6 ló – 40 ember? (1.)

BITAY LÁSZLÓ

Kolozsvártól Focșani-ig

1

1944 októberére a keleti front elérkezett városunk környékére. A háború borzalmait addig csak a különböző lapok képriportjaiból ismertük: lebombázott városok és falvak, kiégett vasútállomások égre meredező sínekkel, vasúti kocsik összegörbült vázaival, az utak mentén egy szál ingben kenyeret kolduló gyermekek, szögesdrótsövények mögé összegyűjtött, kiéhezett, közömbös tekintetű hadifoglyok tízezrei szolgáltatták ezen apokaliptikus képek nyersanyagát. Most tehát nekünk is fel kellett készülnünk arra, hogy ilyen szenzációk néma statisztái lehessünk.

A háború szelét akkor éreztük meg, amikor a város utcáin megjelentek a kiürítésre felszólító plakátok. Negyvenhat év távlatából, persze, már nem sokra emlékezem abból a hosszú felhívásból, egy mondatának tartalmát – ha nem is szó szerint – a kesőbbi események mélyen az eszembe vésték. Ez a mondat körülbelül így szólt: „Tudomásunkra jutott, hogy az orosz¹ csapatok az elfoglalt területekről a 16–70 év közötti férfilakosságot elhurcolják.” Mikor apámmal a felhívásnak ezt a mondatát olvastuk, csendesen megszólalt: „ez biztos csak ijesztgetés, hiszen miért bántanának, ha mi sem bántjuk őket?” Utólag sokat rágódtam ezen a megjegyzésen, s arra a meggyőződésre jutottam, hogy ezzel csak engemet akart megnyugtatni, ugyanis éppen abban az évben töltöttem be a 16. évemet, s így reám is vonatkoztak a cseppet se biztató kilátások. Lehetetlen ugyanis feltételeznem azt, hogy egy 40. életévét elhagyott ember komolyan gondolhatta azt, hogy a háború ötödik évében csak azt érheti bántódás, aki maga is rossz fát tett a tűzre. A kiürítési parancsnak természetesen nem tettünk eleget, hiszen hová is mehettünk volna? A front, ha nem itt, pár száz kilométerrel odébb biztosan utolért volna, de lényegesen rosszabb körülmények között, s ráadásul a tél is közeledett. Így szüleim a maradás mellett döntöttek. Apám megkapta előre háromhavi fizetését, és vártuk a front elvonulását.

2

Házunkban² október 13-án³ jelentek meg az első szovjet katonák, noha – mint utóbb megtudtam – más negyedekben már előző napon feltűntek. A pincében rémülten összezsúfolódott lakók között katonákat kerestek, s mikor meggyőződtek róla, hogy ilyenek nincsenek közöttünk, elmentek. Utánuk nemsokára egy őrnagy a tisztiszolgájával foglalta el a ház egyik üresen maradt szobáját. Első dolga az volt, hogy a tisztiszolgáját valami innivaló után küldje. Volt az udvarunkon még egy 15 éves fiú, Tibi, s az éppen nálunk látogatóban levő 14 éves István unokaöcsém. Hármunkat elhívott ez az orosz katona, aki néhány román szót tudott, hogy kalauzoljuk őt a városban olyan helyre, ahol italhoz lehet jutni. Mi tudtunk is a Szamoson túl, az állomás felé vezető úton egy borpincét, és arrafelé indultunk útnak. Az utcákon csak kevés civil járkált, sok üzletet láttunk feltörve, üvegcserepek szerteszét, leszakadt villanyvezetékek, pedig városunkban nem is voltak utcai harcok. A legnagyobb meglepetés akkor ért bennünket, amikor elértünk a Szamos hídjához⁴, amely megroppant gerinccel be volt esve a mederbe. A visszavonuló katonaság az utolsó napon felrobbantotta, de azért a forgalom mégis megindult rajta, mert a két partról a mederbe levezető „tyúklétrákat” helyeztek, az alacsony vízállású Szamoson pedig a híd roncsain lehetett átjutni. Ezen a nyaktörő úton mi is átvergődtünk a túlsó partra, s onnan már nem voltunk messze a céltól.

