Kevesen kerülnek ilyen közel a mennyországhoz

Egy tibeti tóból kiemelt apró kavics, két fotót és néhány jókívánságot rejtő kulcstartó, egy baráttól kapott buddhista imazászló és karkötő – ennyi jelképes erő kísérte Sántha Xéniát oda, ahol az ég már nem fölöttünk, hanem körülöttünk terül el. A halandó ember és az örökkévaló „szellemhegy” találkozásánál, a Manaszlu 8163 méteres főormán a csíkszeredai születésű hegymászó nem csupán a világ nyolcadik legmagasabb pontját érte el, hanem a magyar hegymászás történetébe is beírta nevét. A Manaszlu felé vezető ösvény azonban nemcsak a magasba vezette a fiatal hegymászót, hanem a hegy lábánál élő két nepáli kislányhoz is, hogy esélyt adjon nekik a tanulásra és egy lehetőségekkel teli jövőre. 

– Hogyan indult a kapcsolatod a hegyekkel? Volt valamilyen élmény, ami a hegymászás felé vitt?

– A kapcsolatom a hegyekkel Csíkszeredában kezdődött a Kárpát-medencében. Amikor eldöntöttem, hogy hegyeket szeretnék mászni komolyabban, ez akkor volt, amikor elmentünk egy osztálykirándulásra Szlovákiába, és én megláttam a Magas-Tátrának a tetejét. Egy templomkertben voltunk, mindenki a telefonjával foglalkozott, mint egy tipikus osztálykiránduláson, én pedig ott álltam, és nagyon-nagyon elbűvölve csodáltam a Tátrának a hófedte csúcsait. Az egyik legjobb barátnőmnek azt mondtam, hogy én oda mindenképpen fel szeretnék jutni – akkor még csak mosolyogtak rajtam, gondolták, hogy ez ilyen légből kapott ötlet, de rá egy évre meg is szerveztem a kirándulást néhány ismerősömmel. Eltöltöttem két hetet, hogy nagyon olcsón, kevés pénzből megszervezzem a kirándulást, és megpróbáljunk feljutni a Kriván-oromra. Sajnos sikertelenül, ugyanis a csúcs alatt néhány méterre megcsúsztam a köveken, kiment a bokám, így kilenc és fél órán keresztül ugráltam lefele egy lábon úgy, hogy az ismerősöm közben tartott engem. Valaki azt mondta, hogy a másik irányba menjünk le, mert ott könnyebb, de rossz helyre lyukadtunk ki. Éjszaka volt, se víz, se étel nem volt nálunk, a telefonjaink mind lemerültek, és én nagyon-nagyon remegtem. Aztán egy csapat cseh hegymászó – akik este jöttek megmászni a hegyet – megtaláltak minket, és visszavittek a 22 kilométerre található táborba. A többiek azt mondták, ők ilyet nem csinálnak többet, én meg úgy voltam ezzel – a rettenetes lábfájás ellenére is –, hogy ez nagyon király volt, menjünk még egyszer. Ez lehet a meghatározó élmény, de egyébként mindig is olvastam, néztem filmeket az Everestről, vonzott a vad hegyek világa és főleg a tibeti kultúra. A kettőt összekötve pedig egy abszolút álom volt.

– ,,Az expedíciós mászás nem csak a csúcs megszerzéséről szól: ez a szoros, bizalmon alapuló barátságokról, a megélt élményekről és arról az útról, amely együtt formál minket” – fogalmaztál egy közösségi média bejegyzésedben. Mikor fogalmazódott meg benned ez a gondolat?

– Nem a csúcs a lényeg. Úgy indulunk neki egy ilyen expedíciónak, hogy mindenki csak arra gondol, feljussunk a tetejére. Egészen addig, amíg találkozik a csapatával, és eltölt velük egy pár hetet. Már amikor a hegyen vagy, nyilván fontos, hogy feljuss, de mégis a legfontosabb, hogy az ember épségben maradjon, és visszajöjjön, vigyázzon a körülötte levőkre, s olyan barátságokat és kapcsolatokat alakítson ki a többiekkel, ami tényleg életre szólók. Nekem a legmeghatározóbb pillanat az volt, amikor láttam a csapattársaimat feljutni a Manaszlu csúcsára, én épp akkor jöttem le. Ők néhány méterre voltak akkor a csúcstól, és egymás mellett nagyon szorosan elmentünk egy keskeny párkányon. Ekkor kezdtem el könnyezni, mert annyira örültem, hogy látom őket, s tudtam: ők is meg fogják csinálni, épségben valószínűleg visszaérnek. Ez tényleg olyan pillanat volt, hogy fel sem fogtam a saját csúcsélményemet, ami azelőtt néhány perccel történt meg. De amikor lejöttem, és láttam, hogy a többiek ott vannak néhány percre a tetejétől, akkor az rám nagyon nagy hatással volt. 

