A Házsongárdi temetőben az aradi vértanúkra emlékeztek
– Több mint ezeréves történelme során a magyar nemzet számtalanszor küzdött meg szabadságáért. Október hatodika a gyász és az emlékezés napjai is. Arra emlékeztet bennünket, hogy vannak a történelemnek kimagasló alakjai, akiket követni kell hazaszeretetben, önfeláldozásban és meg nem alkuvó jellemben. Tamás András életét áldozta a szabadságba vetett hitéért, áldozatával feladatot rótt ránk: mi is vívjuk meg a mindennapok küzdelmeit. Különösen igaz ez ott, ahol a kisebbségi létből fakadó kihívásokkal meg kell küzdeni a magyarságnak a megmaradásért. Kívánom, hogy az elkövetkező évszázadban is éljenek itt magyarok, akik büszkén emlékeznek hőseinkre, mártírjainkra – mondta ünnepi beszédében Dolha István magyar konzul.
Közelebb fogunk állni a szabadsághoz, ha a közösségért is cselekszünk – emelte ki beszédében Oláh Emese, Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere. „Akiben megvan a hivatástudat, az felfedezi, hogy felelősséggel tartozik önmagáért, a közösségért és a nemzetért. Saját tehetségünk kamatoztatásával, komolyabb áldozatvállalás nélkül lehetünk ma is eredményesek. Egy fa ágai más-más irányba nőnek, de gyökerük közös. Így van ez nemzetünkkel is. A magyar nemzet gyökerét közös történelmi múltunk, identitásunk és őseink hite táplálja. De táplálja a szabadság és az igazság iránti vágyunk, ami nem a félelemről, hanem a bátorságról szól. A félelem és a közöny mindig rossz válasz a kérdéseinkre” – hangoztatta a tisztségviselő.
A KMDSZ részéről a diákszövetség elnöke, Hatos Attila szólalt fel: – Ma a 173 évvel ezelőtti tragikus őszre, a magyar szabadságharc elfojtására, a forradalom utáni megtorlás áldozataira emlékezünk. De a büszkeség érzése is átjárja lelkünk. Büszkék lehetünk a tizenhárom aradi vértanúra, hőseinkre és a magyar nép bátorságára. Az 1848-as szabadságharc nem a belső gyöngeség, hanem az ellenség megsemmisítő katonai főlénye miatt bukott el. A túlerő miatt kényszerültünk a fegyverletételre, ami nem a megnyugvást, hanem a kicsinyes bosszút és a megfélemlítés politikáját hozta el. A tizenhárom vértanú annak a harcnak a szimbóluma, amelyet a magyar nép évszázadokon át folytatott nemzeti függetlensége megteremtése érdekében.
Jánossi Imre római katolikus segédlelkész szerint az emlékezés elmozdít, de vissza is csatol önmagunkhoz. A ma talán ráébreszt arra, hogy az azonosság-önazonosság párosért mindig harcolni kell, mondta, majd Isten megtartó erejét kérte a jelen szabadságának teljességéhez.
Bibza Gábor református esperes ünnepi beszédében kiemelte: – Vezetőként, elöljáróként ma is vállalni kell azt a küzdelmet, amit az adott helyzet hoz. Nem csak a siker és a győzelem, nem csak a remény kovácsol eggyé, hanem olykor a megaláztatás, a gyűlölettel való szembefordulás. A gyalázat szavával szemben az egyetlen fegyverünk az áldozatokra és mártírhalálukra való emlékezés és a késői győzelmük, ami abban nyilvánult meg, hogy ma is itt vagyunk. Képernyőn innen és túl, de mégis összetartozunk, mert együtt emlékezünk, mondta.
– A szabadságot, ami bennünk él, nem lehet megtörni. Ha el is pusztítják az embereket, de legyőzhetetlen szabadságuk tovább él. A szabadság belső megélése végigkíséri az emberiség történelmét a mai napig. A forradalmat leverték, ám a győzteseknek azt kellett látniuk, hogy a legyőzöttek, a megalázottak még mindig szabadok és győzelemként élik meg a forradalmat. A szívekben megfogalmazódott belső szabadságot nem lehet elvenni, és ennek a belső szabadságnak a megőrzése ma is kérdés. Az emléknapnak ez az aktualitása, hogy a nép megőrizte belső szabadságát. Ezt a szabadságot lángként kell megőriznünk, bármit hozzon ránk a történelem, és akkor mi szabadok leszünk – zárta ünnepi beszédét Rácz Norbert Zsolt belvárosi unitárius lelkész.
Borítókép: ROHONYI D. IVÁN
