"Érdemes volt... Mert másként mit ér az egész élet?"
PAPP ANNAMÁRIA, BENKŐ LEVENTE
A SZVI-hez több száz fiatal csatlakozott, a forradalom leverése után még 1960 őszéig találkozgattak, aztán elkezdődtek a letartóztatások. Ötvenkilenc ítélet született, Domokos Miklóst 1960. október 24-én 22 év börtönre ítélte a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Az ítélet kihirdetése után a szamosújvári börtönbe szállították, ahonnan 1964. augusztus 1-jén szabadult. Közgazdászként dolgozott Kolozsváron, jelenleg Sztánán él, 2019 elején osztotta meg az emlékeit velünk.
– Nem azért tartóztattak le minket, mivel féltek tőlünk, hanem azért, hogy a kint maradók féljenek. ’56-tal nem annyian szimpatizáltak, mint ahányat letartóztattak és bezártak, hanem sokkal többen. A megtorlás pedig külön a magyarság megfélemlítésére volt kitalálva – kezdte történetét Domokos Miklós ’56-os elítélt.
Én már elemista koromban tudtam, hogy ki volt Malinovszkij marsall, hogy 1944 októberében jó pár ezer embert elhurcoltak Kolozsvárról, tudomásom volt a beszolgáltatásokról… Ez a rendszer megnyomorította az egész családomat! Mind iparosok voltak: az egyik csizmadia, a másik szűcs, a harmadik tímár. Ezeknek mind megszűnt a munkalehetőségük az 1948-as kommunista államosítás nyomán. Rengeteget éheztünk, nem volt amit ennünk, munkahely sem volt. Megnyomorították, az éhségbe kergették az embereket, az életlehetőségtől is megfosztották a családomat. Gyűlöltük ezt a rendszert, kérem! Amikor Sztálin „elvtárs” 1953 márciusában meghalt, Popovszki Tibor, a nagy kommunista gyerek lehajtott fejjel könnyezett, én pedig alig tudtam eltitkolni a boldogságomat.
Összebarátkoztam Takács Ferivel és Sass Bélával, a Sass Kálmán (az 1956-os forradalmat követő megtorlás során halálra ítélt és kivégzett Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész) fiával. Nagyon jó barátok voltunk. A nagyváradi premontrei főgimnáziumba jártunk, kilencedikesek voltunk.
Minden harmadik ablak nyitva állt, és bömbölt a rádió. Mindenki tudta... Az utolsó lökést végül az adta, hogy (Török) Gergely nagybátyám beugrott hozzám Váradra: „Nem hallottad, hogy kitört a forradalom Magyarban?!” S mit csinálnak? „Hát a diákok követelik, hogy az oroszok menjenek ki!” Hát ennek mi roppant örvendtünk, mert részben az orosz megszállást tartottuk nyomorúságunk okának. Tehát tudomásul vettük, amit hallottunk az utcán, a rádióból. És hova megy az ember? A barátaihoz! Gyerekek, hallottátok?! Mire a válasz, hogy ők is hallották! Kellene tenni valamit… Hű, nagy volt a lelkesedés! Gyorsan hozzunk össze egy szervezetet, egy mozgalmat, egy társaságot, hátha átterjed a forradalom, s akkor legyünk mi is felkészülve! Azt hiszem, hogy jó páran ott is lettünk volna.
Kimentünk a Szacsvay-szoborhoz, ugyanis általában oda szoktunk kilógni. Itt lehetett sétálni, s nem hallgathatott le senki. Megbeszéltük, hogy szombaton itt és itt találkozunk, s mindenki hozza a barátait. Hát szombaton Rocska Gyuszi, Balogh Lajos, Takács Feri jött is a barátaival. De hova tudnánk behúzodni? Hát a Párizs-csatornába... Mindig azt hittük, hogy ez egy szennyvízcsatorna, de akkor abban egy nagyon kicsi, vékony erecske, patakocska folyt. Végigrohantunk a másik kijáratig, az utcákon fel lehetett nyitni a csatornafedőket, amit mi rendkívül jónak találtuk, mert ha baj van, akkor könnyen ki lehet menekülni az utcára. Ha valaki akar egy jó rejtekhelyet, a csatornát ajánlom neki! Egy jelszót is kitaláltunk: „Nem lehetek én rózsa, / Elhervaszt Ferenc Jóska…”. Ezt fütyülve kellett előadni… A bejárathoz őrt is állítottunk, hogy csak azt engedje be, aki tudja a jelszót.
Rendszeresen találkoztunk, amelynek során együtt lelkesedtünk, együtt nevettünk, amikor pedig leverték a forradalmat, együtt rettegtünk… Többek között ’56 azt is megértette velünk, mindegy, hol vagyunk magyarok, az összmagyarsághoz tartozunk! Ezt mindenki felismerte, beleértve a szekut is, és ettől rettentek meg! Következésképpen elhatározták, hogy ezeket ki kell nyírni!
A találkozókon általában arról beszélgettünk, hogy mit lehetne tenni, ha ide is átterjed a forradalom. Volt egy nyílt lázadási időszak, például Rocska felült a Nagyvárad–Érmihályfalva személyvonatra Létai Zolival, és elszavalta a Talpra magyart… Mésszel a falakra különböző jelszavakat írtunk: „Le a párttal!”, „Ki az oroszokkal!” Vagy röpcédulákat szórtunk szét a parkokban. Hát hogyne figyeltek volna fel ránk!? Gondolták, hadd járjon a kölykök pofája, majd egyszer csak rájuk kerül a sor! Most még nem, ha majd tizennyolc évesek lesznek…
Hogy ki volt a vezető? Hát ott, a kanálisban megválasztottak engem vezetőnek. Egy idő után azonban éreztem, hogy ez túl nagy feladat számomra. Jancsó Csaba kitalálta, hogy hoz egy felnőttet, de sajnos, nem sikerült ezt a nagy „vezérséget” leráznom magamról.
