A kérdés három politikai, kulturális és ideológiai közösségnek a visszatérő, nemegyszer központi dilemmája: Budapesté (magyar kormány), Bukaresté és természetesen Erdélyé, az erdélyieké (románoké, magyaroké és mindenkié, aki ott él). Mindhárom közösség száz éve próbálja önmaga világához alakítani Erdélyt a maga sokszínűségével. Ez a furcsa „ménage à trois” azonban ritkán volt valóban hármas dilemma: Erdély legtöbbször és sokkal intenzívebben a Budapesthez való viszonyában próbálta önmaga új útját és viszonyrendszerét megtalálni 1920 után, a bukaresti viszonyok és hálózatok máig sokkal mesterkéltebbek, gyengébbek. A hálózatkutatók ezt Mark Granovetter amerikai szociológus 1973-as paradigmatikus tanulmánya óta „weakties” néven illetik, vagyis gyenge kötődéseként értelmezik. Erdély öndefiníciója 1920 óta elképzelhetetlen Budapest és Bukarest kettőssége nélkül és ez adja a helyzet problematikus jellegét, amely az elmúlt száz évben izgalmas dinamikát mutatott.
Az elmúlt évszázadban Erdély dinamikája Budapesthez a következők szerint alakult: 1920–1940 között a Trianon-trauma befolyásolta a két régió kapcsolatát. Ez az a kor, ahol tízezrek menekülnek el Erdélyből az új Magyarországra, megfeleződik az erdélyi értelmiség és mindkét régióban érzékelhető az autentikus fájdalom és felháborodás a versailles-i döntéssel kapcsolatban. (Bár kétségtelenül ennek akkor is voltak árnyalatai és kisebbségi hangjai, alternatívai.) Erdély elvesztése rendkívül súlyos gazdasági és demográfiai csapás volt az összmagyarság számára és össze sem hasonlítható az osztrákok veszteségével. Ungváry Krisztián történész Trianon kapcsán nemrég azt nyilatkozta, hogy az ezzel kapcsolatos gazdasági katasztrófa relatív és az az állítás, hogy Trianon magának a megmaradt országnak is államháztartási szempontból hosszú távon katasztrófát okozott volna, minden tragédia mellett sem áll meg, mert az elszakadt területek rendre nagyobb mennyiségű központi forrást kaptak, mint amennyit a központba befizettek.
A korszak meghatározó narratívái: revízió (budapesti elit egy része) és sajátos önazonosság, illetve ingázás a két főváros között (Kós-féle transzilvanizmus, erdélyi magyar politikai pártok). Mint tudjuk, a nagy történelem játékasztalán az előbbi irányvonal nyert teret. Eredményeit és következményeit tudjuk: 1940–1945 között megcsappan a magát magyarnak való, magyar nyelvet beszélők száma a visszacsatolt területen, hiszen ez a kor az elvesztett magyar zsidóság miatt egyet jelentett az erdélyi és partiumi városok magyar lakosságának második Trianonjával, hathatós magyar hozzájárulással és felelősséggel.
Erdély útkeresése 1945-ben megtorpan: Budapesthez való viszonya elhalványul, mi több, évtizedekre tabuvá válik, amelynek következtében nagyon sok magyarországi magyar alig fog tudni valamit az erdélyi magyarságról az 1970-es évekig, az „enyhülés” néhány évéig, amikor például a magyar–román történelmi vegyes bizottság is létrejött és rövid ideig ugyan, de működött. Erdélynek ekkor Bukaresthez kell kötődni: felerősödnek a „gyenge kötődési hálózatok”, nemegyszer mesterséges és kényszeres módszerekkel (hálózatok, besúgók, érzelmi zsarolások, pszeudotörténelmi narratívák diktálása, elrománosítás). A Ceauşescu-korban Erdély mint önálló kulturális és történelmi entitás jóformán megszűnik: eltűnik a középkori és újkori Erdély a múzeumokból, és előbb a szlávok, később pedig a dákorómaiak metahistorikus hazája lesz. Nem véletlen talán, hogy ebben a mesterségesen létrehozott „erős” kötődésben sokan nem tudtak és nem akartak otthonra találni: az erdélyi magyarság másik nagy vesztesége az 1980-as években elmenekültek nagy száma lesz.
Az igazi esély 1989 után adódik, amikor az erdélyi öndefiníciónak megadatott a lehetősége, hogy a két centrum és hatalmi pólus közötti bizonytalan ingázás és erős vagy épp gyenge hálózati kapcsolódások viszonyrendszerét újraindítsa, újraalkossa. 1990 és 1996 között ez a viszony nagyon kritikus volt: Budapest bizonytalanul lépkedett, közeledett (gondoljunk az Antall-féle „lélekben tizenötmillió magyar” kijelentés belpolitikai hullámaira), míg Bukarest továbbra is nemzetbiztonsági, titkosszolgálati kérdésként kezelte az 1920-ban szinte csodaként megkapott másfél milliós magyarság vidékét. Egyféle állandó neurózisként, amelyre figyelni kell, amelyet nem képes valójában saját államtesteként elfogadni, de ezt kompenzálnia kell erővel és ideológiai narratívákkal (lásd fekete március és a Román Akadémia kontinuitáselméleti rögeszméit).