Rájöttem, a csúcs opcionális, de az odáig vezető út és az emberi kapcsolatok nagyon fontosak.

– Hogyan élted meg a monumentális, örökkévaló hegy és a mulandó ember viszonyát?

– Leginkább akkor éreztem magam picinek és jelentéktelennek, amikor a hegyről való mentésem alatt a helikopterből visszanéztem, és láttam a táborokat, az embereket, s magát a Manaszlut, hogy milyen monumentális, milyen nagy. Elrepültünk a Manaszlu gleccsere mellett, ami mellett mi feltúráztunk, és ebből a fenti szögből végigkövetni, hogy honnan indultunk és hova jutottunk, elképesztő volt. Innen tudja az ember, mit jelent a mulandóság, hogy egyébként mennyire gyengék vagyunk, és mennyire erősek is egyszerre. Fel tudunk jutni egy ilyen hatalmas hegyre, de közben nagyon pici dolog is történhet velünk– például fagyási sérülést szenvedünk –, ami miatt könnyen előfordulhat, hogy nem jövünk vissza. 

Ott a helikopterben fogalmazódtak meg bennem ilyen gondolatokat: örülök, hogy élek és lejöttem, akárcsak az, hogy mindenki feljutott a csapatból a csúcsra, és élve le is jött. Ránézve a hegyre, az ember rájön, hogy mekkora veszélyforrás is a nagy csúcs. Így jött létre ez a boldogság-szomorúság érzés, azaz egy nagy érzelmi kavalkád.

– A felkészülés időszakához biztosan rengeteg kitartás kellett, két év munkája áll mögötted. Mit tanultál a saját testedről és a tűrőképességedről ez idő alatt?

– Rengeteget tanultam magamról, és arról, hogy többre vagyok képes, mint amit hittem ezelőtt. Hozzátenném, soha nem voltam az iskolában sportos alkat, sőt ellenkezőleg, nem szerettem a testnevelésórát. A túrázáson és a természetjáráson kívül nem voltam híve semmilyen sportnak – kivéve a lovaglásnak, amit nagyon szerettem –, ezért nem igazán műveltem olyan sportot, amelyen tesztelnem kell a saját tűrő- és állóképességemet. Az edzések rettenetesen nehezek és hosszúak voltak, olyan dolgokat próbáltam csinálni, amelyek kimozdítanak a komfortzónámból. Például soha nem szerettem futni, mindig zavart, hogy amikor az ember kint fut, olyan érzése van, mintha mások őt néznék, de mégis elkezdtem. Túllendülve ezeken a kis diszkomfortokon, nekifogtam olyan dolgokat csinálni, amelyeket máskor nem tettem. Egy idő után megszoktam az ilyen fáradalmakat, egy hosszú munkanap után még egy hosszú edzést nyomtam le a pihenés helyett. Tudtam, hogy a hegyen ez ugyanígy működik, hiszen az előtte való napon kifárasztjuk magunkat, egy picit alszunk, és máris megyünk utána a csúcsmászásra. Akkor is olyan állapotban vagyunk, amikor már a testünk fáradt. Próbáltam tehát az edzésekkel a tengerszinten megteremteni az adott szituációkat.

– Egy bejelentkező videóban azt mondtad, nem igazán van az embernek étvágya egy ilyen magaslatokban történő expedíciós út során. Sőt, az ajkak és a nyelv szárazsága miatt csípős vagy nagyon fűszeres ételeket nem is lehet fogyasztani. Hogy zajlik egy ekkora hegy megmászásakor a táplálkozás?

