A családi otthon megteremtése mellett fontos szerepet tulajdonítunk neki a Magyar Királyi Állami I. Ferenc József Iparmúzeum kalotaszegi vonatkozású gyűjteményének gyarapításában, népművészeti részlegének installációjában.2 Majális utcai házuk zenei, művészeti találkozásoknak is otthont adott, hosszú azoknak az íróknak, művészeknek a sora, akik falai között megfordultak, s élvezték a család vendégszeretetét, barátságát.
Özvegy Pákei Lajosné kőszegi Fangh Antónia 1926. szeptember 2-án hunyt el Kolozsváron3, temetési beszédet dr. Boros György teológiai tanár mondott.4
Alábbi írása 1902-ben jelent meg, a Magyar Polgárban, s felidézésével nemcsak a híres kolozsvári építész feleségének közelgő évfordulójára emlékezünk, de megosztott élményei által az ő kalauzolásával bejárhatjuk a történelem egyik fővárosát, Rómát a 20. század hajnalán. (Gy. Dávid Gyula)
Emlékezés Rómára
Írta és felolvasta a Dávid Ferencz-Egylet jan. 12-iki ülésén5 Pákei Lajosné
Pákei Lajosné Fangh Antónia
Általános az a vélemény, hogy Róma eleinte igen rossz hatással van az idegenre és csak hosszabb tanulmányozás után kezdenek kedvezővé válni a benyomások.
A sok szűk, sötét és piszkos utcza, a szegény nép, a modern, kaszárnyaszerű épületek, a rossz pénzviszonyok, bankbukás miatt félben maradt paloták látása, úgy mondják – kiábrándítólag hatnak az idegenre. Igaz, vannak emberek, kik a helyett, hogy az igazi szépben, magasztosban egész lelkükkel gyönyörködnének, mindenütt csak a hibát, gáncsolni valót keresik.
Mindenki tudja, hogy az új, modern Róma érdektelen, még csak nem is nagyváros jellegű. Ne törődjünk mi ezzel, hisz Rómába nem azért megyünk, hogy oly dolgokkal foglalkozzunk, melyeket bármely nagyobb városban megtalálhatunk, hanem azért, hogy fölkeressük a múlt örökszép műveit s átengedjük magunkat azok élvezetének lelkünk egész gyönyörűségével.
A ki a történelmet szereti, az Rómában kiapadhatatlan forrásokat találhat annak tanulmányozására. A művész új ihletet merít a felséges művekből, melyek itt úgy a szobrászat, festészet, mint az építészet terén, páratlan gazdagságban kínálkoznak.
Nincs város, hol a régiségbúvárnak tágabb tere nyílna tudománya gyarapítására.
És meg vagyok győződve, hogy a ki a Capitolium terét, Szent Péter templomát, vagy Raphael Stanzáit látta, az nem fog soha kiábrándulva távozni Rómából.
Nem czélom jelenleg e város történetével foglalkozni, hiszen ez egy rövid felolvasás keretében lehetetlen volna. Hanem engedjék meg, hogy legalább is a Palatinusra – Róma hét magaslatának egyikére vezessem önöket.
E hegyhez fűződik Róma alapításának mondája, mely Romulus és Rémus művét teszi halhatatlanná.
A monda szerint itt kezdték el munkájukat és az újonnan épült várost Romulus után Rómának nevezték el. Remus a mellőzés miatt felbosszankodva, kigúnyolta az alacsony sánczokat, melyeket át is ugrott. Romulus pedig bosszúból kardjával átdöfte testvérét s jelentőségteljesen igy szólt: „így járjon mindenki, ki e falakat áthágni merészkedik”.
Ezen a helyen építették később a római patríciusok fényes palotáikat, ez volt tulajdonképen kiindulási pontja a császárok nagy fényűzésének.