A forradalom leverése után ismét összegyűltünk, és elhatároztuk, hogy „illegalitásba” vonulunk! A nyílt akciókat mellőzzük, nehogy leleplezzenek. Hittünk abban, hogy Márciusban Újrakezdjük (MÚK, a forradalom és szabadságharc leverését követő titkos jelszó), azaz felkészülünk márciusra, és akkor sokkal többen leszünk. Szóval vártuk, hogy márciusban újrakezdjük, s MÚK-hálózatról álmodoztunk. Még egy ideig találkoztunk a bentlakásban, kirándultunk a Macskadombra. Mivel pár száz méter távolságra nem volt senki, nyugodtan lehetett latolgatni, hogy: „Te mit hallottál?”, „Mi történik Magyarországon?”, „Tényleg újrakezdjük márciusban?”, „Ha újrakezdjük, akkor majd megmutatjuk nekik!”
Amikor megtudtam, hogy mennyi kisebb korú diák tartozik a mozgalmunkhoz, összegyűjtöttem őket a bentlakás udvarán, és közöltem velük, hogy: nincs szervezet, és vigyázzanak magukra.
Honnan ered a Szabadságra Vágyó Ifjak elnevezés? Rocska családja baloldali volt, Takács Feri egészen polgári gondolkodású, ami abban az időben liberálisnak felelt meg, míg én csak nemzetben tudtam gondolkodni, de ennek ellenére barátok voltunk! A szabadságra vágyás, az elnyomással szembeni ellenérzés mindenkiben közös volt. Úgy véltük, az elnyomás nem jó, és ezen változtatni kell. És akkor elhatároztuk, hogy nevezzük magunkat Szabadságra Vágyó Ifjaknak (SZVI), tehát nem Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete (SZVISZ)! A szervezet elnevezés később, a gumibottal jött hozzá a szekun. Aztán így maradt meg a köztudatban, hogy SZVISZ. Mozgalmunk semmilyen veszélyt nem jelentett a román állam számára, de a szekusok azt akarták elérni, hogy verjük be a fejünkbe: ne ábrándozzunk! És persze, hogy megfélemlítsék mindazokat, akik „kint” maradtak. Ezt maga egy szekus őrnagy Takácsnak szó szerint be is ismerte. A kihallgatáson ugyanis Takács rákérdezett: „Ne haragudjon, de milyen veszélyt jelentünk mi maguknak?” Mire az őrnagy: „Veszélyt, ti?! Féljenek azok, akik kint vannak!
A SZVI-nek volt egy harmadik szakasza is. Rocska Gyulával volt egy olyan elképzelésünk, hogy próbáljuk meg a SZVI-t átszervezni laza, baráti társasággá, hogy az felszámolhatatlan legyen. Hogy ez mennyire sikerült, nem tudom, de tény az, hogy 250 ember volt, aki nem adta fel.
Valamikor ’59-ben volt egy gyűlésünk, lehettünk vagy húszan. Felvetettem, hogy érdemes-e ezt így tovább csinálni, hiszen semmilyen kapcsolatunk nincs a nyugati demokráciákkal. Valakinek ki kellene jutnia Németországba, lássuk, hogy van-e vagy nincs értelme… Rocska Gyula vállalta, hogy megrpóbál valahogy kijutni
Nem tudom, hogyan, de ’60 őszén Rocska kapcsolatba került a Szekuritátéval. Régi álma volt, hogy beépüljön a szekuba, de leleplezték, és le kellett lépnie. Akkor éjszaka megjelent nálam. „Ne haragudj, hoztam neked egy kódot. Le kell lépjek, mert a nyomomban vannak.” Kik, mik, hogy?! Ennyit mondott, és eltűnt. Egy kis négyzet alakú papírlap volt, amelybe kockákat vágtak. Csodálkoztam az egészen, mert ha az egy évvel korábbi vállalásáról lett volna szó, hogy kimegy, és kapcsolatot teremt a Nyugattal, akkor azt mondja: „Na, most végre tudom hajtani a vállalásomat”, de nem azt, hogy: „A nyomomban vannak”… Én úgy tudom, hogy elment Kun Jóskához, a tanárhoz is, és figyelmeztette: „Ismeri ezt és ezt a szekust?” Igen. „Na, vigyázzon, mert az figyeli magát, és a nyomában vannak…” Ugyanígy felkereste Ágoston Öcsi bácsit, majd kiment az állomásra két fiúval, Kretschmerrel és Sárközyvel, s elindultak egy taxival a jugoszláv határ felé. Itt azonban elkapták őket. Ezek után kezdődtek el a letartóztatások. Két napra rá jöttek dzsippel utánam.
A Szekuritátén
Poroszlai Attilával béreltünk Váradvelencén egy szobát, miután Tobi rábeszélésére újrakezdtem az utolsó középiskolai tanévet a 3. számú Líceumban (ma Ady Endre Líceum). 1960. október 31-én este mentünk haza Attival. A ház előtt dzsip, a kapuban két középmagas civil ruhás férfi várt ránk. Igazolták magukat, és megkértek, hogy szálljunk be a dzsipbe, mert jelentkeznünk kell kihallgatásra a Szekuritátén. Beszálltunk mind a négyen, és én „fenegyerekeskedve” próbáltam humorizálni, miszerint: Ennyire könnyű a Szekuritátéra bekerülni? Egyikük válaszolt: „Annál nehezebb kikerülni onnan!” Mindkettőnknek igaza volt.
