Elment az erdélyi magyar színházigazgatók nagyasszonya - Búcsú Bisztrai Máriától
Tizenhat éven át igazgatta a Kolozsvári Állami Magyar Színházat, olyan időszakban, amely történelmileg már a Ceușescu-féle kulturális forradalomhoz írható, hiszen csupán mandátumának első két éve esett a szigorú cenzúra alóli viszonylagos fellélegzési korszakra.
Ha végiglapozzuk ennek a tizenhat évnek a műsorterveit feltűnően sok a klasszikus magyar dráma, vígjáték, népszínmű, zenés bohózat vagy 20. századi kortárs magyar szerzők műve. Olyan előadások születtek ebben az időszakban, amelyek akár három-négyszázas sorozatot is megértek, mint például A falu rossza vagy a Zsuzsi vagy éppenséggel a Piros bugyelláris, amelyek mind túlélték a Bisztrai Mária igazgatásának időszakát.
Petru Groza (Groza Péter) román miniszterelnök és Kabdebó Duci színésznő lányaként Bisztrai Mária ragaszkodott az erdélyi magyar közönség ízlésvilágához, fontosnak tartotta, hogy a magyar irodalom drámai remekei folyamatosan jelen legyenek a repertoárban és helyzeténél fogva el is tudta érni ezt. Azokban az években a Kolozsvári Magyar Színház jóval több magyar szerző művét tűzte műsorára, mint bármelyik erdélyi magyar társulat.
Ugyanakkor az ő nevéhez fűződik a kolozsvári társulat első igazi megújulásának a korszaka is, Harag György szerződtetésével. Bár ízlése nem mindig egyezett a Haragéval, Bisztrai Mária felismerte Haragban a kor legjelentősebb magyar színházi rendezőjét, azt az újító szellemet, amely létrehozta az 1970-es években és a 80-as évek elején a színház addigi történetének egyik legfelvirágzóbb, művészileg legértékesebb korszakát. Ezt pedig józan racionalitásával, műveltségével, higgadt és megfontolt döntéseivel sikerült mindig egyensúlyban tartania a nagy közönségsikerekkel. Így születhettek meg olyan előadások, mint a Tornyot választok, A fekete macska, a Sütő-trilógia, az Öregház, A műtét, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, az Éjjeli menedékhely, A szerető és a Csongor és Tünde, amelyek mellett műsoron maradt a Fenn az ernyőn nincsen kas, A kőszívű ember fiai, Az arany ember, A néma levente vagy az Egérút.
Noha színészi karrierje során számtalan jelentős szerepet játszott el a kolozsvári színpadon a Három nővér Natasájától, az Úri muri Rhédey Eszterétől, A néma levente Ziliájáig vagy Bánk bán Gertrudisától Schiller Stuart Máriájáig, színésznőként nem tolakodott a Harag csapatába, igazgatói megbízása alatt fontosabbnak tartotta, hogy megteremtse a műsorpolitikai egyensúly mellett Harag György számára azt a kedvező alkotói légkört, amelyben létrejöhettek az egész erdélyi magyar színjátszás megújulását jelentő törekvések. Minden művészi jellegű javaslatát feltétel nélkül megfogadta, mert felismerte benne a nagy formátumú művészt és színházi reformátort. Ő segítette hozzá Haragot, hogy az 1970-es évek második felétől útlevélhez jusson, és évente egy rendezésre kiutazhasson Újvidékre, amely Harag legmerészebb kísérleteinek színhelyévé vált.
Ő volt az első igazgatóm. Szintén Harag sugallatára szerződtetett Kolozsvárra és elintézte, hogy Nagyváradról azonnal ide „delegáljanak”, hiszen akkoriban az egyetem elvégzése után mindenkit kihelyeztek egy éppen üresedő állással rendelkező színházhoz.
Az már a cenzúra szempontjából egy sokkal szigorúbb korszaknak a kezdete volt, s én mégis olyan előadásokat állíthattam színpadra, mint a munkatáborba helyezett Manole mester vagy Bulgakov Iván, a rettentője, amelynek végén a szereplők belülről döngettek a vasfüggönyön. Az ideológiai főpróbák, úgynevezett „vizionálások” jogos ijedtségét a felügyelő elvtársakkal szemben Mária mindig fölényes mosollyal álcázta, és amikor fellélegezhetett, hogy az Iván… előadását módosítások nélkül engedték színpadra vinni, behívott az irodába, megkínált egy pohár konyakkal, rám kacsintott és így szólt: „Mindennek a fele az enyém!”
Közel negyven év távlatából, egy zűrzavaros és értékvesztett kor útvesztőjében, szeretettel és hálával gondolok vissza azokra az „inasévekre”, és igyekszem épségben és sértetlenül felmutatni következő találkozásunkkor azt a „másik felet”.
Isten nyugtasson békében, kedves Mária!
Tompa Gábor
A temetési szertartásról itt tekinthetik meg Rohonyi D. Iván fotóriportját.
