Vagyis lassan már nem csupán ott. Ugyanis jelenleg teljes erőből dolgozunk Madách disztópiájának a valóra váltásán, gyártjuk a magunk falanszterét, amelyben az önmagáért való szépséget és embervoltunk gyakorlati, tapintható hasznossággal nem kérkedő megannyi lényegét száműzzük a múzeumba porfogónak, modern trendi pragmatizmusunk elnéző mosolyával.
Én teljes mértékben egyetértek azzal, hogy az iskola nem kellene tizenkét évig tartó kényszermunka legyen, tehát az órák számát bizony csökkenteni kell. Csakhogy, amikor ezt a kérdést pedzi valaki, azonnal millió ködszínű falba ütközik: először is az órák számát csakis a tananyag mennyiségével együtt lehet értelmesen csökkenteni. Másodszor: amíg a tanári norma heti tizennyolc óra, minden kísérlet óriási ellenállásba fog ütközni, hiszen egyetlen tanár sem akarja elveszíteni a keresetét. Harmadszor: ha azokból az órákból próbálunk levonni, amelyekből eleve sok van, rögtön valamiféle politikai felhangú tiltakozásba, nemzeti érzelmű szívhezkapkodásba, vagy belemagyarázott felháborodásba botlunk. Kizárt dolog, hogy a románórát csökkentsék, mert az rögtön megkavarja a nacionalista hullámokat. Pedig érzésem szerint egy átlagos magyar (és román stb.) gimnazistának nem a sokadik baltával gyilkolós, asszonyverős regény Călinescu féle kommentárjaira és a Balzac-i regénytípussal kapcsolatos jelzős szerkezetek bemagolására van szüksége, hanem arra, hogy a nyelv funkcionális alapjait ismerje és kulcsa legyen bármelyik korszak román irodalmához. Ha nem érik el nála azt, hogy akarjon valaha az életben román irodalmat olvasni, akkor megette a fene az egészet: amit a dolgozatra memorizált azt úgyis sürgősen felejti majd s így a románoktatás nem több, mint politikai-érzelmi-pszeudo-intellektuális önkielégítés. Heti négy órában.
És közben zúg a sóhaj, hogy az átlagos romániai fiatal funkcionális analfabéta, tud ugyan írni-olvasni (technikailag, azaz ismeri a betűket), de nem tud értelmesen bánni a nyelvvel. Na hát ezért (is).
A matematikának sincs érzésem szerint heti négy órára szüksége ahhoz, hogy betöltse leglényegesebb funkcióját: egy bizonyos fajta gondolkodásmód kialakítását, az algebrai-mértani logika elsajátítását és az algoritmusok mikéntjét. Lássuk be: a legtöbb fiatal felnőtt – hacsak nem kimondottan matematikát használó pályára ment, egy évvel az érettségi után semmire sem fog emlékezni a csonka gúla térfogatából, és ha a heti négy (később még több) órában nem alakult benne ki sem a matematikai logika megértése, sem érdeklődés, sem az a képesség, hogy amire szüksége van, annak értelmes módon utána tudjon járni, akkor bizony ez is idő- és energiapocsékolás. És folytathatnám a magyarral, ahol én ahány jó tanárt láttam, mindegyik attól volt jó, hogy megértette, mitől lesz egy gyermekből olvasást szerető, magyar nyelvet és irodalmat értelmesen használó felnőtt: semmi esetre sem attól, hogy a lassan sírvirágszagú nemzeti romantika, néha butaságok szajkózásában kimerülő doxológiáját jegyzeteli, lásd például a „Petőfi egyik kezében karddal, a másikban tollal” stb. stílusú bárgyú szólamokat.
Nemrég Tusnádfürdőn, egy szálloda parkolója mögött hatalmas kőkeresztre bukkantam. Azt írta rajta: „Múltunk a reményünk, Krisztus a jövőnk”. Múltunk a reményünk? Immár műemlék is tanúskodik róla, hogy nem ismerjük a szavak értelmét, nem is kutatjuk, ha elég szépen és tizenkilencedik századian hangzik, hályogos lesz a szemünk s ehhez már csak adalék, hogy a kortárs magyar irodalom számottevő részével a magyar társadalom úgyszólván egésze nem tud mit kezdeni.
Na de a közelmúltban sok aktív és kétségkívül jóakaratú magyar szülő elérte a tanügyi tárcánál, hogy a sport, képzőművészet, koreográfia és zene szakos gimnáziumokban (azaz 5-8 osztályokban) csökkentsék az óraszámot.
Melyik órákét? Hát “természetesen” a zenét és a képzőművészetet. Igaz is, mi haszna, sok volt belőle heti egy óra, elég lesz heti fél óra is. Egyelőre csak azokban az iskolákban, de gondolom az általános iskolák is készülhetnek…
Döntésük mindenféle megítélés szerint pragmatikus. Ezt a szót politikusok, döntéshozók használják előszeretettel. Jelentése: teljes mértékben erkölcstelen és/vagy igazságtalan, de (számunkra) hasznos.