A szekun mindenre azt mondtam: „Nu ştiu.” (Nem tudom) „Tudtad, hogy Rocska szökött?” Nu ştiu. (Nem tudom) „Dar grilajul?” (Hát a rejtjelkulcs?) Hát az egy gyerekes játék. Olvastam valamikor a Sándor Mátyásban (Jules Verne regényéről van szó)… Külön szobába vezettek, amelyikben egyetlen szék képviselte a bútorzatot. Valószínű, hogy kívülről figyeltek, tanulmányozták a viselkedésemet. Nem voltam megszeppenve, s csak azon törtem a fejem, hogyan tüntessem el a Gyuszitól kapott kódot a pantallóm felhajtójából. Úgy tűnt, egy óra is eltelt már, amikor kicsapódott az ajtó, két középmagas izompacsirta rontott be rajta, és „ötperces gyorsbokszolást” mutatott be rajtam. Én kellett volna legyek a magába roskadó áldozat, ha nem olyan remekül védekezem, ahogyan azt már azelőtt rég begyakoroltam széltében és magasságában egyazon méretű osztálytársammal. Ahogyan berohantak, ugyanúgy rohantak ki is. Olyan volt, mint a szellemjárás. Teszteltek.
Pontosan nem emlékszem már a sorrendre: előbb kihallgattak-e, minden kérdésükre negatív választ kapva, vagy pucérra vetkőztettek, átmotozták a ruháimat, megtalálták a Rocskától kapott kódot, elvették a cipőfűzőimet, és közölték, hogy le vagyok tartóztatva. A kóddal kapcsolatban előadtam nekik a Sándor Mátyás-sztorit, és gyerekes játszadozásnak állítottam be az esetet. Egyébként az is volt. Végül feltették a vakszemüveget, és levezettek a Szekuritáté börtönének egyik kétszemélyes cellájába „Horvát úrhoz”.
El kell már egyszer mondanom azt is, hogy a mai napig sem tudom: három hónapig vertek, és hat hónapig voltam utána teljesen egyedül, vagy hat hónapig vertek, és három hónapig voltam teljesen egyedül? A tenyeremet és a talpamat gumibottal, valamint egy méteres kábellel ütötték. Az arcomat keményen pofozták. A tenyerem, a talpam és az arcom annyira feldagadt, hogy alig tudtam járni, alig tudtam fogni, s az arcom két dagadt kispárna volt. És volt délelőtt… volt délután… és volt számtalanszor éjszaka is.
Nagyon gyűlölhettek. Nem sírtam, nem jajveszékeltem, nem könyörögtem. A verésekhez, amelyek órákon keresztül zuhogtak rám, le se kellett kössenek, meg se kellett bilincseljenek. Álltam keményen, konokul, és mondtam: „Revoluţia maghiară” (A magyar forradalom), „împotriva românizării” (a románosítás ellen)… Ha lelkileg nem is, de fizikailag teljesen kiborultam. Kezem-lábam megállás nélkül remegett, mint a kocsonya, a fejemet mintha vasabroncs szorította volna össze, a fejem teteje pedig teljesen elzsibbadt. Vallatóm valakit behívott (orvost?), aki jól megnézett, s valamit mondott halkan neki, mielőtt kiment. A kisördög bújt belém, és annyi megvetés tört elő lelkemből, hogy már egyáltalán nem féltem, és meg akartam mondani a vallatótisztemnek: nem az a legény, aki adja… De annyira remegett a szám is, hogy csak hangfoszlányok jöttek ki rajta. Feltették a vakszemüveget, és karomnál fogva visszaráncigáltak (mint mindig) a cellába, ahol „Horvát úr” a szokott sajnálkozással fogadott.
Cellába zárásom első hat hónapját egy Horvát nevezetű rab társaságában töltöttem. „Horvát úr” velem egy magasságú, köpcös, negyven év körüli besúgó rab volt. Nem nagyon faggatott, de szívesen hallgatta a vallatásomon történteket, amelyek egy részét elmeséltem neki. Amíg nem kaptam cigarettát, megosztotta velem szerény adagját, s ha „szabadidőnk” volt, színesen, apró részletességgel adott elő általa látott filmeket, olvasott könyveket. Mivel nagy filmrajongó voltam, a harmadik héten már tudtam, hogy cellatársam különleges elbánásban részesül. Minden szombat vagy vasárnap délután „kihallgatásra vitték”, és amikor visszatért, olyan eleven képszerűséggel mesélt el egy-egy filmet, amit szerinte régen látott, hogy a kutya se hitte a régen látottságot. Már csak azért sem, mert én is tudtam, hogy milyen filmeket lehetett régen látni. Belém idegződött titkolózási szokásaim sem engedték, hogy bármi nem odavalót elmondjak neki, de miután biztos lettem, hogy jelentget, olyasmiket is közöltem vele, amivel megcáfolhattam egy-egy félresikerült vallomásomat. Sokszor észrevettem, hogy bevették, mert ugyanazt a problémát kezdték újra kérdezgetni.
Jóindulatú besúgó volt „Horvát úr”. Nemcsak azért merem ezt állítani, mert már az elején az volt az érzésem, ő is tudja, hogy én rég megfejtettem a szerepét, hanem azért is, ahogyan elválásunk előtt pár nappal megpróbált beszervezni. „Szeretnék magának elmondani valamit” – kezdte. Horvát úr, én soha semmilyen titkomat nem mondtam el magának – vágtam a szavába, maga se mondja el nekem semmilyen titkát. Aztán ránéztem. Mosolygott… visszamosolyogtam… értettük egymást… Aztán nagyon szomorú lett. „Mekkora büntetésre számít?” – kérdezte. Nem volt kialakult véleményem erről, már nem emlékszem, mit válaszoltam. Lehajtott fejjel közölte: „Huszonkét évet fog kapni, Miklós!” És annyit kaptam!
Pár napra e beszélgetés után átvezettek egy egyszemélyes cellába, amelynek padozata fából volt, és úgy tűnt, melegebb az előbbinél. A cella, a többi egyszemélyes cellához hasonlóan, jó két méter hosszú és az ágyszélességet is beleértve, másfél méter széles lehetett. Akkori idegállapotomnak tudható be, hogy egész nap fel-alá rohangáltam a cellában, mint a ketrecbe zárt vadállat. Valahogy úgy, hogy három nagy lépés a cella hosszában, majd villámgyors fordulás és vissza. És újra három nagy lépés… és megint fordulás… és megint lépés. Ennek a „manővernek” a sebességét felfokoztam a lehetséges legnagyobbra. Képzelje valaki el így (mert fapadló volt): bum, bum, bum… vissza… bum, bum, bum… vissza… órákon keresztül… a kimerültségig… kb. három hónapon keresztül. Hogy valamennyire megőrizzem szellemi képességeimet, rohangálásaim szüneteiben számoltam a magyar nyelv két-, három-, majd négybetűs szavait.