Itt építtette Augustus császár nagy elfogadó palotáját, azután pedig Tiberius, Caligula, Nero, Domitian, Hadrian, végül Septimus Severus építtettek pazar fényű palotákat, melyeknek ma már csak maradványai látszanak. Óriás méretű termek falai, egy-egy megmaradt fresco és mozaik padlódarab tanúskodnak a régi dicsőségről. De meg vannak még a császári parkok maradványai is, szép árnyas kertek ciprus- és oleander-fákkal, szökőkutakkal, tágas terrasszok dús repkénnyel befutva, rózsabokrokkal szegélyezve, gyönyörű kilátással egész Rómára és a Campagnára.
A teraszokról letekintve, előttünk terül el a Forum Romanum felséges romjaival.
Itt tartották a régi rómaiak gyűléseiket, itt voltak templomaik, melyeket isteneiknek a legnagyobb fénnyel, művészettel építettek. Vénus-templom, Mars- és Minerva-templom, Bazilika Julia stb.
És itt vannak a híres nevezetes diadalívek is; Titus, Septimus Severus és Constantin diadalkapuk.
Milyen fény, milyen ragyogás lehetett itt, ha még a romok látása is oly hatalmas benyomást tesz lelkünkre! Ha még a 2000 év előtti hatalom visszhangja is úgy megragadja képzeletünket!
De teljesedett a próféta szörnyű jövendölése: „A te pompád az alvilágba fog süllyedni, hárfáid hangjaival együtt. Rom lesz az ágyad és por a takaród.”
Daczára azonban az évezredes pusztulásnak, a Forum és Palatinus kincsei közül nagyon sokat sikerült az utókornak megmenteni, ez emlékek teszik a Vatikán és Capitolium gyűjteményeit világhírűvé.
E korszaknak egyik legnagyobb alkotása egészen jó karban maradt fenn, ez a Pantheon, mely oly hatalmas, mintha az örökkévalóságnak épült volna.
E remek alkotás Augustus császár uralkodása alatt készült a Kr. előtti 27. évben, a 12 főisten fehér márványszobra számára. De a kereszténység terjedésével, midőn minden pogány emléket elpusztítani igyekeztek, e szobrokat is száműzték szentélyeikből, hogy helyet adjanak a keresztény mártírok csonthalmazainak.
A Pantheonban van a Raphael szép Madonna-szoborral díszített síremléke a következő érdekes felirattal: „Itt nyugszik Raphael, kitől a természet félt, hogy őt legyőzi és vele együtt fog meghalni.”
Ide temették Viktor Emánuelt és a szerencsétlen Umberto király földi maradványait is.
Flaviusok korában tehát csak pár évvel Augustus után, épült a hatalmas Colosseum, melyet az idő és a keresztények szétromboltak.
Hol annyi vér folyt, most virágok nyílnak; hol ádáz gyűlölség tanyázott, fegyverek villongtak, hol keresztény vértanuk jajkiáltása nem volt képes meglágyítani a zsarnokok szívét – most a Felebaráti szeretet és béke jelvényéül egy kereszt emelkedik.
Azokból a kövekből pedig, melyeket annyi ártatlan keresztény vér öntözött, épült a Szent-Péter temploma. Sok szűk, apró utczán kell áthatolnunk, míg végre a Szent Péter-terén találjuk magunkat.
A tökéletes szépnek magasztos érzésével szemléljük a gyönyörű tért, Bernini művét; kétfelől félkör-alakú oszlopsoraival, szökőkútjaival és közepén a híres obeliszkkel. Előttünk maga a templom, melynek építését Bramante kezdte, Raphael folytatta és végre a pápának hosszas kérésére, Michel Angelo vette át annak befejezését és a kupola megtervezését. A mester keze alatt az egész alkotás tökéletes szépségű befejezést nyert.
Fölmegyünk a hatalmas lépcsőzeten és dobogó szívvel lépünk be Szent Péter templomába. Szemkápráztató fényességű, pazar aranydíszítésű, gyönyörű architektúrájú remekmű tárul elénk.
De mégis, mintha valamely csalódást éreznénk? Mintha valami lehangoló érzés venne erőt lelkünkön?
Tán a csillogó tény, pazar dísz teszi, de ez a templom nem emlékeztet a kereszténység önmegtagadó szerénységére. Ez a pápaság hatalmát és büszkeségét hordja magán.
