DÁVID GYULA
Eljött ismét október 23-a, az 1956-os magyar forradalom immár nálunk is megünnepelhető évfordulója. Ismét együtt vagyunk itt, a sétatéri Kapunál. És emlékezünk. Emlékezünk a forradalom hőseire, azokra, akik egy hatalmához görcsösen ragaszkodó rendszerrel szembe szállva mutattak példát a világnak arról, hogy „milyen nagy dolog a szabadság”. Hogy azért akár az életáldozat sem drága. Hogy egy azokban a napokban született versből idézzek:
„…Piros a vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.
Piros a vér a pesti utcán,
munkások – ifjak vére folyt,
– a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.
A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,
s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.
Emlékezzünk mi magunkra, akik együtt a magunk másfajta korlátok közé is szorított jövőjét tervezgetve éltük át ezeket a napokat. Azokra, akik nyíltan együttérzésüket fejezték ki a magyar forradalommal, s nem csak a maguk diákéletét akarták megreformálni, hanem diák-bátorsággal az országos bajokra is megoldást követeltek. Azokra, akik az azonnali cselekvés útját-módját választották, szembe szállva a magyar forradalom igazi arcát meghamisító hivatalos propagandával. Azokra, akik távlatos terveket dolgoztak ki együtt élő népeink békés közös jövőjére. Mindazokra, akik átérezték: „a szabadság ott kezdődik, ahol elmúlik a félelem”.
Emlékezzünk a forradalom lázas napjait követő megtorlás éveinek áldozataira, a valós tényeket felduzzasztó vagy előre gyártott koncepciókra építő perek sokaságára. A koholt vádak alapján halálra ítéltekre és kivégzettekre, az életfogytiglanra vagy rövidebb-hosszabb börtönbüntetéssel sújtottakra, a börtönök és a munkatáborok kegyetlen körülményeit túlélőkre, akik közül sokaknak még a reájuk kirótt évek vagy az 1964-es amnesztiával történt szabadulás után is viselniük kellett a megbélyegző megkülönböztetést.
És emlékezzünk családtagjaikra, akiknek – ha más módon is – de mindezeket szintén el kellett viselniük. A kutatás az 1956–1962 között Romániában politikai perekben elítéltek számát 25 ezerre becsüli. De ha ezt a számot beszorozzuk az elítéltek családtagjainak, munkatársaiknak és környezetüknek bármilyen feltételezett számával, felmérhetjük az 1956 utáni romániai megtorlások valós méreteit.
Ami akkor történt, az már történelem. A magyar forradalom közvetlen részeseire, tanúira és túlélőire gondolva, életet és erőt adó emlék, tanulságaiban a mai Magyarország jövőjét építők számára alapkő. Ami a világot illeti, változatlanul érvényesnek érzem Tamási Áronnak a Magyar fohászban, 1956. október 25-én írott üzenetében megfogalmazott elvárását, azt, hogy „…nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött…”, és „…adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formájában élhessünk.” Ami számunkra viszont – ma itt élők és emlékezők számára – emellett feladat is. Mert ebben az új világban, kisebbségben magyarnak (vagy bármilyen más nemzeti kisebbségnek) lenni sokak számára ma sem természetes. És ez nem csupán a velünk együtt élők nemzeti kizárólagosságukban magukat megkötő mentalitásának kérdése, hanem a kisebbségiek másságát nemzetbiztonsági kockázatnak vagy nemzetépítő stratégiák számára veszélyforrásnak tekintő, s hatalmi pozíciókból ezt a stratégiát érvényesíteni próbáló szándék.
Néhány napja, egy interjú kertében megkérdezték tőlem: mit üzenek, mint egykori ’56-os, a mai ifjúságnak. Azt mondtam – és itt most is elmondom – : a jövő szempontjából, amely az ő kezükben van, mindenek előtt azt tartom a legfontosabbnak, hogy – ebben a ki tudja, meddig tartó – kisebbségi helyzetünkben is őrizzék magyarságukat. Véssék az eszükbe azt, amire annak idején, a forradalom napjaiban a költő figyelmeztetett: „magyar ember csak magyarként maradhat meg nálunk ép embernek!” De ne csak őrizzék, hanem tegyenek is arról, hogy ezt mások is elismerjék. Egyénenként, és az ország sorsát a kezükben tartó vezetőkként egyaránt. Mert minden normális világrend egyik alapelve, hogy az én jogom valakinek a kötelessége. Kötelessége a maga nemzeti mivoltához ragaszkodó, azt nagyra becsülő egyénnek éppen úgy, mint az e jog gyakorlásának intézményi formáit biztosító mindenkori (és bármilyen színárnyalatú) hatalomnak. Errefelé mutat ma 1956 példája, hőseinek áldozata, s ezt üzeni 1956 a 21. században jövőt építeni készülő ifjúságnak.
