Interjú Kántor Melinda színművésznővel
- Egyfajta lokálpatriotizmust jelent számodra az, hogy minden szállal Kolozsvárhoz kötődsz?
- Ezt nem én választottam, egyszerűen így alakult az életem. Így utólag azt érzem, hogy talán jobb lett volna kicsit nyakamba venni a világot. Például nem ártott volna kipróbálni a kalandosabb, bentlakásos-albérletes diákéletet.
A Bohóc szerepében Ionesco Macbet című darabjában, rendező Silviu Purcarete (2021) Fotó: Bíró István/Kolozsvári Állami Magyar Színház
- A Kolozsváron 1992-ben újrainduló magyar színész szak első évfolyamának voltál a hallgatója...
- Valóban, mi voltunk az első és egyben a talán a legszerencsésebb évfolyam, mert olyan tanáraink voltak, mint Csíki András és László Gerő bácsi, Bács Miklós, Bíró József, meg Spolarics Andrea. Nekik köszönhetően olyan komoly szakmai alappal indulhattunk el az egyetemi évek után, amelyért én nagyon-nagyon hálás vagyok. Erre épült rá a Vlad Mugur rendezővel való közös munkánk, mint egyfajta magasiskola. Például a Cseresznyéskertben, A Lourcine utcai gyilkosságcímű előadásban, a Velencei ikrekben kapott kisebb-nagyobb szerepeim életreszóló képzést jelentettek számomra.
- Fiatal színésznőként megadatott számodra, hogy közös előadásokban, már egyenlő partnerként léphess fel az egykori tanáraiddal.
- Nagyon megtisztelő és felemelő volt egy színpadon fellépni a mestereimmel, de ugyanakkor hatalmas felelősséget is jelentett, mivel folyton magamon éreztem a segítőkész, de ugyanakkor – joggal- kritikus tekintetüket is. Szinte hihetetlen, hogy rajtuk kívül a ma már legendának számító Senkálszky Endrének és Orosz Lujzának is színpadi partnere lehettem.
- Nem számoltam, csak saccolom, hogy a társulat színésznői közül talán neked van a legtöbb szereped. Ez az alkatodnak, a karakterednek is köszönhető?
- Én sem számoltam, de valóban nagyon sok előadásban benne voltam és vagyok, és ennek köszönhetően lehetőségem volt sokmindent kipróbálni. Alakíthattam gyereket, felnőttet, férfit, nőt, fiatalt, öreget, vagy akár szimbólikus figurát. Gondolok itt arra, hogy például a Bakkhánsnőkben én voltam az Alak a zsákban, aki tulajdonképpen Théba városának a fájdalmait reprezentálta. Sokszor éreztem úgy, hogy a rendezők egyszerűen bevetnek a mélyvízbe. Mona Chirila például rám osztotta a Vérnászból a Menyasszony szerepét. Én ugye, nem vagyok egy hagyományos értelembe vett nőies alkat, inkább fiúsnak érzem és látom magam, ezért talán ez volt az egyik legnagyobb kihívás számomra. Mona vezetett rá arra, körüljárva a szerepet és a témát, hogy a nőiesség nem csak feltétlenül a külső jelekben nyilvánulhat meg. Voltaképpen addig soha nem gondolkodtam azon, hogy mitől nő egy nő, de amikor megértettem, akkor már biztos voltam benne, hogy igen, ez valóban egy nekem való karakter. De általában mindig ez történt: menet közben, a próbák során szerettem meg a szerepeimet. Akkor tudom csak jól megformálni a drámai figurát, ha megtalálom benne azt, ami szerethető, még akkor is, ha egy negatív szereplőről van szó. Imádom a Macbethből a Bohócomat, amely voltaképpen egy egész kis szerep a darab szerint, de valami nagyon kedves alakítás kerekedett belőle. Nekem nincsenek szerepálmaim, de mindig új kihívásokra vágyom, mert nem szeretem ismételni önmagam a színpadon.
Sarlotta Ivanovna szerepében Csehov Cseresznyéskert című színművében, rendező Yuri Kordonsky (2021) Fotó: Vakarcs Loránd/Kolozsvári Állami Magyar Színház
- A Menyasszony szerepedre visszacsatolva: mi különböztet meg egy színésznőt egy „civil” nőtől?
- Azt hiszem, nem más, mint a tudatos jelenlét. Mivel egy színésznő óhatatlanul állandóan figyeli önmagát kívülről. Persze, ezt lehet, hogy más nő is megteszi, de a színésznőkre ez fokozottan jellemző. Meg fontos az is, hogy fel tudjuk vállalni önmagunkat, akár a hibáinkkal együtt is.
- Pár napja tértetek haza egy portugáliai turnéból... Melyik volt a legemlékezetesebb külföldi fellépésed?
- A vendégszereplésünk Dél-Koreában a III. Richárddal és a Julius Cézárral életre szóló élmény marad. Tedzson városában, illetve a fővárosban, Szöulban tölthettünk akkor néhány nagyszerű hetet. Bogotába, Kolumbia fővárosába a Leonce és Léna című előadással látogathattunk el. Nagyon izgalmas volt egymástól ennyire különböző kultúrákkal találkozni.
- Kipróbáltad magad a rokonszakmákban is: voltak filmszerepeid, dolgoztál rádiós szerkesztőként, az operában pedig rendezőasszisztensként.