Az 1956-os magyar forradalom emlékművét a Sétatéren tíz évvel ezelőtt avatták fel
Ezután átkerültem egy kétszemélyes cellába, ahol egy Porje Sabin nevű emberrel találkoztam. Valamikor a Vedresábrányhoz tartozó Kohányban volt görögkatolikus pap. A beolvasztás (a görögkatolikus egyházat 1948-ban olvasztották be erőszakkal az ortodox egyházba Romániában) után abbahagyta a papságot, és Váradon dolgozott a Plafarnál (gyógynövényeket forgalmazó vállalat). Állítólag vasgárdista-szimpatizáns volt, s emiatt tartóztatták le. Aktív TBC-je miatt marékszámra, naponta többször kapta a gyógyszereket. (Amikor a tárgyalások után átszállítottak a váradi börtönbe, már félreállt a fejem. Ganglionáris TBC-t kaptam. Mondta a börtönorvos, hogy három-négy nap múlva kifakad, ha nem kezeli. Ezután én szedtem félmarokszámra a pászt és hidrazitot.) Új rabtársammal nem sokat beszélgettem.
Letartóztatásom harmadik hónapjában beadtam a vallatótisztemnek (Lăcătiş Eugen főhadnagy), hogy Élesden, a lakásunkon van pár dokumentum (már nem emlékszem, milyet hazudtam) elrejtve, s ha kivisznek, megmutatom nekik a rejtekhelyet. Elhitték, kivittek… Máig sem értem, hogyan lehettem annyira meggyőző. Amikor Élesdre megérkeztünk, a dzsip behajtott a helyi Szekuritáté udvarára. Éppen akkor vezették be az udvarra édesanyámat és Ida nagynénémet. Hallottam a hangjukat, mert a kocsi mellett vezették őket az épület felé. Valószínű, hogy a házkutatáskor ne legyen a házban senki. Sikerült kikukucskáljak valami kis résen, s láttam a két női alakot a sötétségben egy villanyégő halvány fényében. Édesanyám betegeskedett a szívével, s nagyon féltettem. Megnyugodtam, hogy nem halt meg. Minduntalan ez járt a fejemben, mivel annyira megviselték az események. A házkutatás alkalmából természetesen nem találtunk semmit. Végigvezettem őket a ház minden zegzugán, tettem magam, hogy keresek serényen. Tíz perc alatt rájöttek, hogy kamu az egész, és pokolian káromkodott az egyik altiszt. Visszakocsikáztunk Váradra. A kihallgatószobán Lăcătiş megkért: mondjam meg őszintén, miért csináltam ezt az egészet? Én kerek perec közöltem vele: szegény édesanyám beteg a szívével, és akartam látni, tudni, hogy él-e még. Cigarettát adott, és leküldött a cellába. No comment!
A cellákból, úgy emlékszem, hetente vittek meleg vízzel tusolni. Nekem a verések következtében többre volt szükségem. Kérettem az őrt, és előadtam neki óhajomat: tusolni szeretnék. Mondta, hogy lehet, de január van, s csak hideg víz folyik. Mondtam, nem baj, én hozzá vagyok szokva. Ezután egy darabig hetente kétszer-háromszor hideg vízzel letusoltam magam. Ezt megengedték.
Mindjárt az elején megkérdezték, hogy dohányzom-e? Mondtam, hogy igen. Kb. januártól kaptam napi öt cigarettát, amit az őr nyújtott be az ajtóba vágott kis, téglalap alakú ablakocskán. Kb. kilenc hónap után, valószínű, a kihallgatások teljes befejeztével egy időben, a cigarettaadagomat leszállították háromra. Visszakérettem az őrt, és mondtam neki, hogy tévedés, nekem öt jár. „Leszállították az adagját” – válaszolta. Fogtam a három cigarettát, és kivágtam az ajtón lévő kis ablakon. Valamit csúnyán káromkodtam is. Kis idő múlva visszatért öt cigarettával. Más következménye nem volt kisded lázadásomnak.
Élelmezésünk az első hat-hét hónapban csapnivaló volt. Egy darab málé (puliszka), kis darab kenyér egy kocka marmeládéval (keményre főzött gyümölcslekvár), híg, levesnek nevezett lötty, amiben úszkált néhány káposztalevél pár szem burizs társaságában. Kb. hat hónap után valamivel jobb lett a menünk. Volt első és második fogás ebédre, valamivel civilizáltabb tálalási formában. Annyira nem volt fontos ez akkor nekem, hogy szinte alig tudok erről valamit előkaparászni az emlékezetemből.
Az én problémám ott és akkor az volt, hogy valaki, aki ráadásul nagyon sokat tudott a szervezetről, mindjárt az elején óriási mennyiségű információt bocsáthatott a kihallgatók rendelkezésére. Ma már tudom, hogy a szeku is nagyon sokat tudott rólunk. Mivel nem vallottam, megvertek, s utána elém tettek neveket, események leírását vagy titkos beszélgetések tartalmát. Tagadtam, tehát tovább vertek, de újabb adatokat bocsátottak a rendelkezésemre, hogy vallomásra bírjanak. Tovább tagadtam… És újabb adatok birtokába jutottam. Próbáltam megfejteni, hogy melyik vonal bukott le, és mi az, ami még menthető. Az elején nagyon bíztam ennek a lehetőségében, aztán mind kevésbé. Csak ez hónapokig tartott. Mi lett volna, ha létezik menthető vonal? (Udvari András-csoport, Csoma József-csoport). Költői kérdés, de én mindent megtettem, amit egy 19 éves fiatalember ott, akkor megtehetett bajtársai megmentése érdekében. Máskülönben miért vertek volna hat hónapig?
