnlihüttéhez, és onnan még 2 óra vissza a sátorhoz. Kimerülten, remegő lábbal, és annyira dehidratálódva, kiszáradva másztunk be a sátorba, mint talán még soha. Jöhetett a pihenés. És bár úgy terveztük, ha már itt vagyunk az Alpokban, felmászunk még egy-két csúcsra, erről lemondtunk: több erőnk és kedvünk nem volt már semmi más csúcshoz. Mert a hegyek ott maradnak a helyükön, és szívesen várnak bármikor bárkit azzal a feltétellel, hogy ne becsüld alá őket. Kellő tiszteletet igényelnek, és akkor talán haza is engednek. Örvendek, hogy sikerült a Matterhorn tetején állnom, ez egy régi álmom beteljesülése, nem utolsó sorban pedig a cél elérése az önmagunk fölött aratott győzelem!