- Fontos stációk voltak, mert olyan előnyöket hordoznak ezek a lehetőségek, amiket át lehet vinni és kamatoztatni lehet a színészetben. És fordítva is igaz mindez: a színészi eszközöket nagyon jól fel lehet használni ezekben a rokonszakmákban. Egyik a másik által fejleszthető, mert átjárhatóság, kölcsönhatás van közöttük. A Varga Katalin balladája című filmben az Etelka szerepét játszottam, a Rózsa és Ibolyában pedig a Vasorrút. Az operában eleinte színészmesterséget, beszédtechnikát, helyzetgyakorlatokat tanítottam fiatal énekeseknek – pro bono, majd Bori Tamás rendező felkért, hogy legyek az asszisztense. Tanulságos volt, mert akkor tanultam meg rendezői szemmel tekinteni egy előadásra és az előadókra. A Paprika Rádiónál másfél évig hírszerkesztő és bemondó is voltam egy személyben. Ez szükségmegoldás volt, mert akkor nagyon rossz anyagi helyzetbe kerültem, válás után voltam, két gyermekemmel magamra maradtam, és úgy éreztem, hogy mindent munkalehetőséget el kell vállalnom, hogy a felszínen tudjunk maradni. Abban a periódusban szinte minden nap reggel hattól, éjfél utánig dolgoztam. Aztán egy éjjel hazafele menet Györgyfalvára, egy olyan görcsöt kaptam, hogy rámeredt a kezem a volánra, egyszerűen képtelen voltam elengedni az autó kormányát. Az egy nagyon fontos pillanat volt az életemben, mert akkor döntöttem el, hogy onnantól kezdve nem úgy fogok élni, ahogy kell, vagy ahogy elvárnák tőlem, hanem úgy, ahogy én szeretnék. Akkor átkattant bennem valami, minden átértékelődött, egy csomó mindent elengedtem magamban, és megértettem, hogy az életem sokkal többről szól, mint a végtelen robotolás és szekérhúzás.
- Kolozsvári vagy, de mégis közel tíz évig Györgyfalván laktál, jelenleg pedig Kisbácsban élsz.
- Lehet, hogy pont azért, mert városi születésű vagyok, engem mindig nagyon vonzott a vidéki életforma. Én úgy nőttem fel, hogy nekem nem voltak falun élő nagyszüleim, vagy más vidéki rokonaim. Mindig irigyeltem azokat az osztálytársaimat, akik falun nyaralhattak, ahol állatok voltak, meg erdő-mező és szabadság. Szóval, már gyerekkoromtól vágyakoztam minderre, hogy legyen egy kis kertes házam, kutyával, macskával, virágokkal, fákkal és reggeli madárcsicsergéssel.
- Milyen a kapcsolatod a nézőkkel? Ahogy nekünk van kedvenc színészünk, nektek is van kedvenc nézőtök – legyen az egyén, vagy típus ?
- A pályám kezdetén volt egy visszatérő kedves nézőnk: egy idős néni, aki szinte minden este ott volt a nézőtéren és mindig baloldalt, az első sorban ült a nagy, szarukeretes, borkánüveg szemüvegével. Volt még egy fiatalember is, aki szintén gyakori vendég volt az előadásokon, és aki olykor felintegetett a színpadra, jelezve, hogy: itt vagyok! De mivel én rövidlátó és farkasvak is vagyok, igazából nem látom a közönséget, viszont érzem azokat az energiákat amiket felénk sugároznak. Furcsán fog hangzani, de én nem az udvarias, nem a jól nevelt, hanem az őszinte nézőt szeretem, aki mer teli torokból nevetni és ásítani is, vagy, aki adott helyzettben képes felállni és otthagyni a neki nem tetsző előadást. Szerintem ez az igazi konstruktív kritika, amelyet kellő alázattal el is lehet fogadni.
- Alázat... Tudod, hogy a színészeknek is van védőszentjük? Szent Genesius az a mártirhalált elszenvedett egykori római színész, aki az ikonográfiai ábrázolásokon is mindig a nevető, illetve a síró maszkokkal, a színjátszás szimbólumaival van megjelenítve. Szerinted a mai színházban még fellelhető a szakralitás?
- Számomra mindenképp, és ezt minden alkalommal érzem, ahányszor csak magamra öltök egy jelmezt. Minden bemutató egy különleges nap a számomra, és úgy is hangolódok, készülök rá, akár egy ünnepre.
- Ha a színház az ünnep számodra, akkor a hétköznapjaidon, vagyis amikor szabad vagy, mi a kedvenc időtöltésed?
- Szeretek ilyenkor a felnőtt gyermekeimmel, a párommal, a barátaimmal lenni, illetve a kutyámmal sétálni erdőn-mezőn. Ez az, ami talán a legjobban megnyugtat. Illetve a csikung és a tajcsi gyakorlatok, amelyeket immár sok éve végzek. Ezek a hagyományos kínai orvosláson alapuló, harcművészeti elemekkel ötvözött meditációs mozdulatsorok fegyelmet adnak, lecsillapítják az elmét és nagyszerűen menedzselik az életenergiákat.
- Szakmai díjak, elismerések?
- Engem eddig elkerültek a díjak. Viszont az egyik gyermekelőadásunk után, amelyben én egy Kiscsillagot alakítottam, egy hatalmas virágcsokrot kaptam egy kisfiútól, meg egy gyönyörű rajzot – amit ma is őrzök -, amely engem ábrázol, Kiscsillagként. Az anyukája elárulta, hogy a kissrác az esti imáiba engem is mindig belefoglal és értem is fohászkodik, azártatlan Kiscsillagért. Azt hiszem, mindeddig ez volt a legnagyobb és legőszintébb szakmai elismerésem amit kaptam.
Borítókép: Tompa Réka
