A szorgalmas bácsi –miután realizálja–, hogy azok ott alant magyarul társalognak, leszól a magasból. S mit is mondhatna? „Să vorbiți românește, ca să înțeleg și eu!”
Mit mond, kérdi a gyermek: A nagymama zavarba jön. A kisded – már tudja, hogy hol él –, megkérdezi: „Mit mondott a bácsi?” A zavar fokozódik, hiszen ha mama lefordítaná a szöveget, magyarázkodnia kéne. De a gyerek ahhoz szokott hozzá, hogy ha felnőttek szólítják meg őket, olyasmiket szoktak mondani, hogy „Jaj, de édes ez a kisfiú.”
A nagymama az adott helyzetben olyasmire kényszerülne, amire ép eszű magyar nem kényszerülhet, hiszen az unokája érdekében sem kezdhet bele olyan fejtegetésbe, melyből az derülhetne ki, hogy a bácsinak – aligha részletezhető okokból – ő nagyon nem tetszik. A kérdést válasz nélkül hagyva igyekszik a lehető leggyorsabb tempóban elhagyni a terepet.
„Mama, te haragszol?” kérdi a gyermek „Ó, dehogy…”, hangzik a válasz.
S aztán mama fölhívja a félig-meddig kolozsvári bartánőjét, aki azzal nyugtatja őt, hogy minket Kolozsváron már meg se szólítanakk, hogy ne beszéljünk magyarul.... Azt már nem mondja el, hogy nyugi-nyugi, ti is eljuttok ehhez az áldott állapothoz.
Csak nekem kéne eltöprengenem a székely autonómiáról, az emberi jogokról, a tapintatról, az együttérzésről, az embergyermek iránti meghatottságról és egyebekről.
Sajnos, lassan már én sem teszem, kezdek belefáradni.