Kihallgatásaim során egyetlen személlyel szembesítettek: Hutira Gram Istvánnal. Most sem tudom, miért, de valószínű, hogy István nem vallott, és megrendeztek neki egy rémmesébe illő előadást. Képzeljék el: székhez voltam kötözve egy nagyobb terem közepén, egy csomó reflektor vakító fényében. A sötét háttérben vagy nyolc szekustiszt. És behozták Istvánt. Ahogy belépett, valamelyik tiszt úgy a székem aljába rúgott, hogy felrepültem székestől, és a fejemre estem a székkel a fenekemen. Én még akkor kemény fiú voltam, de szegény István szinte rosszul lett. Kivezették, engem felültettek, vége volt a jelenetnek.
Sokat nyúztak iskolánk tanári karával kapcsolatban. Mindegyre a magyar nacionalista elemeket próbálták rajtam keresztül „felderíteni”. Nem sokra mentek vele, de azt „beismertem”, hogy a magyar irodalom a mi élő lelkiismeretünk, és aki azt ismeri, az egyúttal a magyar történelmet is ismeri. A magyar történelem, azaz a „mi történelmünk”, vallottam én nagy okosan, ami pokolian rosszulesett a vallatómnak, mert ugye az ő általa ismert történelemmel, vagyis az „ők történelmével” ez sehogyan sem akart találni, és az sem tetszett neki, hogy kettőnknek két történelmünk van, s mi „kettők” vagyunk, mint a tudathasadásosak. Szerette volna, ha eggyé válunk, és én feladom az én történelmemet, mert az övé jobb, a győzteseké mindig jobb! Három nap múlva megokosodott, biztos továbbképzésen volt Lăcătiş főhadnagy úr, és ragyogó arccal tette fel a mindent megvilágosító kérdést: ha a magyar irodalom ilyen, amilyennek én állítom, és ezt az irodalmat nekem a tanárom pontosan így adja elő, akkor ez nem befolyásolta a magyar öntudatunkat? Mondtam, hogy: Cred că da! (Bizonyára!) Ennyiben maradtunk. Aztán másnap beleírta a jegyzőkönyvbe, és addig vert, amíg alá nem írtam.
A tárgyalás
Valami autóval vittek a tárgyalásra. Bevezettek a tárgyalóterem boxájába (rekesz), ahol alig ismertem fel csonttá és bőrré fogyott bajtársaimat. Elegáns katonaruhába bújtatott, jól táplált bírák előtt találtam magam. Pár kérdést tettek fel: „Igaz, hogy fel akarta robbantani a vasúti hidat?”, „Igaz, hogy…?” A többire nem emlékszem. Minden válaszom igen volt. Három perc, és leülhettem. Szinte nem is érzékeltem, hogy megkezdődött a tárgyalás, és máris vége volt a meghallgatásomnak. A többiek is így jártak. Hamar ment az egész. Mint a karikacsapás.
Aztán jött az „utolsó szó jogán”. Felálltam, de makogva csak valami negyedigazságot tudtam kimondani egy szerencsétlenül sikerült félmondatban, s megzavart a szekusokkal és pártelittel telezsúfolt hallgatóságból feltörő fergeteges röhögés.
A tárgyalás szünetében a vádlottakat kivezették egy teljesen bútortalan terembe (folyosóra?). Arccal a falnak fordulva kellett felsorakoznunk, és valamennyiünk hátába nyomta géppisztolycsövét egy-egy „kisszekus”, a Szekuritáté kötelékébe besorozott kiskatona. Valaki megeresztett egy tréfás megjegyzést a „győztesek” rovására. Harsogó nevetés volt a jutalma. Kinevettük a rettegett, géppisztolyos hatalmat a szekujukkal, a veréseikkel, az éheztetéseikkel, a terrorjukkal együtt. Ez a kinevetés volt a mi igazi arcunk, a gonosz által legyőzhetetlen emberarc, az újra és újra feltámadó szabadságra születettek megvetése a géppisztolyos csőcselék aljas diktatúrájával szemben. És hiába ordibáltak, hogy: „Gura!” (Pofa be!) és „Mucles!” (Kuss!), s nyomták a géppisztoly csövét mind erősebben a hátunkba, az újabb beköpések nyomán a nevetés, a kuncogás nem maradt abba.
És éreztük, hogy már nem félünk, és minden kálváriánk ellenére is egymáshoz tartozóak vagyunk. És újra nem vagyunk csak kiszolgáltatott egyének, hanem a terrorista rendszert szembenevetni merő, bátor közösség tagjai. Éreztük, hogy akár ezért a kis „győztes” pillanatért, ha másért nem is, de érdemes volt… Érdemes volt… Mert másként mit ér az egész élet? Lehet, hogy van, aki rabszolgának születik! Vagy csak örök rendszerhez simulónak! Ki hogy van kódjaival a génjeiben…
Börtönévek
A Szekuritátéról a váradi börtönbe szállítottak. Már nem emlékszem pontosan, mikor, nincs is jelentősége. A váradi börtön raktárában a felszerelésünk kiosztásakor egy élesdi volt pártfunkcionárius segédkezett, aki Élesden magyar létére még a magyarokkal is románul beszélt, hogy párthűségét bizonyítsa, de elkapták valami sikkasztási ügyben. Mint „jó ismerős”, kegyet gyakorolt, és így egészen jó felszereléshez jutottunk. Egy cellába kerültem Kun József és András Ágoston, Öcsi bácsi velünk elítélt magyar tanárokkal, Rocska Gyulával és egy nagyon rendes román parasztemberrel. Nem emlékszem, miért került börtönbe, de semmilyen ellenszenvet sem vettem rajta észre, amiért mi egész idő alatt magyarul beszélgettünk. Természetesen vele románul. Valamivel jobb élelmezést is kaptam a gyógyszerek mellett. Megpróbáltam osztozkodni a társaimmal, de elzárkóztak, és nem erőltettem sokáig. A nyakam aztán lassan kiegyenesedett.