Mindeközben sopánkodó litániákat zengünk arról, hogy gyermekeink érzelmi intelligenciája katasztrofális, hogy türelmetlenek, hogy képtelenek figyelmüket bármire is tartósan összpontosítani, hogy nem tudják érzéseiket kifejezni, hogy csak a vad, agresszív cselekedetek, az adrenalin ömlése okoz nekik örömet. A kábítószerekbe s a féktelen vad szórakozásba menekülnek. Tudják miért? Mert érezni akarnak valamit!
Miközben a nyakukba zúdítjuk az abrakkal való tömés, a napi nyolc óra iskolai „anyag” habzsoltatását, plusz négy-öt óra házi feladat és tanulás (no meg gyakran a különórák, felkészítők) kényszermunkáját, módszeresen kipucolunk az életükből mindent, amitől emberek lesznek és nem gépek. Nincs érzelmi intelligenciájuk, mert megfosztjuk őket annak minden igazi csatornájától. A zene számukra az a funkcionális baromsághalmaz, amit a kereskedelmi média “eszed, nem eszed, nem kapsz mást” alapon okád feléjük. Tesztoszteron zene, amely ha nem a szexuális felajzást szolgálja, akkor reklámot, vagy alapot a tánchoz, vagy az órákig szóló monoton tucc-tucc bódulatát. És valóban éreznek tőle valamit.
Nem tudják, mert nincs honnan tudják, hogy a művészet ott kezdődik, amikor mindenféle egyéb „gyakorlati” cél nélkül is önmagában értékes és megállja a helyét.
A képzőművészethez az átlagos iskolásnak – csakúgy, mint a legtöbb felnőttnek – semmiféle kulcsa nincs, a festészet, a szobrászat, a grafika kimondva, vagy sem, de ócska fakszni, azok szórakozása, akik ráérnek. Mi dolgozunk kérem… Némelyik fiatalban feltámad valamilyen okból a vágy, hogy közelebb kerüljön a komolyzenéhez, de kulcs, értelmezési tartomány hiányában jó eséllyel lesz belőle az André Rieu-höz hasonló felszínes ripacs bóvlikereskedők kliense.
Ami igazán elszomorít, az az, hogy néha olvasok egy-két jószándékú érvelést a művészeti oktatás mellett. És ezek zöme úgy érvel, hogy kiemeli: aki zenét tanul, annak jobban megy a matek, vagy valami hasonló.
No hát kérem, ez eleven húsba vág, hiszen bizonyítja, még a művészet jóindulatú hívei sem gondolják úgy, hogy a rajznak, zenének önmagában van értéke és létjogosultsága. Csak azért lehet kiállni mellette, mert más tantárgyak jobban mennek.
Az óraszámcsökkentés kezdeményezői is, sikerükről beszámolva kiemelték: nem csökkentették az alaptantárgyak óraszámát.
A milyen tantárgyakét?
Az egyedüli jó ebben a megfogalmazásban az, hogy legalább őszinte. Minden tantárgy egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Alaptantárgyak. A gyakorlatban eddig is így látta mindenki, hiszen egy kezemen megszámolhatom (és marad ujjam), hogy hány olyan iskoláról tudok, ahol a kiállításra készülő rajztanár, vagy a koncertet szervező zenetanár ugyanúgy elkérhette más órákról a rajzkör, vagy a kórus tagjait, ahogyan a magyartanár is a tantárgyversenyre készülőket.
És akkor arról nem is szóltam, hogy számos tanár maradt hoppon, a keresete legjava nélkül, hiszen e döntés az iskolai év kezdete után született, amikor már rég lejárt a tanári állások, órák elosztásának folyamata!
Tessék hát szabad a ga(rá)zda. Ki lehet zsigerelni a művészti oktatás maradékát is, hiszen ami így marad belőle, heti félórában már valóban nem nyújt, mert nem nyújthat semmi igazán lényegeset. Pragmatikusan fogalmazva: nem éri meg a ráfordítást. Csak akkor aztán ne csodálkozzunk, ha az utánunk jövő nemzedékek érzelmileg, lelkileg még a mostaniaknál is sokkal inkább kiürülnek, a felszínes, intenzív és barbár izgalmak rajongói lesznek. Például szétvernek egy iskolát mindenestül (ugye, erre a napokban volt példa), vagy benzinnel leöntik egy társukat s meggyújtják. Izgalmas. És amikor majd (ezekhez képest számít?) nem adják át helyüket a buszon, sopánkodjunk csak bátran: ej, ezek a mai fiatalok! Megsúgom: jórészt mi tettük őket ilyenné. Apuka Olaszországban, anyuka a munkában, az iskola minden kis embernevelő funkciója pedig a kukában.
