KISS KRISZTINA
A Váróterem Projekt és a Reciproca Egyesület által közösen bemutatott előadás a PAS(SZ) címre hallgat, és már a cím is mutatja, hogy a produkciót román és magyar alkotók hozták létre, illetve az elhangzó szöveg is kétnyelvű. A rendező Leta Popescu, a szerző Lovassy Cseh Tamás, mindketten fiatal, pályájuk elején lévő színházi alkotók. A háromszereplős előadásban a hangsúly a kis(ebbségi) ember mindennapjaira tevődik. Az alkotók az ismertető szövegben megnevezik azokat a problémákat, amelyeket az előadásban is viszonylag megfelelő arányban láthatunk: magyar–román együttélés, párkapcsolati gondok, homoszexualitás, szakmai sikertelenség, a családi háttér kérdése, illetve konkrétan a Colectiv-tragédia feldolgozása. Olyan témák ezek, amelyeket legtöbbször elkendőzünk, vagy egyszerűen csak nem veszünk tudomást róluk.
A történet nem túl bonyolult. Az elkeseredett, folyamatosan castingokra készülő színésznő, Andi (Pál Emőke) román orvos kedvesével, Victorral (Doru Mihai Taloş) él együtt. Ebbe az együttélésbe csöppen bele Andi testvére, Eszter (Sigmond Rita), aki Magyarországról költözött haza. Eszter is elmeséli saját történetét, párkapcsolati kudarcát, majd sikeresen megbolygatja az Andi és Victor közötti, harmonikusnak tűnő kapcsolatot. Később szürreális elemként megjelenik a két lány szüleinek eltűnése is. Az előadás vége politikai színezetet kap a Colectiv-tragédia és a társadalmi felelősség kérdésének taglalásával.
A karakterek – nagyjából ugyanolyan mértékben – elrajzoltak, Eszter románellenessége és vadsága, Andi zavartsága és színházi szerepekbe való menekülése kínos szituációkat szül. Egyedüli józan szereplő Victor, aki viszont eltitkolja, hogy már más emberbe szerelmes. Mindhárman végig a színen vannak, különböző fényváltások jelzik a jelenetek fókuszait, ezáltal jobban érezhető a szűkös tér állandó feszültsége. A színészeknek mondhatni kevés lehetőségük van a kibontakozásra, hiszen a szöveg már önmagában rendkívül erős, és a kevés konkrét cselekvés kissé leredukálja a megnyilvánulásokat.
A díszlet minimalista, a nézők a tér két oldalán ülnek, szemben egymással. A színpad közepén pódiumokból és szivacsokból álló szerkezet található – a színészek többnyire ezen játszanak, a nem-három-szereplős jelenetekben pedig az emelvényen kívüli tér biztosítja számukra az elhatárolódást.
Sokszor a szöveg elvontsága kontrasztban áll a rendezés „modernségével”. A jeleneteket elválasztó hangeffektusok eltávolítanak, azt érzékeltetik, hogy amit látunk, csak részletei a mindennapoknak és nem szándékoznak egy teljes egészet bemutatni. Ez a fajta töredezettség főként a ritmust szabályozza, hiszen folyamatosan „történnek” dolgok. Másrészt viszont pontosan a sorozatos váltakozások miatt fullad ki az előadás a Colectiv leégéséről szóló részben. Nehézzé válik a befogadás, és a külső-belső tragédia érzékeltetése a folyamatos hang- és fényhatások miatt kevésbé lesz fontos, pedig, amint az alkotók is feltüntetik, a rendszerváltás utáni generáció illetve az ún. „Colectiv-generáció” válságai lennének fókuszban. Ehelyett azonban inkább a jelenünk általános problémáival találkozunk, és nem egy bizonyos generáció érzékeny pontjait ábrázolják. Ez az ábrázolás nyilván nem lágyítja a konfliktusos helyzetek élességét, csak más szemüveget kíván a nézőtől.
Az előadás utáni szakmai beszélgetésen elhangzott, jó projekt volna, ha a továbbiakban ezek az érintett problémák egy előadás-sorozatban lennének kibontva. És valóban ez jó út lehetne, hiszen a PAS(SZ) rövid idő leforgásán belül rengeteg, minket tényleg közvetlenül érintő problémával vág pofon, amiről érdemes és kell beszélni.
***
PAS(SZ) – Szöveg: Lovassy Cseh Tamás. Rendező: Leta Popescu. Színészek: Pál Emőke, Sigmond Rita, Doru Mihai Taloş. Dramaturg: Győrfi Kata. Zene: Bocsárdi Magor. Díszlet: Kupás Anna. Fordítás: Győrfi Kata, Sigmond Rita, Kisgyörgy Szende.
(Borítókép: Jelenet az előadásból – Doru Mihai Taloş, Sigmond Rita és Pál Emőke. Fotó: Ioana Ofelia)