– Először az ivással kezdeném, hiszen minimum két liter vizet kell meginni – de három-négyet vagy annál többet is –, mert nagyon dehidratált lesz az ember. Viszont a mosdó felkeresése is nehézkes megoldás, főleg nőként, ezért tudatalatt az ember elkezd kevesebbet inni, hogy ne kelljen vécére mennie, ami nyilván probléma, mert az ember közben keményen dehidratálódik nagyon-nagyon. Az étkezés úgy néz ki, hogy általában dehidratált ételeket viszünk fel, majd azokat forró vízben megfőzzük. Nagyon sok ilyen levest vittem fel, valamint dehidratált, vegetáriánus tésztaféléket, mivel vegetáriánus vagyok. Ezek olyan ételek, amelyeket már kipróbáltam, szeretem az ízüket, de ott fent nem tudtam megenni, mivel ilyen magaslatokban teljesen másként érzed az ízeket. Nagyon fontos lenne, hogy az ember fehérjét fogyasszon, de az ott fent abszolút lehetetlen. Én úgy éreztem akkor, hogy bármilyen nagyobb fehérjetartamú táplálékra ránézek, hányingerem van, szóval kényszerítjük magunkat ezeknek a megevésére. A csúcsmászó körön én majdnem egyáltalán nem ettem, bár volt nálam egy zacskó dehidratált rizs kis gombával, ami háromszáz kalória körül lehetett, de abban a magasságban ez nem számít soknak, hiszen több ezer kalóriát égettünk. De a zsebembe ott volt az energiagél, ami nem fagy meg, azt próbáltam kétóránként ütemezni. 

– Az akklimatizáció során többször meg kell mászni ugyanazt a hegyet, újra és újra visszatérve a korábbi táborokba. Ez inkább a kitartás próbája vagy inkább a monotonitás kimerítő ismétlődése?

– Az akklimatizációs kör alatt picit nehéz az, hogy az ember gyakorlatilag már félúton van, és közben tudja, hogy onnan vissza kell fordulnia, de ez szükséges. Azért megyünk fel ilyenkor, hogy utána lejöjjünk, ez által pedig a szervezetet arra kényszerítjük, hogy elkezdjen termelni vörösvértesteket, ami csak akkor tud megvalósulni, ha minél alacsonyabban alszunk. Ez a mássz magasra, aludj alacsonyan szabály. Hatásosnak bizonyul, hiszen a második körben, amikor visszamegyünk, akkor már relatíve tudunk normálisan aludni – ott, ahol előzőleg fájt a fejünk, és megközelítőleg másfél órát aludtunk. Nekem a kettes táborban volt ilyen problémám, azonban a következő kör alatt már hét-nyolc órát is tudtam aludni, innen érzi az ember, hogy sokkal erősebb, és egyre jobban megy a mászás. Egy másik probléma az esetemben az volt, hogy úgy indultam neki az elején, hogy oxigén nélkül szeretném megmászni a Manaszlut, ezért a hármas táborban kellett volna eltöltenem egy éjszakát. Azonban a kettes táborba másnap reggel hatalmas nagy hótömeg jött le, negyven–ötven centi hóréteg a már meglévő hóra – ki is kellett minket onnan ásni, mivel betemette a sátrunkat –, ezért az oxigén nélküli mászók, egy kivételével, úgy döntöttünk: feladjuk az elképzelésünket, és lemegyünk az alaptáborba. Úgy voltunk vele, ha lesz rá lehetőség, akkor csinálunk még egy akklimatizációs kört, de sajnos ez nem jött össze, így a csúcsmászásnál pótlólagos oxigént kellett használjak.

– A végső csúcsmászás megközelítőleg 26 órás volt oda-vissza a hármas táborig. Mesélnél részletesen az út menetéről, hol voltak például a legnehezebb szakaszok, és mikor érezted, hogy „most már nem adhatom fel”?

– Ezt úgy kell elképzelni, hogy mi a kettes táborban (6500 m) aludtunk, itt keltünk fel (szerk. megj., szeptember) 23-án kora reggel, majd összepakoltunk, és elindultunk a hármas táborba (6800 m), ahol nagyjából három és fél órát pihentünk. Itt a pihenés arról szólt, kivettünk minden nehéz dolgot a hátizsákunkból, csak a legfontosabbakat hagytuk benne, hogy minél kevesebb tárgyat vigyünk fel magunkkal. A hármas táborból körülbelül délután ötkor indultunk el, és másnap reggel nyolc óra fele értünk a Manaszlu csúcsára. A hármasból a négyes táborba (7400 m) nagyon gyorsan felértem, úgy éreztem, rengeteg energiám van. A négyes táborban nem aludtunk meg, csak egy húszperces pihenőt iktattunk be, mert el akartuk érni a napfelkeltét, hogy ne érjünk oda túl hamar, s ne kelljen sötétben megmászni a csúcsot. Nem használtam oxigént 7100 méterig, mivel engem nagyon zavart, nem kaptam benne rendesen levegőt, meleg volt, és fuldokoltam tőle. Ebbe a majdnem 26 órába nyilván nemcsak a mászás tartozik bele, hanem a várakozás és a pihenőrész is. Miután elindultunk a csúcsra a négyes táborból, az körülbelül hat óra hosszú lehetett, a telefonom a zsebembe volt, de nem néztem az órát, mivel nagyon hamar merült. Hogy mikor hol járhattunk, azt nagyjából a fotókról tudom.

