Igyekeztem a szakavatott idegenvezetőt játszani: lefordítottam minden német feliratot, felhívtam a figyelmét, hogy lám, a kontinens egyik legtisztább országában legfennebb több kilométeres séta után látunk egy-egy kidobott borosüveget. Megnyugtattam, hogy a hátunk mögött hirtelen felgyorsuló léptek hallatán nem kell összerezzeni, egyszerűen nincs ok az izgatott, nyugtalan hátrapillantgatásokra, ez itt biztonságos világ. (Azt hiszem, ezt elsősorban magamnak mondtam, túl sokat éltem én is Latin-Amerikában…) Figyelmeztettem, nehogy eszébe jusson a szűk utcákban minden egyes alkalommal köszönni a velünk szembejövőnek, mert itt ez nem szokás. És az üzletbe lépve sem kell jó reggelt kívánni minden ott tartózkodnak, kedves (imádnivaló), közvetlen latin-amerikai szokás szerint, hacsak nem kívánjuk, hogy hülyének vagy ami még valószínűbb, tolakodónak nézzenek.
A férjem minden igyekezetével azon volt, hogy bebizonyítsa, Európa távolról sem tökéletes. Meg kell mondanom, nem volt könnyű. Egy adott pillanatban azonban teljesen elnémult és néhány óráig semmiféle megjegyzést nem tett: a kifogástalanul díszített piactér és a hangulatosan berendezett kirakatok képe egyszerűen lenyűgözték. Figyelmünk hirtelen a kolumbiai banánra tévedt. Ez a bolygó „otthonos” oldaláról jött, látványa melengette szívünket, impulzív vásárlás lett belőle… és azonnali megbánás. Konstatáltuk, hogy az otthoni ebédlőasztalunkról sohasem hiányzó gyümölcs itt teljesen más, valamiért kellemetlenül mézédes. Meglepődve tapasztalta azt is, hogy az avokádó darabjának az ára 1 euró, Mexikóban hat darab 1 dollár. Persze, az összehasonlítás sántít, hiszen míg Németország messziről importálja a portékát, Mexikó a világ legnagyobb avokádótermelője és terjesztője. (Különben tudják, hogy az avokádó neve a náhuatl nyelvből származik és herét jelent?)
De aki keres, talál, férjem egyszer csak kóbor kutyára hívta fel a figyelmemet. Az elsőre németországi tartózkodása alatt. (És utolsóra, tehetjük hozzá.) Diadalittas hanghordozása aztán hirtelen lefelé ívelt, amikor a mosolygó gazdi nyakörvcsengését meghallottuk. A kutyusparkolóhely teljesen elnyerte tetszését, ennél már csak a kávézó és sütiző előtt leparkolt és felügyelet nélkül otthagyott babakocsik látványa volt nagyobb hatással rá, folyamatosan ezek „biztonsági hányadosa” után érdeklődött, hogy milyen valószínűsége van annak, hogy ezeket ellopja valaki.
A másik nagy meglepetés a szuvenírvásárlás volt, pontosabban annak elmaradása. Férjem december 26-án indult volna egy kis shoppingolásra, jóllehet Európában karácsony másodnapján az üzletek többnyire zárva vannak. A latin-amerikai „munkamániában” – ha nem is tartozol a stréberek közé, munkaadóid erre ösztökélnek – erről a második szabadnapról semmit sem tudnak. Létezésének még a legparányibb sejtelme sem él bennük, odaát mindenki dolgozik december 26-án.
De az én drágámnak az abszolút meglepetést mégsem a tisztaság, a biztonság, a karácsony ünnepe, az utazás szenzációja jelentette, hanem a jó öreg, közönséges forralt bor. Ennek felfedezése azóta óceánt-országhatárt átívelőn világgá lett kürtölve. Zeuszi magaslatokba emelve ennek különleges aromáját, elképesztően varázslatos illatát, körbeölelő melegségét. Én azért ekkora ámulatra nem számítottam. Az igazi forralt boros élmény kolbásszal-wursttal, pereccel és turós sütivel lett még emlékezetesebb. Tschüss, Európa!