A Péter-templom egy óriási mű, mint a Colosseum, vagy az egyiptomi piramisok, de nem fejezi ki egy hívő emberiség óhajtását, akaratait. A bejáratnál ezeket a szavakat olvassuk: „Christus vinxit, Christus regnat, Christus imperat!” S e szavak bizonyára nem hatnak meg bennünket.
Csak bámulunk, csodálunk, de szívünknek az a rejteke, hol a gyermeki hit, hol az igazi felebaráti szeretet lakik – szívünknek ez a rejteke érintetlen marad. Egy egyszerű falusi templomban áhítatosabban tudunk imádkozni és közelebb érezzük magunkat Istenhez.
A túlságos fényűzés kizárja a hitet és inkább babonássá tesz. Hallani véljük Krisztus szavait: „Az én országom nem e világból való.”
De menjünk tovább és gyönyörködjünk a számtalan műremekben, melyekkel a templom belseje díszítve van. A hatalmas pápák síremlékei mind kiváló művészektől, Michel Angelo híres örökszép Pietája, a fehér márványból készült Mária ölében tartva az emberiség dicső megváltóját.
A szobor a benne meghatóan kifejezett anyai szeretet apotheosisa, mely mint minden tökéletes szép, mindenkinek a lelkét megragadja. Milyen egészen más gondolatokat ébreszt föl bennünk Péter apostol ősrégi bronz szobra, melyhez századok óta sereglenek a katholikus hívők, lábait csókolják, csókoltatják kis gyermekeikkel, úgy, hogy a masszív bronz egészen megkopott. Nagy ünnepélyek alkalmával bíbornoki palásttal és kalappal díszítik föl.
Százával állanak az idegenek e szobrok előtt és látcsővel és Baedeckerrel fölfegyverkezve, sokszor bizony hangos társalgást folytatnak a vallásos ájtatosságnak minden nyoma nélkül. Felejtsük e profán képet, vonuljunk egy félreeső szegletbe és hallgassuk a gyönyörű templomi éneket, mely világhírű úgy itt, mint a Sixtini-kápolnában.
Papokból áll az énekkar és papok éneklik a gyönyörű szoprán-szólókat is. Pergolese, Palestrina stb. műveit, azaz a legremekebb egyházi zenét halljuk itt.
Elhagyva a templomot, a Vatikánba és legelébb is a Sixtini-kápolnába megyünk, hogy fogalmat szerezzünk magunknak Michel Angelo híres, nevezetes Paradicsomáról és megbámuljuk a halhatatlan mester nagy oltárképét, az Utolsó ítéletet, melyet ámbár füst és idő nagyon megviseltek, arányaiban még mindig hat. E kápolnában vannak a híres Botticelli-képek is, a korai renaissance e remekei, melyekért a modern olasz művészek leginkább lelkesednek. Jellemző sajátságaik a finom, részletes kidolgozás, a női báj és gyöngédség megszemélyesítése; azokban a halavány arczú, szőke fürtű fátyolos madonnákban, melyekért ma óriási összegeket ígérnek a külföldi múzeumok.
Aztán menjünk tovább és szenteljünk legalább néhány órát a Raphael Stanzáinak. Lélekemelő élvezettel gyönyörködünk ezekben a nagyszerű művekben és felejthetetlen az athéni iskola, Incendio, Disputa és Parnassus látásánál érzett magasztos élvezet.
Ezek a freskók nemcsak a kivitel tökéletességével halnak, hanem a benne kifejezett gondolatok és érzések által is, a melyek a mester jellemével és gondolatvilágával is megismertetnek. Mély vallásos hit és meggyőződés nyilvánul meg e képekben, párosulva azzal a hódolattal, mely Raphaelt II. Gyula pápához fűzte, ki őt, valamint Michel Angelot és a többi akkori művészeket művészet szeretetével és áldozatkészségével elősegítette zseniálitásuk kifejtésében.
Másrészről azonban az athéni iskolában és a Parnassusban az antik görög művészet, tudomány és bölcsészet iránti lelkesedésének ad kifejezést.
