– Találhatunk itt köcsögdudát, régi fényképezőgépet, pónilovat – így sorjázta a kelléktár darabjait Marosán Csaba, amikor a szűk helyiségbe értünk. Miután a színész érzékletesen bemutatta a kelléktárat, illetve a kellékes munkájáról, szerepéről is mesélt. Mivel kellékesképző egyetem nincs, Marosán szerint ezt a szakmát csak ellopni lehet, nemzedékről nemzedékre örökíteni. Ugyanakkor, a jó kellékesnek majdnem mindenhez kell értenie, hogy egy adott jelenethez a szükséges tárgyakat megtalálja vagy elkészítse. A munkakör bemutatásából az is kiderül, hogy bár a színházban használatos lőfegyverekben vaktöltény van, a kellékesnek, a törvény szerint, rendelkeznie kell fegyverviselési engedéllyel.
– A kellékes olyan, mint egy rögtönzött barkácsáruház fő menedzsmentmarketing-igazgatója – jegyezte meg viccesen a színész. Hiszen, ha a barkácsáruház kliense, vagyis a rendező, egy adott előadáshoz 1950-es évekbeli Le Monde-ot kér, azt a kellékesnek teljesítenie kell. Utóbbinak a munkája mellett Marosán a mosónők és öltöztetőnők szerepéről is beszélt.
A kulisszalátogatás alatt egyébként éppen az esti Abigél próbája zajlott, és ennek kapcsán megtudtuk: az előadásban több, mint háromszáz jelmezt vesznek fel a színészek, ezeket mind mosni és vasalni kell. A színpad alatt található szűk folyosó a kis mosodába is vezet, ahol a frissen mosott, szárított és vasalt jelmezek köteleken, vállfákon lógtak. Marosán kiemelte: olyan előadások esetén, amelyekben sok a jelmez és fröcsög a vér, öltöztetők és mosónők összedolgoznak.
Fontos megjegyezni, hogy a színházra egy nagy térként gondolnak az ott dolgozók. Ez abban is megnyilvánul, hogy az épület minden részén hangosbemondók találhatók. „Következő a tanárok dala, következő a tanárok dala” – hallatszott az udvari hangszóróból. Marosán rögtön magyarázta, mit hallottunk. – A félatyaúristen, Albert Enikő megszólalt – mondta a színész. Albert Enikő, az Abigél című előadás ügyelője, előadásvezetője – tette hozzá. Mint Csabától megtudtuk, ő fogja össze a produkciót. Miután egy darabot bemutatnak, lejár a premier, a rendező az ügyelőre testálja az előadást. Ő az az ember, aki koordinálja az egészet: ismernie kell a hang-és fénytechnikát, a díszlettervet, a színpadot és a végszavakat.
– Másnaposan ne merj ügyelő lenni! – hangsúlyozta az előadásvezető fontosságát Marosán Csaba. A színház „láthatatlan” dolgozói mellett Csaba a régi nagyokról is megemlékezett.
A teátrum emeleti előcsarnokában, büféjében több mellszobor is található jelentős színházcsinálókról, művészekről. Katona József mellszobránál időzve szó esett arról, hogy a Bánk bán, Katona neves nemzeti drámája a Farkas utcai színház megnyitójára készült. Az intézmény drámapályázatot írt ki, amelyet Katona darabja nyert meg. Janovics Jenő és Szentgyörgyi István szobra mellett sem lehetett szó nélkül elmenni, Marosán érdekességképpen elmesélte: Szentgyörgyi István Janovics egyik kedvenc színésze volt, Fadrusz Jánosnak pedig kedvenc szobormodellje. Így történt, hogy a zilahi Wesselényi-szobor parasztalakjának arcát Szentgyörgyi adta; Fadrusz őt kérte fel modellnek, amikor ezt a művét elkészítette.
Körutunkat az egyik lépcsőfordulóban, Kótsi Patkó János mellszobránál fejeztük be.
– Tisztelegni szeretnék Kótsi Patkó János, a katonaember előtt, aki létrehozta a kolozsvári színházat 1792. decemberében. 234 év nem kevés idő; a színház jogfolytonosan működött, még háborús időkben sem zárta be kapuit – magyarázta Marosán Csaba az alapító szobra mellett.
A látogatás végén a résztvevők közös képet készítettek a színésszel, aki ezt követően rohant is Kalmár tanár úrrá változni, hogy az Abigél iskolájában, a Matulában, osztályfőnökként rendet tartson.
A tavalyi kulisszalátogatás vezérfonala a történelem és a színház technikai megismerése volt. Idén a múlt és a jelen színházcsinálóié, az embereké volt a főszerep. Szó volt a színpadon nem látható, ám nélkülözhetetlen munkatársakról. Szó volt azokról, akik nélkül a Kolozsvári Állami Magyar Színház nem jöhetett volna létre, és nem járta volna be azt az utat, amit bejárt.
– És a színészek? – kérdezhetné az olvasó. Aggodalomra semmi ok, idegenvezetőnk róluk sem feledkezett meg. Marosán nem szerepeket és technikákat osztott meg, sokkal inkább a szakma esszenciáját igyekezett átadni. A színész nem megy be a színpadra kinti cipővel, minden személyes tárgyát leveszi próba és előadás előtt, különös tekintettel a karikagyűrűre, hiszen annak érzelmi töltete van. Csaba szerint, a színház bizonyos értelemben szentély. Oda tiszta, fehér lapként kell belépnie a színésznek, hogy rajzolni, festeni tudjon magára.
