1. Virágoskert a Nagy utcában
1878-ban történt, hogy a megözvegyült, gyerőmonostori Kabos Lajos vasúti kalauz huszonhat éves korában feleségül vette anyai dédapám, Hari Sándor szucsági bíró két élő lánya közül a nagyobbikat, Ninát, az én Máminkámat. Ami Kabos Lajost, az én későbbi Bapómat illeti, vasúti kalauz létére az erdélyi arisztokráciához számító, nagynevű gyerőmonostori Kabos-család sarja volt. Ehhez tudni kell – én magam attól a Kelemen Lajostól tudom, aki Erdély történetét a pletykaszintig elmenően jól ismerte –, hogy a rendi világ végén a gyerőmonostori Kabosok az „avítt” nemességhez tartoztak. Nemcsak politikai gondolkodásuk volt konzervatív, de a gazdálkodásmódjuk is.
Ami pedig Bapó apját illeti, neki Máminka szerint „befütyült negyvennyolc”. Ugyanis a jobbágy-felszabadító törvények szerint minden jobbágy a telkével együtt szabadult fel, sőt azokkal az erdőkkel és legelőkkel egyetemben, melyet a többi paraszttal közösen a jobbágyi kötelmek ellenében birtokolt. A korszerűsödő 19. századi nagybirtokon a tulajdonosok törekedtek minél több jobbágyi telket, erdőt, rétet, legelőt saját kezelésbe venni és azt bérmunkával megműveltetni. A század közepére Magyarországon, különösen annak nyugati felén már komoly nagybirtokrendszer működött, és Erdélyben is elég sok ilyen akadt. Csak nem a Kabosok s a hozzájuk hasonló „avítt” földbirtokosok tulajdonában. Azok a rendi gazdálkodás biztosította nem nagyigényű jólét után a csóré fenekükkel maradtak. A családi hagyomány szerint ezt a nagy lecsúszást Bapóm apjának első felesége, egy bizonyos Rhédey grófnő nem bírta elviselni, és váratlanul elhalálozott. Előzőleg azonban tizenkét gyereket hozott a világra, többségük megérte a felnőttkort, és a „nagy névvel”, meg valamennyi iskolával bevackolódtak a század második felében berendezkedő világba.
A megözvegyült Kabos úr nem sokáig facérkodott asszony nélkül, a sok gyermek mellé feleségül vett egy szép, és ugyancsak fiatal móc fátát, bizonyos Tatyis Annát. (Hogy a nevét miként kellene leírni mai román ortográfiával, bizony nem tudom kiokumulálni, hagyom hát így, ahogy az iratokban szerepelt.) Az viszont bizonyos, hogy a negyvenkettedik életévét még el nem rúgó Kabos úr a móc menyecske mellett sem hanyagolta el férji kötelességeit, minek következtében attól is született tizenkét gyermeke. Ezek sorát 1852-ben az a Lajoska nyitotta meg, aki 1878-ban aztán feleségül vette a szucsági Hari bíró legnagyobbik lányát, akit aztán (mivel vérszerinti nagyszüleink már születésünk előtt sírba szálltak), öcsém és én, mint nagyanyánkat szerettünk.
Ha egy falusi bíró lánya a múlt század harmadik harmadában feleségül ment egy vasúti kalauzhoz, mi mássá válhatott volna, mint kispolgárrá? Az volt a kalauz is. Ezüstgombos vasutas ruhát viselt a megfelelő öntudattal, melynek kifejezésére szabad idejében krajcáros alapon a Vasutas Altiszti Körben egy meszely bor mellett máriásozott. Ezt még az olyan kacifántos vasutasné sem kifogásolhatta, amilyennek az én Máminkámat emlegették azok, akik virágkorában ismerték. Nem is kifogásolta. Inkább némi büszkeséggel még a harmincas években is meg-megemlítette, hogy Bapó az Altiszti Körnek végig választmányi tagja volt és több rendbeli elnöke is. A „végig” nem Bapó halálát, hanem a kolozsvári Vasutas Altiszti Körnek a román hatóságok általi beszüntetését jelenti, amely sok más beszüntetés között 1925-ben, Bapó halálát megelőző esztendőben történt. (…)
Máminka – mint minden derék kispolgár – csak a regénybeli romantikáért rajongott. Például gyakran mesélt arról, hogy Rigó Jancsi a szépen szóló hegedűjével miként hódított meg egy vérbeli hercegnőt. Rigó Jancsi rendszerint a nevét viselő cukrászsütemény kapcsán került szóba, ha néhanapján ilyen csokoládés-tejszínhabos nyalánksággal lepett meg minket, gyermekeket valaki. Csakhogy az öreg Kabos úr Máminka apósa volt, tehát családtag. „Romantikus” második házasságát Máminkának még önmaga előtt is valamivel meg kellett indokolnia. Minden óvatos ember tudata mélyén ott lappang, mint legősibb mentség a precedens, az, hogy korábban más is hasonlóképpen cselekedett. A mi esetünkben azonban, inkább Szentgyörgyi István hivatkozhatott volna fiatalabb kortársaként Kabos úrra. Persze a nagy színésznek ilyesmi soha eszébe se jutott. Máminka viszont, valahányszor szóba került Rigó Jancsi vagy az apósa házassága, nagy élvezettel mesélte el, hogy Szentgyörgyi István, az ország ünnepelt színésze egyszer Budapestről jövet a csucsai állomáson megpillantotta a kis Restea Máriát. A gyönyörű mócleány a társnőivel együtt epret árult a mozdonycsere miatt veszteglő pesti gyors utasainak. Szentgyörgyi István menten leszállt a vonatról, s ha Máminkám története hiteles, már házasemberként érkezett meg negyvenkét éves fővel a magyarul alig tudó tizenhét éves menyecskével a karján Kolozsvárra.