A „mit kezdjünk Erdéllyel?” kérdésre tehát 1990 után egyik centrum sem tudta a választ. Ha lett volna is határozott válasz, a másik fél centruma offenzív állásba kerülhetett volna, ez pedig a régió gigantikus Koszovójává tette volna Erdélyt – ahogy ez nemrég kiderült Markó Béla egyik interjújából, aki szerint az Egyesült Államok intenzíven figyelte a régiót pontosan a két centrum (Budapest és Bukarest) ingoványos hálózati kapcsolódásai miatt. De ugyanezen okok miatt a félperiféria dilemmájaként, a „köztes zóna” (pufferzóna) sajátosságaként az erdélyi értelmiség és politikai vezetőség sem tudta eldönteni, hogy sorsdöntő kérdésére megtalálja a választ és kijelölje határozott útját az évezred végén. Az 1996-os temesvári alapszerződés reményt hozhatott volna a két centrum között billegő régió sajátos, kulturálisan, identitásában autonóm, de anyagi és infrastrukturális szempontból mindkét centrumtól enyhén függő Erdély számára. Sajnos, az alapszerződésre jóformán senki sem emlékszik: az RMDSZ 2003-as szatmári kongresszusa szétszakította a szövetséget, amely pontosan a két centrum közötti billegés dilemmája miatt vált kettő, majd három (nemzeti-radikális, centrista-konzervatív és liberális) irányra (utóbbi azóta Facebook-csoporttá silányulva).
A Nagy-Románia párt felemelkedése, a Funar-korszak vége és a 2004-es szavazás is döntő hatással volt Erdély félperifériás helyzetének újrakalibrálásában. A Traian Băsescu nevével fémjelzett korszak talán közelebb hozhatta volna Erdélyt Bukaresthez különösen a 2007-es EU-s csatlakozás új, ideológiai és gazdasági kontextusában is, de ez a folyamat megtorpant 2010-ben, a NER-korszak kiépülésével, amely azóta a teljes erdélyi kulturális, tudományos és közéleti szférát Budapest-függővé tette és mélyaltatásba, magyar perfúzióra helyezte a régiót. A Bukaresttől való eltávolodást számos pont jelezte: az anyagi támogatások csökkenése, a román politikusok hiánya Tusványoson vagy akár a román–magyar elnöki találkozók teljes hiánya. Ebben a helyzetben sokan elvándoroltak külföldre vagy Magyarországra 2010 óta: generációm (1980-as, korai 90-es évek szülöttei) nem elhanyagolható része ma Budapesten vagy más, magyarországi városban keresi kenyerét (jómagam is, bár az én utam kissé kanyargós volt, én megpróbáltam itthon is, de nem kellettem a „kincses” város egyetemének). Az otthon maradottak egyre csökkenő, ma már alig egymilliós tömege pedig három nagy csoportban próbálja az évszázados kérdést most már szinte atomizáltan, individualistán megválaszolni: az apátiába süllyedtek hatalmas tömege, akiket a kérdés nem érdekel. (Anyagi, hétköznapi problémáik ennél nagyobbak, Budapest is, Bukarest is távolinak tűnik és az asszimiláció, az önfeladás valósabb perspektívát nyújt.) A budapesti hálózati kapcsolatokat építők és abból jól megélők és a rendszert egyelőre csak toxikus hangnemben és arrogáns elefántcsonttoronyból bírálók („erdélyi pluralisták”). Egyre ritkább a két centrummal egyszerre párbeszédet folytató hang, de a Kós-féle sajátos, a kibillenő ingajárás helyett az autonóm, helyi identitást és utat képviselőké is.
Erdélyi magyarnak lenni szitokszó lett a magyarországi ellenzéki érzelmű emberek előtt (a románozáseffektus), de minimálisan sikerült csupán tágítani a „regáti” (nem erdélyi) románság erdélyi/romániai magyarokról alkotott képét. A budapesti függőség, a NER recsegése-ropogása és anyagi küzdelmei ellenére 2024-ben is fennáll a – választások „nagy évében” különösen aggasztó módon szélsőjobbra tolódó – bukaresti centrumhoz történő közeledés, ami valódi kihívásnak ígérkezik.
Mit kezdjünk Erdéllyel? A kérdés 104 éve él és hol trauma, hol neurózis forrásaként szolgál mind a két centrumban (Budapest és Bukarest), mind a félperiférián. A „Találjuk ki Erdélyt!” képzeletbeli kísérletben a megoldás a kibillent és aránytalanul eltolódott inga középre állítása lenne, ahol a középpontban Erdély van, a maga etnikai sokszínűségével, de az önfeladás elhessegetésével.
Erdélyi magyar nem román: nem volt az és nem is lesz az. Nekünk iskoláink és évszázados hagyományaink vannak, amire méltán kell büszkéknek lennünk, ugyanakkor felelősséget kell értük vállalnunk. Nem várhatjuk el ezt egyik centrumtól se, amely a populizmus korában ezt a segítséget nem adja ingyen. George Ţurcănaşu, Dorin Dobrincu és számos más kutató, hangadó, társadalmi „influenszer” véli úgy, hogy a regionalizálódás, a decentralizálás és a helyi források, kisvállalkozók és helyi erőforrások felkarolása esélyt adhat a centrumfüggőségek megszüntetésére és a regionális identitások felvirágzására is. Romániában ugyanis nemcsak Erdélynek kell önmagát újradefiniálni: Moldvának is. Az ország legszegényebb makrorégiója, az ő dilemmájuk gyakorlatilag Cuza óta tart, és Bukaresthez való problematikus viszonyuk nem százéves, hanem lassan 170 (1859 óta). Erdélyé pedig jobb esetben is 1867 óta tart, és nem szűnt meg. Nem is kell megszűnnie: ahogy a 2022-ben felfedezett Kepler–16b bolygó két csillag körül kering, úgy Erdély is lehetne Kelet-Közép-Európa két nap körül forgó, de mégis önálló és önazonos kulturális, gazdasági és identitásbeli „bolygója”. Hosszú távon csak ez lehetne a megoldás: egy Tatuine a mitteleurópai galaxisban.
Borítókép: Varjúvár, Sztána (kiepitette.hu)