A házban, amelyben a borpince volt, egy katonai parancsnokság rendezkedett be. Az udvaron nagy volt a sürgés-forgás. Katonák jöttek-mentek különböző ládákat, bútorokat cipelve, és közben fegyveres őrök igyekeztek távol tartani az ott nem kívánatos személyeket. A mi katonánk lement a borpincébe, s minket otthagyott a sürgölődő tömegben. Össze-vissza lökdöstek, és kiabáltak is ránk valamit oroszul, de persze, semmit sem értettünk belőle. Végre, egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva felbukkant a mi katonánk is a pincéből egy hátizsáknyi üveggel, s megindulhattunk hazafelé. Miután átkecmeregtünk a felrobbantott hídon, és be akartunk fordulni a Széchenyi térre, borzadva láttuk a tér sarkán egy német katona holttestét egy felborult motorkerékpár mellett. Nyilván a robbanás pillanatában érkezhetett a hídhoz, át akart hajtani rajta, de a légnyomás megölte, mert nem látszott rajta semmi lövésnek a nyoma. Ő valószínűleg megtalálta azt a harmadik lehetőséget, amelyről a város falain a német katonákat biztató plakát szövege (Sieg oder Fahrkarte nach Siberien⁵) megfeledkezett, vagy amelyet tapintatosan elhallgatott.

A térre befordulva, tőlünk vagy ötven méterre két felfegyverzett katonát láttunk, amint az arra haladó civil férfiakat terelték össze. Mikor ehhez a csoporthoz értünk, minket is feltartóztattak, s félre nem érthető gesztusokkal jelezték, hogy álljunk a már 20-30-as létszámra felgyűlt csoportba. A velünk lévő katona vitába szállt, de azok hajthatatlanok maradtak. Végül is kísérőnk megmagyarázta tört románsággal, úgy, ahogy tudta, hogy csak munkára visznek el, de estére hazaengednek. Mit volt mit tenni, mindhárman ott maradtunk, s találgatni kezdtük, hogy vajon milyen munkára visznek el? Közben a csoport körülbelül ötven főre szaporodott. Ekkor a két katona sorba állított minket, s lekísértek a törvényszék épületéhez⁶, ahol betereltek mindnyájunkat a börtönudvarra, majd innen tovább az épület folyosójára. Itt már meglehetős zsúfoltságban szorongtak az előttünk odaérkezettek. Elég sok idő telt el, amíg egy, a folyosón felállított asztalhoz kerültünk, amelyiknél egy katona és egy tolmács ült. Felvették a személyi adatainkat, s utána a börtön belsejében találtuk magunkat. Akkor láttam először, és remélem, utoljára börtönt belülről. A cellák ajtai egy üres hasáb belseje (a börtön lépcsőháza) felé nyíltak, előttük minden szinten korláttal ellátott vas függőfolyosó futott körbe, ahonnan minden cellát kívülről meg lehetett közelíteni. Az első emelet szintjén a függőfolyosó közti üres teret sodronyháló foglalta el, nyilván azzal a céllal, hogy ha valaki levetné magát valamelyik folyosóról öngyilkosságot kísérelvén meg, ez a háló felfogja. Felcsattogtunk a vaslépcsőkön, s az első emeleten levő egyik cellába huszonötödmagammal beszámoltak, és azzal ránk zárták az ajtót. A nehéz vasajtó döndülése jelezte tehát „felszabadulásunk” kezdetét.

MÁSODIK RÉSZ

Sajtó alá rendezte és lábjegyzetekkel ellátta: Papp Annamária.

¹ Ez esetben szovjetek értendők az oroszok alatt.
² A szerző által említett ház a Zápolya / Traian Moşoiu 14. szám alatt volt, az épület ma is létezik.
³ A R. J. Malinovszkij marsall vezette 2. Ukrán Fronthoz tartozó, első szovjet egységek 1944. október 11-én hajnalban jelentek meg Kolozsváron. Ezt megelőzően október 10-én az utolsó magyar és német alakulatok elhagyták a várost. Erdélyi magyar politikusok, egyházi vezetők, közéleti személyiségek és írók, pártpolitikai és ideológiai meggyőződéstől függetlenül, idejében felismerték a helyzet súlyosságát, és lépéseket tettek Észak-Erdély megmentése, a háború gyors befejezése, illetve Kolozsvár nyílt várossá nyilvánítása érdekében. A szovjetek 1944. október 12-én kezdték el a város magyar, civil férfilakosságának razziaszerű összegyűjtését, azzal a félrevezetéssel, hogy csak egy „kis munkára” viszik őket, illetve „igazolványt adnak”, amellyel aztán szabadon közlekedhetnek. Ugyanakkor az a hír terjedt el a városban, hogy vegyes szovjet–román járőrök valamilyen lista alapján fogságba ejtik, s elhurcolják a magyar értelmiségieket. Eddigi ismereteink szerint mintegy 5000–6000 közé tehető a Kolozsvárról elhurcolt magyar férfiak száma, akiknek – a becslések alapján –az egyharmaduk odaveszett. 
⁴ A németek az akkori Horthy Miklós / Horea úti hidat robbantották fel. 
⁵ A kifejezés jelentése magyarul: „Győzelem vagy menetjegy Szibériába”.
⁶ Az összegyűjtött embereket a Honvéd/Dorobanţilor utcában található kolozsvári törvényszék épületébe szállították.