Érdekes, hogy e képeken szereplő alakok mind hű portrait-ok, ott látjuk Homerost, Pindart, Sapphót, az idealista Platont, Aristotelest, a reális tudományok bajnokát, Pithagorast, Diogenest, az újabbak közül Dantét, Petrarcát, sőt majdnem minden Stanzán Raphaelt magát is.
A vatikáni gazdag képtárból még két képet említek, mint a melyek leginkább megragadták figyelmemet. A Feltámadás (Transfiguratione), mely utolsó műve volt a korán elhunyt Raphaelnek, ki előre érezve halálát, e képben a feltámadásban való hitét örökítette meg.
A másik nevezetes kép Michel Angelo Krisztus sírbatétele, melyen az akkori szokás szerint, a művész saját magát festette le a Krisztust emelő egyik főalakban.
A későbbi Rómára a cinque cento nyomta reá hatalmas bélyegét.
Nincs a világtörténelemnek több ilyen százada, mely annyi és ilyen művészeket adott volna bármely nemzetnek. Bernini, Benvenuto Cellini, Bramante, Ghirlandajo, Botticelli, Filippo Lippi, végre Michel Angelo és Raphael. Mindezekre ellenállhatatlan varázst és vonzerőt gyakorolt az antik görög és római művészet, melyeknek a renaissance korában kiásott és megtalált emlékei nagyrészt a Vatikán múzeumát gazdagítják.
Ez antik szobrok között művészettörténeti és esztétikai szempontból legnevezetesebb a Laokoon csoportozat, melyet Michel Angelo a „művészet csodájának” nevezett.
Az ismeretes Laokoon mondát örökíti meg, midőn a szerencsétlen atya, ki Apollót megsértette, két fiával együtt az istentől küldött kígyók rettenetes szorításának martalékul esik. A fizikai kín és szenvedés olyan markáns kifejezése az egész mű, a milyenhez hasonló sehol sem létezik. Épen azért használták föl ezt a szobrot a német esztétikusok Winkelmann és Lessing a képzőművészet szabályainak megállapítására. 1506-ban találták meg Rómában, Titus palotájában; kutatások nyomán rájöttek, hogy rhodusi szobrászok műve a nagy Sándor utáni korból.
Bármennyire vonzanak azonban a Múzeum remekművei, ha igazán élvezni akarjuk azokat, úgy csak keveset és alaposan nézzük meg egyszerre s közbe tegyünk egy-egy kellemes sétát a Rómát körülvevő gyönyörű kertekben.
Íme, közeledik a naplemente, szerezzük meg lelkünknek, szemünknek azt a gyönyörűséget, hogy egész Róma fölött lemenni lássuk. A közeli San-Pietro in Montorio magaslatára menjünk fel; dús növényzet között vezet az út, kétfelől cactus-óriások, pálmák, cyprusok valódi tündérkertté teszik e helyet. Pihenjünk meg kissé Tasso fájánál. Szebb emléke költőnek sohasem volt, mint ez, hol az ember a természettel szövetkezve, e szép helyet a halhatatlan írónak ajánlta fel. Menjünk tovább a nagy kiterjedésű teraszra, honnan elénk tárul a lemenő naptól bearanyozva az örök Róma 360 templomával, számtalan palotájával, zegzugos utczáival, zöldellő halmaival.
Távolabb a Campagna, hol már látni véljük a felszálló mérges párát, mely naplemente után olyan nagyon veszélyessé teszi az ottani tartózkodást. A méla, borongó csendben érezzük azt a melankolikus hangulatot, mely egész Rómát oly csendessé, szomorúvá, misztikussá teszi. Ennek oka talán az örök város múltjában rejlik, hiszen véröntözte talajon, sírokon járunk, melyekből elhalt martyrok árnyai emelkednek ki és suttognak nekünk a múlt borzalmairól s ellenállhatatlan hatalommal visznek minket tovább, tovább le a hegyről, keresztül az egész városon ki a Via Appiára a katakombákba, mely az ő birodalmuk.
Szegény trappista barátok – kik itt töltik életük legjavát – fogadnak bennünket. Egy szimpatikus, még fiatal pap vezet le a meredek lépcsőkön, mélyen le a föld alá. A sötétséget mindenikünk kezében egy viaszgyertya halvány világa töri meg, melynek fényénél mind beljebb és beljebb hatolunk a mérhetetlen hosszú folyosókon.
