A Lovassy Cseh Tamás írta és rendezte előadás diskurzust kezdeményez a nézőivel, megannyi fontos kérdéskörről. A centenárium, Románia elmúlt száz éve azonban csak ürügy volt az alkotóknak, hogy elindítsanak egy folyamatot. A történések egy iskolai ünnepségen játszódnak, ami majd egy szenzációhajhász botrányt eredményez. Az alaphelyzetben először csak tapogatózunk: megismerjük a szereplőket, a motivációikat vagy éppen ennek az ellenkezőjét, a motivációk hiányát. Egy családot látunk, akiknek életében a felszín alatt rengeteg sérelem és fájdalom bújik meg. Viszonylag sok idő telik el, mire eljutunk az előadás csúcspontjáig, ahhoz, ami a feszültséget generálja. Ez látszólag indokolt, hiszen a Románia 100 nem történelmi-politikai szempontból reagál az országra és környezetére, hanem a figurák személyes tragédiáin keresztül akar rámutatni valami teljesen másra. Ezért szükséges a karakterek megismerése, hiszen a nézőnek kell kötődniük valamilyen formában a látottakhoz.
A Románia 100 nem megy mélyre a politikai-történelmi-közéleti diskurzusokban, azonban megkerülhetetlen volt, hogy ezekre valamilyen módon reagáljon. Kifejezetten ügyesen egyensúlyoz, sokszor kifigurázva az eseményeket. Ilyen például az iskolai ünnepség együgyű és botladozó menete, ahol egy politikus olvas fel kis papírfencikről, majd a saját végtelenül leegyszerűsített mondataiba is belezavarodik. Vagy a diákok előadását totálisan értelmetlenül videózó családtagok, akik aztán soha az életben nem veszik elő még egyszer a felvételt. Meg természetesen ott vannak a zalaegerszegi testvériskola befektetői is, ez ugyancsak sokat látott történet, az itt elhangzott szövegeket előre megírhatná bárki, aki egyszer-kétszer részt vett hasonló rendezvényeken. Ennyi kell hozzá csupán: büszkék vagyunk hazánkra/egymásra/a szomszédasszonyra/kiskutyánkra/kismacskánkra, és az, hogy ezen a napon együtt ünnepelhetünk természetesen a Magyar Kormány jóvoltából valósult meg.
De mi az a bizonyos feszültség, amit az előadás teremt? Nos, az iskolai rendezvényből médiabotrány lesz, szórakoztató, de egyben szomorú az apropó, ami miatt behívják az igazgatót egy televíziós műsorba: az ünnepségen elhangzott Reményik Sándor verset gyűlöletkeltőnek és uszítónak találta egy román polgármester. A karakterek világa és reményei ezen a ponton esnek szét: a család széthullik, a barátok egymás ellen fordulnak és a felgyülemlett feszültség úgy tör elő, mint a vízözön. Vajon ennek a tragédiának kik isszák meg a levét? A gyerekek. Az igazgatónak és feleségének van egy fia és egy lánya, akikre nem fordítottak kellő figyelmet. A lurkókat elnézve akaratlanul is az Aranyélet Márkja és Mirája jutott eszembe, akik hasonló módon fizették meg szüleik nemtörődömségének az árát. Az előadás egyik jelenetében az apuka azt magyarázza a fiának, hogy mennyire szeretné, ha orvos vagy mérnök lenne belőle, és valami maradandót alkotna. A srác próbálja elmondani, hogy ő inkább külföldre költözne, azonban az apja ezt meg sem hallja. Itt van a Románia 100 kulcsüzenete: nincs jövőkép és nem is foglalkozunk ezzel. Honnan kellene jövőképünk legyen? Erre is kapunk választ. A produkció egy jól bevált terápiás eszközt alkalmaz: amíg nem nézel szembe a múltaddal és sérelmeiddel, addig nem nézhetsz kellőképpen szembe azzal, ami rád vár. A mű nem oldja fel a karakterek sérelmeit , inkább a nézőket invitálja diskurzusra azzal, hogy a levegőben hagyja a kérdéseket, amelyeket felvetett.
(Borítókép: jelenet az előadásból – Imecs-Magdó Levente, Mostis Gergő, Pál Emőke. Fotó: Bethlendi Tamás)