Itt volt a később sokszor felemlegetett „nagy verstanulási periódus”. Valamelyik tanárunk elmondta valamelyik vers első két sorát. Gyuszival utánamondtuk. Majd elmondta a vers következő két sorát, azt is mondtuk utána. Aztán elismételte mind a négy sort, és mi már tudtuk is az első szakaszt. Utána megtanultuk ugyanígy a második szakaszt, s már a két szakaszt mondtuk fel. Addig-addig, amíg elmondtuk az egész verset. Másnap újra felmondtuk a verset kisebb segítésekkel. Harmadnap már segítés nélkül is ment. Öcsi bácsi jóvoltából francia verseket is tanultunk ugyanezzel a módszerrel. Közben szavanként, mondatonként és értelem szerint is fordítottuk. Addig el sem tudtam képzelni, hogy így is lehet tanulni. A versek nagy részét ma is tudom. A magyarokat is, a franciákat is.
Nem nagyon beszélgettünk a velünk történtekről. Más itteni emlékeim nem igen vannak. Talán az, hogy András Ágoston tanár bebizonyította nekem, az idegen nyelvek elsajátítása terén sem vagyok tehetségtelen, mint ahogy azt én magamról addig feltételeztem. Valami alapintelligencia mellett tanítási módszer kérdése az egész.
Vasra verve, nem láncra, vittek ki a váradi állomásra, ahol a síneken átbotorkálva felültettek egy rabszállító vagonba. Láttam messziről az embereket, ők is láttak engem vasban csetleni-botlani a sínek között, de nem omlott össze a világ. Miért is omlott volna össze? A szabadságvágy nem minden ember génjeiben kódolt valami! Azt hiszem, valami ilyesmit éreztem meg akkor, de arra biztosan emlékszem, hogy a gondolat, amelyik még sokáig kínozta lelkemet, akkor nyilallt először a tudatomba: megérdemlik-e azok az emberek, hogy ekkora áldozatot hoztunk értük a szabadság oltárán?
Vonatunk Máramarossziget érintésével vitt Szamosújvárra. Csodálatosak a máramarosi tájak. Addig elképzelni sem tudtam ennyi szépséget. A vagonban lévő egyik kis cella lefestett ablakán kapart kukucskálón tudtam kiélvezni természetrajongásomat. Szamosújváron újra átbotorkáltam valami síneken. Ott is néztem a civileket távolról, ők is felénk pillantottak néha. Számukra biztosan sokkal megszokottabb látvány volt, hisz ott volt az ország egyik legnagyobb börtöne. Illúzióim az emberek szabadságvágyáról mind mélyebben megfeneklettek a kétkedés iszapjában. Az a két vasúti találkozás a „civilekkel” nekem a valósággal való szembesülést jelentette akkor. Lelkileg bezárkóztam. Nem bántott, hogy vertek-kínoztak, nem bántott, hogy elítéltek, de egy életre megsebzett a „civilek” közömbössége. Nem cseréltem volna velük, de a seb az maradt!
Szamosújváron levágták a vasat a lábamról, s holmi röpke adminisztráció után felvezettek egy óriási, háromemeletes ágyakkal telezsúfolt terembe. Az ablak zsalugáterein kikukucskálva láttam a szamosújvári zöld dombokat, amelyeken az Erdélyre jellemző sovány földjében gyéren fogamzott meg a fű, de ott és akkor, térben és időben, csodálatosan nyugtató hatással voltak megviselt idegrendszeremre. Nem tudom, mikor, de hamarosan átvezettek egy ugyanakkora méretű, de rabokkal zsúfolt terembe. A magyar rabok bátorító mosollyal közeledtek felém. Kérdezték, ki vagyok, miért ítéltek el és mennyire. Mikor bemutatkoztam, mintha már régen mindent tudtak volna a SZVI-ről. Ezután ők mutatkoztak be: Velicsek András (Bandi bácsi), Visky Ferenc (Feri bácsi), Soós Ferenc (Atya), Bálint Péter (Petya), Kisgyörgy Olivér (Oli), Lay Imre (Laji), Nagy Sámuel (Samu). Csak néztem őket, s nem tudtam betelni bátorító mosolyukkal, csak azt tudtam, hogy ezek között az emberek között túl fogom élni! Ezek nem „civilek”! Ezek az enyéim!
Másokkal a bútorgyárban, ahová munkára vittek minket, ismerkedtem meg: Páll Lajos, Bartis Ferenc, Péter Miklós, Sándor Balázs… Még Szamosújvárt is motoszkált bennem a kisördög, mert már a Securitatén „keményen” rájöttem, illetve megéltem, hogy a rendszer már nem interkom (kommunista nemzetköziség, internacionálé), hanem nackom (nemzeti kommunizmus, kommunista nacionalizmus). Velicsek Andrástól kérdeztem egyszer, hogy szerinte miért megvalósíthatatlan a „kommunizmus álma”. Szétnézett, s csak utána mondta: „Mert ellenkezik az emberi természettel.”
Velicsek András és Nagy Sámuel művelt, sokat olvasott emberek voltak. Élettapasztalataikat néha velem is megosztották, s gyakran „füleltem” beszélgetéseikre, amelyekből egy olyan világ szivárgott felém, amit én még/már nem tudtam megélni. Emlékszem, Török György unokabátyám milyen szorgalmasan dolgozott a börtön bútorgyárának karbantartási részlegén. Szerelmese volt a villanyszerelő szakmának ott is, azután is. Tisztelték hozzáértését, munkaszeretetét, innovatív hajlamait. Soha nem tudtam olyanná válni. Nem beszélgettünk túl sokat, mert nagyon megviselte a bukás, a börtön. Nem csodálkoztam.
