Az oral history műfajához tartozó könyv recenzióját jelen írás szerzőjének tollából a Korunk című folyóirat 2021/2-es – online is elérhető – számában olvashatják. A könyvben tárgyalt hosszú időszak eseményeinek részletező bemutatása miatt a kötet nem könnyed olvasmány, de azok, akik vállalják az ezzel járó fáradalmakat, nem járnak rosszul. Különösképpen a tárgyalt évtizedek átélőit érintheti meg a visszaemlékezés-füzér. A fiatalabbak számára, akik csak hallomásból ismerhetik ezt a korszakot, és jobban meg szeretnék ismerni azt, konkrét adalékokkal szolgálhat. Akár Annie Ernaux Nobel-díjas francia írónő Évek című könyve.
Dr. Kiss András 1938-ban született a Bihar megyei Belényesen, ahonnan a családja az impériumváltáskor telepedett át Nagyváradra, vagyonuk javát hátrahagyva. Apját korán elvesztette, nyomtalanul eltűnt a fogságban. Iskolai tanulmányait Nagyváradon végezte kitűnő eredménnyel, amivel elnyerte a jogot, hogy felvételi nélkül beiratkozhasson a marosvásárhelyi orvosi egyetemre. A magyarországi 1956-os forradalom
alatt tanúsított magatartása miatt egy évre kizárták az egyetemről, ez idő alatt gyári munkásként dolgozott, utána folytathatta orvosi tanulmányait. Orvosi pályája az akkori dr. Petru Groza (ma Ștei) városában kezdődött mint körzeti orvos, majd Nagyváradra került belgyógyászként, végül ugyanott kardiológusi kinevezést szerzett. 1962-ben nősült meg, két gyermek apja lett. Lánya, Kati a bukaresti tanulmányai ideje alatt román fiúval házasodott össze családja nem kis meglepetésére, fia, András viszont az orvosi pályán követte. Fiának a kinevezése miatti aggályai, továbbá az orvosi szabadság korlátozásai vezettek el a nehezen meghozott döntéséhez, hogy 1989 utolsó hónapjában családostól áttelepedjen Magyarországra.
Dr. Kiss András Erdélyben élte meg teljességében a romániai kommunista rezsimet
A doktor úr, mint az orvosok általában, igazi Homo intellectus. Az orvosláson túl társadalmi szerepet is vállalt, petíciókkal tiltakozott a zsarnokság ellen, de ha kellett, pénz- és könyvadományokkal is segített. A praxisa és a folyamatos szakmai képzések mellett írók, művészek társaságát kereste, velük baráti kapcsolatokat ápolt, műgyűjtéssel foglalkozott, előadásokra járt, rendezvényeket látogatott, és sokat utazott. A megéléseiről feljegyzéseket vezetett, amelyek alapján összeállította visszaemlékezéseit. Nyugdíjas éveiben folytatta önéletrajzi köteteit a magyarországi évek történéseivel. De, mint a „legváradibb váradi”, mindvégig hűséges maradt Nagyváradhoz, és általában Erdélyhez. Az én Váradom című fotóalbumában „Várad szerelmeseként” utcaképeket, de barátok, képzőművészek, színészek és írók portréit is egybegyűjtötte. Az Öröm és vigasz – Egy váradi orvos a képzőművészet vonzásában című albuma az évek során összegyűjtött képzőművészeti alkotásokat (festményt, plasztikát) és az alkotók fényképeit is tartalmazza. A szobája falán függő képek sokszor átsegítették őt mélypontjain, hisz a „művészet nem más, mint az ember szabadságszükségletének szimbolikus kiélése” (Garai László). Kedvenc verseivel is fellépett közönsége előtt. A könyvbemutatók, szavalatok képi nyoma az interneten virtuálisan szintén elérhető. Munkásságát, emberi tartását 2024-ben a Magyar Arany Érdemkereszttel ismerték el.
Kovács Zoltán az Egy váradi orvos visszaemlékezései I–II. című könyv szerzőjével augusztus 19-én 16 órakor beszélget majd a kolozsvári magyar főkonzulátuson a Kolozsvári Magyar Napok részeként, amikor is a könyvében szereplő jelentősebb események felidézésére igyekeznek sort keríteni.