A gyér világításnál a fehér ruhájú papok úgy néznek ki az alacsony, sötét ívek alatt, mint az ős keresztény egyház neophitái.
Itt-ott mesét szolgáltatnak durva kőoltárokon. E képek a gondolatot akaratlanul is visszaterelik az ős keresztény időkbe, mikor az istentiszteletet titokteljes homályban tartották, mikor ez gyakran a vértanúságnak volt bevezetése.
Itt tartották ugyanis az első keresztények titkos összejöveteleiket, itt imádták az egy igaz Istent, ide menekültek az üldözések elől és ide is temetkeztek.
A Caecilius patrícius család bájos szende leánya Caecilia nyújtotta e menhelyet az üldözötteknek. Caecilia vértanúi halált halt, a miért is szentté avatták és a katakombákban temették el.
A longobárdok pusztítása és rablása csodálatos módon megkímélte a fiatal martyr koporsóját, melyet csak a későbbi időkben I. Paschalis pápa talált meg.
A koporsót egy templomban helyezték el, helyére pedig egyszerű fehér márványszobrot tettek, mely Caeciliát abban a pillanatban ábrázolja, midőn a bakó harmadszor sújt feléje.
De alig van múzeum, hol ne találkoznánk Szent Caecilia képével, mert a renaissance művészei nagy előszeretettel festették le a legendaszerű alakot.
Kijőve a katakombákból, búcsút veszünk e megható helytől és végig kocsizunk a Via Appián, az utak királyán, mely annyi érdekes emléket tartott meg számunkra. A régi római vízvezeték romjai és a Metellus-család híres síremléke egész antik jelleget kölcsönöznek ennek az útnak. A két oldalán levő őskori síremlékek maradványai után a »sírok utczájának« is nevezik.
De hagyjuk el a régi emlékeket, melyek a földi nagyság múlandóságát oly szomorúan tárják elénk és vessünk egy futó pillantást a modern Rómára. Menjünk fel a Monte-Pinciora, a rómaiak legkedvesebb sétahelyére, hol pezseg a vér és lüktet az élet, hol a zenekar játszik és a fogatok végtelen sorokban követik egymást. Marchesek, szebbnél-szebb principessák, comtessek kocsiznak itt egyszerű elegáncziáju öltözékükben. Az olasz nép vasárnapi díszben, gyalogosan özönli el a szép szobrokkal ékesített sétautakat.
Piazza del Popolo
Innen letekinthetünk a Piazza del Popolora, melynek pezsgő élénksége – ellentétben a nem messze látható Quirinál csendes egyszerűségével – biztos záloga a főváros boldogabb jövőjének, midőn majd megszűnik a pápaiak és royalisták egymás közötti ádáz gyűlölsége s midőn az egyház és a királyság vállvetve fognak igyekezni az ifjú Olaszország felvirágoztatásán.
Utolsó utunk a Trevi kútjához vezet, mert hódolva a nép babonás hitének, mi is szívesen dobunk be egy soldit, abban a reményben, hogy még egyszer visszatérünk a művészetek e Mekkájába, melytől búcsút csak az ismétlátásig veszünk.
----------------
1 Gaal György, Magyarok utcája. A kolozsvári egykori Bel- és Külmagyar utcák telkei, házai, lakói. Erdélyi Tudományos Füzetek 221., Kolozsvár, 1995, 101.
2 Murádin Jenő, A kolozsvári Iparmúzeum és gyűjteményei. Művelődés, 2015., LXVIII. évfolyam – július.
3 Unitárius Közlöny, 1926. október 8., 182.
4 Unitárius Szószék, 1927. január–március, 1. szám, 38–39.
http://tudastar.unitarius.hu/UnitariusSzoszek/1927-1/USZ-1927-1-temetesi.pdf.
5 Megjelent a Magyar Polgárban, az 1902. január 14-i 10. szám 1–3. és az 1902. január 15-i 11. szám 1–2. oldalain.