A gyár (mert csak így neveztük) udvarán ismerkedtem meg Bartis Ferenccel és Páll Lajossal. Ugyanabban az időben kerültünk ki munkára Rocska Gyulával, s valószínű, mint kuriózumokat, Páll Lajos Gyuszit, Bartis Feri pedig engem vett „szárnyai” alá. Valamiféle rivalizálás is volt kettőjük közt, amiről nem beszélt senki, de ami ott lógott a levegőben. Nem akarok rossz lenni, de akkor zavart nevethetnékem támadt, ahogy Feri állandóan karon fogott munkaszünetekben, fel-alá sétáltatott közszemlére a gyár udvarán, hadd lássa mindenki mekkora pártfogói barátság áramlik felém, hadd lássa a világ ki kinek a barátja, és hogyan kell lelket önteni, talán kicsit leereszkedően egy ilyen fiatalon közéjük került emberpalántába. Nekem is lehervadt a mosolygás az arcomról, amikor megtudtam, hogy bal fülébe faéket vertek, azért nagyothalló… És hogy addig neki már eltörték pár csontját. Ráadásul azt is megtudtam, hogy talán napokig tartották szinte meztelenül vízben a régi börtön pincéiben. Később elszavalta pár versét, többek közt azt is, amit világításkor mondott el a Házsongárdi temetőben, amiért a hatalom hét évvel jutalmazta, s amit a kispribékek megtoldtak pár csonttöréssel, félig vízbefullasztással.
Lehet, hogy csak legenda, de az is lehet, hogy megtörtént, miszerint az odaérkezésünk előtti, az akkorinál sokkal kegyetlenebb korszakban, a régi börtön vízzel telt pincéiben megfürdetett anyaszült meztelen rabokat télvíz idején kivezényelték az udvarra, ahol vigyázzállásban kellett várják a cellába visszavezénylő parancsot. A történet vége, hogy egy újonnan alkalmazott, fiatal börtönőrt egy ilyen vigyázzállás alkalmával veterán társai felszólítottak: lője le az egyik rabot. Nem tudta megtenni, inkább főbe lőtte saját magát. A legenda vége az, hogy Bukarestből bizottság szállt ki az ügy kivizsgálására, s betiltotta a régi börtön ilyenfajta használatát.
Munkára a bútorgyár asztalosműhelyébe osztottak be, ahol a bútorlapok széleire vékony furnércsíkokat kellett ragasztani valami primitív ékelési módszerrel, ami úgy történt, hogy míg Petya a bútorlap kantját (élét), addig én a furnércsíkot kentem be forró enyvvel, a kettőt összeillesztve betettük a présbe (bak), ahol lécek és ékek segítségével egymáshoz préseltük őket. Egyszerre kb. 15 darab bútorlap fért a présbe. A helyszűke, a munkatempó, de minden apróság is olyan kitöréseket váltottak ki belőlem, hogy szegény Petya idegrendszerét felőröltem, amit ő megbocsátott, de az őrök és az állandóan köztünk lődörgő, magyarul is értő tűzoltó nem. Ezért pár hónap múlva megajándékoztak hét nap magánzárkával, kenyéren és vízen, hogy megnyugodjak.
Pár órával megismerkedésünk után Petya félrehívott a többiektől, hogy érdeklődjön egy tanárnő felől, aki a menyasszonya volt letartóztatása előtt, s akiről most is szent meggyőződéssel állította: meg fogja várni. És megvárta! A tanárnő biológiát tanított nekem a 4-es számú líceumban, és nagyon jó tanárnő volt, mert nem tudtam a szemébe nézni, ha blicceltem. Úgyhogy muszáj volt megtanulnom a biológiát. Hála érte.
A magánzárkából a hálóterembe vezettek vissza (terem, nem szoba), ahol minden nap, miután eltávoztak munkába induló társaink, a háromemeletes ágyakról lógattam nagy megelégedettséggel lábaimat öt-hat hasonszőrű lógáskedvelővel. A „ peckes tiszt” minden nap számba vett minket, és megkérdezte, hogy akarunk-e dolgozni, s mi minden nap kórusban feleltük: „dá”, azaz igen, amit ő vigyorogva nyugtázott, és sokkal peckesebben távozott, mint ahogy jött. A sok dá-dázásnak az lett az eredménye, hogy kivittek árkot ásni egy annyira csonttá fagyott talajba, hogy napi pár centinél többet nem tudtunk kicsákányolni, de ahol a csákányozások szünetében nagyszerűen lehetett melegedni egy másfél méteres gázláng mellett. Már nem emlékszem, mennyire volt a munkánk eredményes, de az illegálisan begyújtott gázláng, amiről persze az őrök is tudták, felejthetetlen élmény maradt.