– Mi történik az ember testével a halálzónában, 8000 méter felett?

– Az ember szervezete ilyen magasságban elkezd percről percre haldokolni, ezért van egy bizonyos idő, amit mi megtehetünk a csúcsig és vissza. Ez inkább azokra érvényes, akik oxigén nélkül másznak. Ugye mi használtunk pótlólagos oxigént, ami lecsökkenti a magasságot, de csak nagyon-nagyon picit. Minél magasabbra megyünk, az ember emésztőrendszere is elkezd leállni, függetlenül attól, hogy oxigént használ-e vagy sem.

– Az utóbbi időben több kritika is ért, hiszen a Manaszlu megmászása kapcsán sokan vitatják, mit is jelent pontosan a „csúcsra érés”. Szerinted hol húzódik a határ a sportteljesítmény és a szabályértelmezés között?

– Úgy gondolom, a kritikákkal nem szabad foglalkozni, mert sokszor nagyon negatív helyről jönnek. Ha valakit megmentenek vagy lementenek a hármas táborból, mert szükséges – amiről orvosi papírja is van –, az egyáltalán nem vesz el a csúcsteljesítményből. Mi nem repültünk fel oda helikopterrel, megtettük az utat egészen Katmandutól a főoromig, az elejétől a végéig. Azonban nemcsak engem mentettek le a hegyről, hanem a serpákat is szintén fagyási sérüléssel, agyi ödémával vagy bárkit, aki nem érezte jól magát. Szerintem egyáltalán nem vesz el senki teljesítményéből, hogy mindössze 250 métert nem a saját lábán tesz meg a hegyről lefele, főleg, hogy a többit az akklimatizációs kör alatt már megtette. Tudni vélhető, hogy bárki, aki megmássza a csúcsot, és mondjuk a lefele vezető úton az életét veszti, attól őt még mindig csúcsmászónak titulálják, s megkapja a vele járó oklevelet is.

– Mit gondolsz, a hegymászásban mennyire számít a nemi hovatartozás, és mennyire meghatározó az egyén teljesítménye ettől függetlenül?

– Semennyire. Itthon meghatározó, hogy valaki férfi vagy nő, ott azonban én nem éreztem egyáltalán megkülönböztetést. Se a korod, se a nemed, semmi nem különböztet meg mástól, mindenki egyenlően volt kezelve.

– A Manaszlu a szanszkrit eredetű ,,manasza” szóból ered, jelentése: „szellemhegy”. A hegy csúcsát fizikailag elérni hatalmas teljesítmény, de mit jelent neked lelki értelemben a csúcs?

– Maga a Lélek hegye. Őszintén, szó szerint, ilyen közel nagyon kevesen kerülnek magához a mennyországhoz. Elgondolkodtat, hogy milyen halandóak is vagyunk, és milyen kevés időnk van a földön. Élményekkel tele és gazdagabban jöttem vissza a hegyről, viszont arra is gondoltam, hogy így kell élni. 

Az ember élvezze az életet, még akkor is, ha veszélyes dolgokat csinál, vagy kilép a komfortzónájából, mert egy életünk van. Fontos, hogy arra használjuk, amit szeretünk, élvezünk csinálni, és ne mások kritikája, negatív szavai határozzák meg, mi az, amire képesek vagyunk. Mindenkinek egy élete van, úgy tölti el, ahogy neki az jól esik.

– A Manaszlu hegyormának megmászása mögött humanitárius szándék is állt, hiszen segíteni szeretnél két nepáli kislányon. Hogyan jött létre az együttműködés az SOS Himalája szervezettel?

