3. A hídelvi Hóstát
Ha a Bapó és Máminka ifjúkori fényképét nézegetem, a hajdani fotómesterek remekeiről két igen megnyerő arc néz vissza rám: Bapó magas, vállas férfi volt, nemes rajzolatú, inkább líraian lágy vonású arcát keskeny, rövidre nyírt szakáll környékezte, amelyet – a képek tanúsága szerint – meglett férfi korában, talán a századfordulón, leborotvált. Anyám szerint nevetős, nefelejcskék szemekkel tekintett az emberekre, különösen a gyerekekre. A fényképen is látszik, hogy szakálla-bajusza sötétebb volt, mint a haja.
Arcvonásai Máminkát tűntetik nagyobb akaratúnak, s anyám szerint az is volt. Az egykorú képek tanúsága szerint határozott tekintetű, szép, szabályos arcú, kissé kiálló arccsontú, karcsú-arányos termetű, mintegy százhatvan centi magas, csinos fiatalasszony lehetett, akit csak azért nem neveztek menyecskének, mert városi asszony lett, és mindig városi ruhában járt. Egyébként Szucságban, bár ez a falu is a Kalotaszeghez tartozik, emberemlékezet óta nincs népviselet, és az öltözködés falusias ugyan, de inkább olyan, mint ami a mozgékony városi divat elemeit folyamatosan felvette és a falusi ízléshez, környezethez alkalmazta.
Ha a két öreg 1880-as évek elején készült fiatalkori fényképeit egymás mellé tesszük, akár mintául is szolgálhatnának ahhoz, hogy valami akkortájt játszódó filmen hogyan kell megjeleníteni egy rokonszenves fiatal párt, akár szerelmeseket is. De félreértés ne essék! Elejtett félmondatokból egybekelésükről nem alakult ki romantikus képem. Frigyükben főleg egymás terheinek életre szóló közös vállalása és a szülők által is támogatott okos szövetségre lépés játszhatta a főszerepet, amelyet minden bizonnyal megkönnyített az előnyös külsőn alapuló kölcsönös vonzalom. Lángolásról, regényes szerelemről azonban szó sem lehetett közöttük. Talán az ilyesmi Máminkának Ninácska korában sem hiányzott. Mivel olvasni nagyon szeretett, az ilyesféle bolondériákat a regények kelléktárába utalta, és onnan vett példákkal demonstrálta, hogy jóra soha nem vezetnek.
Kabos Lajos és Hari Anna esküvőjét Szucságban 1878. május 8-án, a menyasszony tizenhetedik születésnapján tartották meg. Néha elképzelem, milyen fura is lett volna, ha a lakodalmas házat megkörnyékező cigánynék közül valamelyik belenéz a kis menyasszony tenyerébe, és megjövendöli neki azt a távolban várakozó 1942-es esztendőt, amelynek ugyancsak május 8-i napján kell majd elindulnia nem az élet, hanem a minden élők útján. Netán azt is elmondja, hogy ő lesz az utolsó bíró úrék nemzetségéből, akit a lakodalmas ház feletti nagy kert ponkján kimért, orgonaborokkal körülültetett családi sírkertben helyeznek örök nyugalomra. Annak a sírkertnek a lakodalom idején még csak egy lakója volt, a menyasszony nagyobbik húga, a tizennégy éves korában torokgyíkban elhalálozott Róza…
Persze tudom én, hogy a világ egyetlen Szibillája sem képes, nem is volt soha, olyan jövendőmondói teljesítményre, mint amilyenről az imént ábrándoztam.
Ábrándozni szabad, de oktalanul gyanúsítatni őseinket illetlenség. Bizony ilyen illetlenség volt részemről még ábrándozni is arról, hogy egy olyan nyakas kálvinista portának, mint amilyen a Hari-dédapámé lehetett, akárcsak a környékén is megtűrjék a jövendőkutatás efféle módozatait. Pláne, hogy húsz évvel a veje előtt ugyancsak Apáczai kollégiumában, de a szülei költségén triviumot járt dédapám falusi gazda létére feltétlen tisztelője és követője volt Eötvös Józsefnek. Márpedig a jövendölés minden faja a Biblia és Kálvin szerint bűn, az eötvösi gondolatkörben pedig képtelenség. Ergo Hari Sándor, akit a szucságiak szálfa termete miatt s talán egyébért is, még félszázaddal a halála után is mint „nagy Harit” emlegettek, családfői minőségében a háza táján, bíróként pedig a falujában efféle éktelenséget meg nem tűrt volna.
A lakodalom után nem sokkal aztán sor került az én sorsomat is eldöntő, vagy talán csak szimbolizáló fészekrakásra.
