Horváth Gyöngyvér és Horváth László kiállítása az Apáczai Galériában
Együtt, ahol egy közös élet mindennapi momentumai jelennek meg eltérő nézőpontok és technikai megközelítés által. Horváth Gyöngyvér grafikusművész és Horváth László fotográfus közös tárlata nyílt meg november 28-án az Apáczai Galéria otthonos falai között. A két alkotó munkáit sokszínűség jellemzi, hiszen a valóságból merített grafikus kísérletezései és a valóságot dokumentáló fotográfus megfigyelései érdeklődő szemekre találtak. A tárlat nem csupán az év utolsó kiállítása a galériában, hanem rendhagyó is, hiszen ahogy Vörös Alpár István Vita iskolaigazgató is mondta, nem tud róla, hogy hasonló eseményt szerveztek volna galériájuk falai között, de talán még Kolozsváron sem. „Ritkának mondható, hogy képzőművészeti alkotások tekintenek szembe fotókkal, hát még az, hogy férj és feleség közös tárlatát nyitjuk meg ezekben a percekben” – fejezte ki az iskolaigazgató.
A két alkotó közös múltjának és az általuk létrejövő tárlat gondolata meghittséggel tölthette el minden jelenlevő szívét. A bensőséges pillanatok kísérője Darvay Nóra volt, aki a zongora mögül próbált mindenkit olyan világba kalauzolni, amely mintha a házasság és az idő múlásának bizonyos megállóit próbálta volna a jelenlevők képzeletére bízni. A zongorajátékot követően Forró Ágnes grafikus és művészetterapeuta illette néhány szakmai megfigyeléssel Horváth Gyöngyvér munkáit. „Az ősz nem az elmúlást, hanem a pihenést jelenti. Ahhoz, hogy az ősz megörvendeztessen minket csodálatos színeivel, előbb tavasszal fel kell vennie az unalmas zöld ruháját” – osztotta meg velünk Horváth Gyöngyvér egy évvel ezelőtti szavait, amikor a grafikus egyéni kiállítása nyílt meg Ars Sacra Claudiopolitana Kiállítótérben. Forró Ágnes nem véletlenül elevenítette fel a grafikus egy évvel ezelőtti szavait, hiszen a kiállított alkotások nagy része az ősz nyomait hordozta magában: erezetében izgalmas farönkök, ágak göcsörtössége, a mögéjük megbúvó házak, kertek, ablakok.
Horváth Gyöngyvér sajátos fekete vonalvezetése és a mellette megjelenő hideg-meleg ellentétet ábrázoló színvilág kettőségről árulkodik, hiszen egyszerre készteti a nézőt arra, hogy elgondolkodjon a téma jelentőségének részletein, és értelmezze annak művészi megfogalmazását. Az idő múlásának aspektusai a fák művészi megjelenítésén keresztül mutatkoznak meg. A sudár alakú, ég felé törő fák idővel ráncos erezetet öltenek magukra, hogy később korhadt fatörzs módjára váljanak a művész kifejező eszközévé. Az öreg fa motívum mégsem veszít líraiságából, így élteti a grafikus a szépség bármiben való megtalálását. A múltat idéző motívumvilág kiegészül a jelenábrázolással – amely férje, Horváth László megörökített pillanataiban is megmutatkozik. „A mezőn ott felejtett elszáradt napraforgó, szélfútta hajának lobogása, a tó partján vigyázó bütykös nádi botikó is ezt sugallja” – fogalmazott a méltató.