– Az együttműködés úgy jött létre, hogy az SOS Himalája alapítóját, Miles Sherpát az egyik legjobb barátomnak tudhatom. Vele töltöttem el egy hónapot két évvel ezelőtt szintén a Manaszlu régióban, és most mindketten feljutottunk a Manaszlu tetejére. A szervezet által kerültem kapcsolatba a két kislánnyal, Dawa Laki Sherpával és Furlamu Sherpával. Ekkor még nem voltak támogató szándékaim, de megismertem a történetüket, s eldöntöttem, hogy segíteni szeretnék nekik. Remélhetőleg kijutok majd Nepálba három hónapra angolt is tanítani a makalui iskolába, amit az SOS Himalája épített a hegyi régióban – ez a két kislány is egyébként onnan származik. Sok időt töltöttem velük: együtt rajzoltunk, elvittem őket étterembe enni, vettem nekik fontosabb dolgokat, legfőképpen iskolai felszereléseket, ami reméljük, kitart egy negyedévig, fél évig. Ezt saját pénzből finanszíroztam, ám elindítottam egy GoFundMe-oldalt (szerk. megj. adományozó weboldal), ahol mások is hozzájárulhatnak ehhez az akcióhoz, segíthetnek a két kislánynak végigvinni az iskolai évet, mert még nepáli viszonylatban sem olcsó ezt megoldani.

– Milyennek látod a nepáli gyermekek helyzetét, mindennapjait?

– A nepáli gyermekek helyzete szerintem a városban egészen rendben van, hiszen hozzáférést biztosítanak számukra az oktatáshoz, de az állami iskolákban úgy nevelik őket, hogy a korrupt államot és rendszert támogassák a későbbiekben. Ezt elkerülve nagyon sok szülő megpróbálja magániskolába íratni a gyermekeit, mivel jobb az angol oktatás, s többre tudják vinni a későbbiekben. Az a baj, hogy nagyon sok ember van összezsúfolva egy kis helyre Nepálban, így a lehetőségek is sokkal szerényebbek, mint a nyugati világban. Engem nagyon elszomorít, hogy a hegyi régiókban nincsenek államilag támogatott iskolák, tanárok, így azok a gyermekek soha nem járhatnak iskolába, és a korlátozott lehetőségek miatt nagy eséllyel ott fognak ragadni.

– Mit gondolsz, mit tudnánk mi, Európában élők tanulni a nepáli gyermekek életszemléletéből?

– Szeretném ösztökélni a fiatalokat arra, ha lehetőségük van, amikor felnőnek, huszonéves korukban látogassanak el Nepálba vagy Délkelet-Ázsiába, hogy érzékeljék a kontrasztot a mi helyzetünk és az ott élő gyermekek oktatási lehetőségei között. Remélhetőleg át tudjuk ezt a tapasztalatot adni a következő nemzedéknek is, és látva ezt a kontrasztot, elkezdjük megbecsülni azt, amink van – és most nemcsak az iskoláról van szó, hanem minden másról.

– A Manaszlu az első 8000-es hegy volt az eddigi utadon, a jövőbeli célkitűzéseid között szerepel a Hét hegycsúcs kihívás. Mi az az emlék, gondolat vagy tárgy, amely az utóbbi utadon elkísért, és a jövőbeli utakon is el fog?

– A Manaszlu volt az első 8000 méteres hegy, remélhetőleg nem az utolsó. Még mindig várok támogatásra, ha valaki ebben fantáziát lát. A Hét hegycsúcs kihívást nem időhöz kötötten szeretném teljesíteni, hanem életem során. Ez a hét legmagasabb csúcs elérése a hét kontinensen, ami közül az Everest az egyik legnehezebb és legmagasabb, a másik pedig a Vinson az Antarktiszon. Idén májusban, ha sikerülne esetleg összehozni rá a pénzt – mivel ezek az expedíciók támogatás függők –, akkor az Everest–Lhoce dupla csúcsot szeretném elérni, mivel a többi mászótársam is a Manaszlu expedícióról pályázik erre. A Manaszlura semmilyen konkrét tárgy nem kísért el, nálam volt egy kulcstartó, egy karkötő, egy imazászló és egy aprócska kő. A kulcstartót a párom adta nekem, amelyen jókívánságok és közös képek voltak rajta. Mindezek nagyon sok erőt adtak nekem, ránéztem és tudtam, hogy engem várnak otthon. A jószerencsét hozó buddhista imazászlót és karkötőt egy kedves nepáli barátomtól kaptam, minden egyes túrázásra vagy expedícióra velem van. És végül pedig az apró kavics, amit egy szent tibeti tóból emeltem ki a túra során, és végig velem volt a zsebemben. Mások kabalaállatot visznek magukkal, én pedig egy kis kődarabot.