Egy hónap múlva újra munkanélküli lettem, bent maradtam a hálóteremben, újra dá-dáztam a „peckes tisztnek”, aki ezt egyszer újra komolyan is vette, és levezetett a második emeletről új munkahelyemre, a földszintre, a plántonok (őrszemek, szolgálatosok) szállására. A kisméretű szobában öt kétemeletes ágy volt összezsúfolva a tíz plántonnak. Volt egy nagyobb asztal is, mellette lócával, amelyeket csak étkezéskor vettünk igénybe, mert a szabadidőnket az ágyakon ülve vagy heverészve, pihenéssel töltöttük. Itt találkoztam Szabó Dezső unitárius lelkésszel, akinek társaságában néha ki tudott nyílni a lelkem, s aki annyi energiát sugárzott magából, hogy én is tudtam meríteni belőle. Nem voltam többé ideges, nem rendeztem több ingyen cirkuszt. Aki ezt, akkor és ott velem el tudta érni, az csak nagyszerű ember–pszichológus–lelkész lehetett. Számomra annyira fárasztó volt az ottani munka, hogy az első két hétben csak dolgozni és aludni tudtam. Hiába próbált Dezső lelket verni belém, ahogy letettem a fenekem az ágy szélére, a szemem azonnal leragadt. A szolgálatosok feladata volt kiosztani a reggelit, az ebédet, a vacsorát a börtönépület két emeletének óriástermeibe zárt kb.1600–2000 rabnak. Az étel különböző méretű csebrekben, dézsákban és alumínium marmidokban (háton viselhető ételhordó) érkezett a konyháról. Ezeket miután felhordtuk az emeletekre, a bennük található első és második fogást, különböző méretű polonikokkal (meregető kanál) kellett azokba a csajkákba, tányérokba szétkanalazzuk, amit a rabok az ajtókra vágott téglalap alakú ablakocskákon nyújtottak ki nekünk nagy sebességgel. Súlyuk miatt a dézsákat speciális technikával kellett megfogni, hogy képesek legyünk párokban felcipelni az emeletekre. Ez úgy történt, hogy megálltunk a dézsa két oldalán, balról Dezső, jobbról én. Bal kezemmel kitámasztottam Dezső jobb vállát, és jobb kezemmel, átnyúlva magam előtt, megfogtam a dézsa jobb fülét. Dezső a jobb kezével megfogta a dézsa bal fülét, felemelkedtünk, és indultunk az emeletre. Ebben az időben „táplálóink” már biztosították a le nem fogyáshoz szükséges kalória mennyiségét. Annyi repetát (ráadást) osztogattunk, amennyire csak igény volt, mégis nagyon sok ennivaló megmaradt. Ételkiosztás után cipőtalpunkra pánttokkal erősített párnácskákkal kellett a földszinti nagytermet és az emeletek körfolyosóit borító, a felmosás után már megszáradt mozaikot felsikálnunk. Ez is speciális technika ismeretét feltételezte. Lábainkat térdben megmerevítve szétterpesztettük, majd összehúztuk úgy, hogy a talpunkra erősített párnácskák csúszkálva sikálták a mozaik felületét. Ezt a páros mozgást ismételgettük tízszer, százszor, ezerszer, míg a mozaik teljesen kifényesedett. Nem emlékszem, mikor és hogyan zárult le ez a korszak, de lezárult, és Dezsővel mindketten visszakerültünk munkára a gyárba.
Ez alkalommal a bútorfényező műhelybe osztottak be, ahol serlakkal kellett politúrozni bútorfelületeket. Ezt a szép mesterséget sohasem tudtam elsajátítani. Nem is nagyon igyekeztem, mert már akkor nyíltan mondogatták nekünk, hogy általános amnesztiával (kegyelmi rendelettel) valamennyien szabadulni fogunk, s akkor minek a nagy igyekezet. Legfeljebb a cellában várom meg a szabadulást. Nem engedtem túlságosan rászabadulni fantáziámat a szabadság gondolatának habzsolására, mert ha nem jön be, akkor ne érjen sokkhatás. Szinte közömbös voltam: ha bejön, jó, ha nem, ott egye meg a fene.
Fogvatartóink nem akartak megromlott „ellenforradalmi” lelkületű embereket rászabadítani a szocializmust lelkesen építő társadalomra. Nagy lendülettel nekiláttak átnevelésünknek. Ez abból állt, hogy két-három hónapon keresztül minden vasárnap összecsődítették a társaságot egy nagy terembe, ahol egy volt, magas rangú szekus tiszt bikkfanyelven írt újságcikkeket olvasott fel a Scînteiából (Scânteia – a Román (Kommunista) Munkáspárt román nyelvű központi lapja). Minden „kurzus”-on ugyanaz a négy-öt ember szólt hozzá a felolvasott „rendszerdicsérethez”, kiemelve minden alkalommal, mennyire helyes volt minket idezárni, és mennyire nem helyes azoknak a magatartása, akik a hallgatásukkal még most is ellenségesen foglalnak állást, amikor pedig a rendszer már kinyújtotta feléjük a megbocsájtó kezét. Magamba fojtott repeső örömmel vettem tudomásul, hogy az én nevem is az „átnevelhetetlenek” listáján fényeskedik, amelyiken valamennyi, általam is nagyra becsült rabtársam neve is szerepelt, s amit búcsúakkordként, mint elbocsájtó szép fenyegetést, felolvastak a kurzus végén.
Az utolsó napok egyikén a gyárkapuban, ahol Rocska Gyulával várakoztam a kapunyitásra, egy testes plutonier major (őrmester), a főnök megkérdezte tőlem, hogy miért nem akarok átnevelődni, hisz ők szabadon akarnak ereszteni? Hát ha szabadon akarnak ereszteni, akkor eresszenek szabadon, válaszoltam. „De hogyan engedjünk szabadon, ha nem vagy átnevelve?!” – kérdezte. Akkor ne eresszenek szabadon… „De mi ki akarunk ereszteni” – erősítgette. Akkor eresszenek ki. Ez párszor oda-vissza megismétlődött. Igazán nem volt kedvem hősködni ott és akkor, így hát nagyon csendesen válaszolgattam. Lényegében be voltam szarva, hogy mit akar ez a majom? Nem lett következménye. Átneveletlenül kiengedtek.
Gyári „alkalmazásom” idején négy-öt levelet írhattam édesanyámnak, és ugyanannyi élelmiszeres csomagot kaptam hazulról holmi cigarettával kipótolva. Szabadulásom előtt édesanyám is meglátogathatott pár percre. Ez megnyugtató volt, mert láthattam, hogy jól van, egészséges.
Aztán hívattak, s visszaadták szinte vadonatúj diákegyenruhámat, szinte vadonatúj cipőimet, majd aláíratták velem, hogy fogom a számat… Szabaduló cédulát adtak, és lelkemre kötötték, hogy három napon belül jelentkeznem kell a váradi Securitatén. Majd újra láttam a szamosújvári állomást, ahol vonatra ültem, amely eldöcögtetett azon világ felé, amelyikben – ha már egyszer rám kötötték – „fognom kellett a számat”.
Borítókép: Domokos Miklós
