Darabont Eduárdot és külföldi barátját, akivel közösen indultak a túrára, érkezésükkor kitűnő idő várta Svájcban, és ezt igyekeztek is kihasználni és mihamarabb elérni a csúcsot. „Autónkat a Zermatt városától öt kilométerre lévő Tasch községben hagytuk, ugyanis a hegy lábánál fekvő Zermattban nem közlekedhetnek autók” – mesélte lapunknak. „A mintegy 1600 méteres tengerszint feletti magasságban lévő városból aztán gyalog indultunk a hegynek, semmi felvonót nem használva. Mire a 2583 méteren található Schwarzsee menedékházhoz érkeztünk, bizony éreztük a poggyászaink súlyát, így gyorsan sátorba bújtunk, hogy kipihenjük magunkat a másnapi kemény útra. Reggel korán, fejlámpa fényénél folytattuk utunkat felfelé; az út egyre meredekebb lett, de sziklamászást meg nem igényelt. A Hörnlihütte menedékháznál – 3260 m – tartottunk egy kis pihenőt. Innen kezdődött a neheze, a mászás, ami egyből egy meredek sziklafallal indul. Három és fél óra kemény mászás után – közben utat is tévesztettünk – megérkeztünk a Solvayhüttehez, a menedékháznak alig mondható, 4000 méteres magasságon lévő kis házikóhoz, ahol csupán két emeletes ágy található. Mivel nem siettünk, de fáradtak voltunk és a kilátás csodálatos volt, egy éjszakát ott töltöttünk az 5 négyzetméteres kunyhóban. Másnap reggel pedig irány a csúcs, ami még négy kemény sziklamászást igényelt, a csúcs előtti 50 m-es szakasz pedig már jégmászást. Július 20-án körülbelül 12 órakor a csúcson állhattam” – számolt be a csúcshódításról. „Csodás kilátás várt. Az Alpok hófedte csúcsai csak úgy pompáztak körülöttünk. De sokat nem időztünk, mert az időjárás itt is ingadozó, és a leereszkedés a legnehezebb feladat ezen a hegyen. Az eddigi mintegy félezer haláleset többsége a leereszkedés során történt. Mert a gond ezzel a heggyel az, hogy ha az ember téved és esik, nincs hol megállni: egyenesen 1,5 kilométert zuhan. Szóval figyelmesen egymáshoz biztosítva haladtunk, teljes összhangban. Hosszú 5 órába telt, amíg leértünk a Hörnlihüttéhez, és onnan még 2 óra vissza a sátorhoz. Kimerülten, remegő lábbal, és annyira dehidratálódva, kiszáradva másztunk be a sátorba, mint talán még soha. Jöhetett a pihenés. És bár úgy terveztük, ha már itt vagyunk az Alpokban, felmászunk még egy-két csúcsra, erről lemondtunk: több erőnk és kedvünk nem volt már semmi más csúcshoz. Mert a hegyek ott maradnak a helyükön, és szívesen várnak bármikor bárkit azzal a feltétellel, hogy ne becsüld alá őket. Kellő tiszteletet igényelnek, és akkor talán haza is engednek. Örvendek, hogy sikerült a Matterhorn tetején állnom, ez egy régi álmom beteljesülése, nem utolsó sorban pedig a cél elérése az önmagunk fölött aratott győzelem!
Felért a Matterhorn tetejére a kolozsvári hegymászó
Túl van a csúcshódításon Darabont Eduárd, aki július 16-án indult Kolozsvárról Svájcba, hogy megmássza az Alpok legszebb – egyben 7. legmagasabb – csúcsát, a 4478 méter magas Matterhornt. Amint arról ma a Szabadságnak beszámolt, a csúcshódítás július 20-án sikerült, azaz hat nappal a hegycsúcs első meghódításának 155. évfordulója után. „Hogy 1865-ben, az akkori technikákkal hogyan jutottak fel erre a gigantikus hegyre, nem tudom, de le a kalappal előttük, minden tiszteletem” – mondta fáradtan, de boldogan Darabont Eduárd, aki saját bevallása szerint kimerülten, remegő lábbal ért vissza a táborba a többórás szikla- és jégmászás után, amelynél az ereszkedés még nehezebb volt. Hozzátette: a Matterhorn tetejéről eléje táruló látvány mindent megért.