A művész fantáziájának nem szab határt a grafikai technikák egymásba olvadása, sokkal inkább elősegíti izgalmas textúrák és részletek létrehozását. Bár a grafikus fő technikája a kollográfia – amely a kartonlapra applikált textúrák nyomdafestékkel és préseléssel elért sokszorosítását hozza létre – egy ideje már egészségügyi okok miatt más eszközökhöz kellett nyúlnia. Az általa kipróbált vegyes technika – amely többféle anyag használatát jelöli: tus, grafitceruza, préselt szén – lehetőséget nyújt művészi fantáziájának szárnyalására és a kísérletezés izgalmas fázisaira. „Például a tust ráfestem, ráöntöm, ráfújom és ez a katyvasz – ahogyan ő nevezi – lesz az alap. Majd ezt körbejárva, nézegetve, forgatva megtalálom benne a mondanivalót, és akár egy vonalból, egy foltból kiindulva, mint a lavina, elindul a fantáziám, és a papírlap megtelik élettel. Vázlatokat sosem készítek, ritka, hogy tudatosan állok neki egy munkának. Én nem rázom ki a kisujjamból a munkákat, hanem a munka mászik bele a kisujjamba” – idézte a művészt Forró Ágnes.
A továbbiakban Sarkadi Antónia tizenkettedikes diák vezette át a jelenlevőket a valóságot megjelenítő képi világba szavalatával, Radnóti Miklós Nem tudhatom című versével. Majd Farkas György fotográfus osztotta meg Horváth László fotóival kapcsolatos meglátásait, valamint elismerését. „Horváth László, mint fényképész és mint ember, megszállott, a jelen és közelmúlt megörökítésének a megszállottja és ezt oly kitartással végzi, hogy az a néhány fotó, ami itt a falra került, csepp a tengerben. Évtizedek óta hangyaszorgalommal örökíti meg Kolozsvár gyakori és tartalmas eseményeit: kiállítás megnyitót, könyvbemutatót, író-olvasó találkozót, színházat és operaelőadást, politikai és diplomáciai eseményeket, szociális vagy sporteseményeket” – sorolta. Horváth László képeiről kiemelte témáinak meghatározó hármasát, amely az idő, tér és a szín harmóniáját juttatják eszünkbe. Képei példák az időélmény dimenziójára, hiszen az elsuhanó események mozzanatának metszeteként szolgálnak. Bár fotói az események részleteinek pillanatnyi fontosságát örökítik meg, a látvány mögött mély tartalmat is illusztrálnak. A fotós próbálja megcáfolni az emberi mivoltunkból eredő sajátosságot, a felejtés jelenségét azzal, hogy az események forgatagában megörökít, megőriz és gondolkodásra, elmélkedésre késztet az élet változásának állandóságán.
Fotói kerülik a zavaros, elvont képi megfogalmazásokat, hiszen az élet szokványos, hétköznapi, olykor pedig ünnepélyes oldalát prezentálják, a kép kereteibe ölelve az embert és környezetét. Horváth László kapcsolódik a képei kontextusához, elhagyja azokat a megoldásokat, amelyek idegenek a kép tárgyától, így vezetve be a befogadót egy olyan világba, ahol gondolatait az érzések és azok finom rezdülései töltik ki. Portréképei finoman érzékeltetik a belső én jelenlétét, kizárva a gondolatát is a beállítottságnak, meghökkentésnek vagy érzéshajhászásnak. Ám nem utolsósorban fontos kiemelni makrófotóit is, amelyek a fotográfus egyedi megfigyelőképességének bizonyítékai. „A képek szervesen kapcsolódnak az időhöz, a pillanathoz és az időtlenséghez. Megörökíti és megőrzi a következő korok számára azokat az értékeket, amelyek nélkül az emberi közösség elvesztené pont azt, ami összeforrasztotta közösséggé, egységgé” – emelte ki Farkas György átadott értékeinek fontosságát.
Az Együtt című tárlatmegnyitó zárásaképpen Horváth Gyöngyvér mesélte el, mennyire fontos szerepet játszanak egymás munkásságában, hiszen gyakran az inspiráció a másik fél alkotása során jön. „Sokszor nekem van szemem és rámutatok egy érdekes dologra, hogy nézd, milyen jó fotótéma. Ugyanakkor felfedezek dolgokat az ő fotóiban, amit én fel tudok használni a munkámban. Tehát a közös munkánk nem csak abból áll, hogy ő megveszi a főznivalót, és én megfőzöm” – fogalmazott a grafikus, majd férjére nézett. „Így van, meg is eszem” – válaszolta mosolyogva a fotográfus.