A Szentgyörgyi-ház egy utcában volt az én szülőházammal, a Kabos-házzal. A Marianum város felé eső második szomszédja volt, a közvetlen szomszéd egy nagy, háromemeletes szürke épület, amely ma is áll. Szentgyörgyiék kis, kétablakos földszinti házát egykori hóstáti gazda portájából pofozták át városi kinézetűvé, s a kis lak az utca több rendbeli feltöltése nyomán annyira besüppedt, hogy apám szavával élve: „a gyalogbéka niederben is bekukucskálhatott az ablakán”. Niedernek azt a vezényszót kell érteni, amellyel Ferenc Jóska közös hadseregében büntetésként vagy gyakorlásképpen „feküdj!”-öt parancsoltak a bakáknak. Ráadásul ez a törpe lakocska úgy kiugrott a házak sorából, hogy a járda előtte alig két arasznyira keskenyedett. Esős időben tanácsos volt szaporán elslattyogni a Szentgyörgyi-porta előtt, mert a sárral bevert ablakok figyelmeztettek a veszedelemre, melyet egy-egy burrogó autóbusz vagy alattomosan elsöprő személyautó jelentett a bávatag járókelő számára. Nyolcvankilenc éves korában, több mint ötven évi itt lakás után, ebben a házban hunyta le örök álomra a szemét a nemzet nagy színésze és egyik első filmszínésze.
A kis ház mögötti virágoskert, amelyben Restea Mária kertészkedett, méltó volt a nagy művészhez. Aki egy-egy névnap vagy más alkalom adtán pár szál igazi szép virággal vagy ízlésesen összeállított csokorral akart kedveskedni, az a Kabos-házba „Nina nénihez”, vagy a Szentgyörgyi-házba „Mária nénihez” kopogtatott be. A két „tekintetes asszony” méltóságán alulinak tartotta volna, hogy szatócsok módjára konkuráljanak egymással. Inkább magokkal, palántákkal, dugványokkal „kisegítették” egymást, aztán kölcsönösen „vizitálgattak”, de a világért sem azért, hogy „vityiláljanak” egymás kertjében, hanem, hogy megszemléljék, ugyanaz a szaporítóanyag melyiküknél virul szebben, s közben nemcsak szemtől szembe, de mások előtt is dicsérték egymás kertjét!
Én pedig hét-nyolc éves szemmel hiába kerestem a hatvanegynehány éves özvegyasszonyban azt a lányt, akiért egy olyan nagy ember, mint Szentgyörgyi István, leszállt a vonatról, hogy mint a mesebeli királyfi Hamupipőkét, elvegye őt feleségül. Persze ma már tudom, hogy nem a nagy művész ízlésében volt a hiba. Én egy kevés beszédű, ragyogó fekete szemű, simára fésült haját hátul kis kontyban viselő nénire emlékszem, aki fekete vagy sötét ruhákban járt a nyári kánikula idején is, akárcsak Máminka, és ugyanolyan magas szárú fűzős cipőt és bokáig érő szoknyát viselt, mint ő, de karcsú volt és egyenes hátú, nem kövér és nehézkes, mint az én nagyanyám. Úgy emlékszem, magas is volt, de hát én akkor még nagyon alulról néztem fel az emberekre. Mária néni valamikor a harmincas évek közepén kiköltözött két férjhez ment lányához Magyarországra. Haza már csak a hamvait hozták a házsongárdi temetőbe a férje mellé, akinek fekete márvány obeliszkjét bizony nem a hálás nagyközönség, hanem a kicsiből is takarékosan gazdálkodó móc asszony állíttatta…
A sorból kilógó kis házat aztán lebontották. Az egykori lakószobák helyén, a kiszélesített járdán most közömbös lábak taposnak. A szép virágoskertbe pedig emeletes házat ültettek. Nem kell már félnie az arra sétálónak: embert, kirakatot ott már nem csap fel sárral a legvagányabb sofőr sem.
A szöveget gondozta: VALLASEK JÚLIA