Kolozsváron a Nagy-utca egyik végében állt a vasúti indóház. Nem az 1902-ben épült, ma is látható szép állomásépület, hanem akkor még egy annál jóval szerényebb. A másik végében „a híd”. Azon túl kezdődött „a város”. 1878-ban „a híd” volt az egyetlen hely, ahol a vonattal érkező utas átmehetett a Szamos felett, hogy az akkor talán még meglevő hídelvei városkapun át a kapubástya alatt „a városba” érjen. A várost kerítő kőfalakat éppen akkoriban bontogatták el és hordták szét bivalyszekerekkel, hogy a gomba módra szaporodó házak fundamentumaiba beépítsék a polgárok életének és vagyonának védelmére alkalmatlanná vált köveket. Ezt ma fájlalhatjuk ugyan, de hiba volna összetéveszteni az akkori szűklátókörű, de indulatmentes gyakorlatiasságot az első világháború vége óta fel-feltörő, értékek tömegét elpusztító vad indulatokkal. A 19. század végének derék otthonépítői nem azért bontottak, hogy valaminek, ami volt, híre-hamva se maradjon, hanem azért, hogy legjobb meggyőződésük szerint új értelmet adjanak a szemléletük szerint értelmüket vesztett köveknek. Közben ez a megoldás sokkal kevesebbe is került, mintha a bácsi-torokból vagy szucsági kőbányákból hányatták volna ki és hordatták volna a városba az alaprakáshoz szükséges termésköveket. Ráadásul a városnak is volt némi haszna, mert azért éppen ingyen nem engedte a falakat széthordani. Elmondhatjuk, hogy a Szabók-bástyáját, ismertebb nevén Bethlen-bástyát, s némi falakat, úgyszólván az utolsó pillanatban mentett meg az utókor számára, a házépítők gyakorlatiasságánál kevésbé célszerű, de messzebbre tekintő belátás.
A város északi felében, a Szamos balpartján, túl a hídon terült el Hídelve, a nagy kálvinista Hóstát. Jelentősebb része abban a nagy derékszögű háromszögben feküdt, amelynek két befogója az észak-déli irányú Nagy-utca s a kelet-nyugati irányú vasútvonal volt, átfogója pedig a hídtól nem messze északnak ívelő, s a vasút vonalát egy akkor újdonságszámba menő vashíd alatt átszelő Szamos. Ha a város felől ment át valaki a Szamoson, a híd északnyugati sarkától nem messze megpillanthatta a város fölé emelkedő Kőmált, tetején a Fellegvárral, amely a 19. században már alig töltötte be hajdani funkcióját, amiért a Rákóczi szabadságharc után berendezkedő Habsburg uralom építtette. Már csak amolyan bekaszárnyázási célokat szolgáló lókórház meg efféle volt ott.
A Kőmál, (bár akkor már mindenki Fellegvárnak nevezte magát a hegyet is), verőfényes, de kopár, Szamosra néző oldalát viskók borították. Köztük lépcsőutcák kúsztak felfelé, hogy elvesszenek ott, ahol a puha homokkőbe vájt barlanglakásokban mindenféle szegényemberek húzódtak meg családostól. Sorsukról Nagy István Sáncalja című munkájában személyes gyermekkori emlékei alapján bőségesen tudósít. Lent, a Szamos bal partjával párhuzamosan a Fellegvári úton s a hegynek rugaszkodó lépcsőutcákban a város legzüllöttebb prostituáltjai folytatták mesterségüket. Bizony itt évente nem egyszer szőröstől-bőrőstől eltűnt néhány idetévedő pénzes pali, vagy egyik-másik megkéselt strici. A rendőrség a Fellegvárral szemben rendszerint tehetetlennek bizonyult.
A hegy keleti lábánál a Nagy utcával párhuzamosan szerénykedett a Kőmálalja utca, melynek kis, gazdának nem való telkein nem „földészek”, hanem más külvárosba szorult, de becsületesen iparkodó népek éltek egy-két helyiségből álló házacskáikban. A szalma- és zsindelytetős hóstáti porták közt az állomás felé haladva balkézre a Kismező utca kapaszkodott a hegynek. Végében a Kalandos-Társaság temetőkertje terült el, amelyet a kolozsváriak tévesen „Kalandos-utcai temetőnek” mondanak. Holott nem a temető kapta az utcáról, hanem az utca a temetőről a nevét, mert ez a sírkert a hóstáti földész gazdák Kalandos Társaságának tulajdona volt. A 19. század második felében ez a társaság már csak amolyan temetkezési-szövetkezet féle volt. Vezetősége néhány presbiterből állott, akik a hónap első szombatján, a „kalanda-napon” összeültek, és a Társaság kurátorának elnökletével megállapították, hogy melyik tizednek mennyi pénzt kell beadnia, hogy az előző hónapban kiadott temetkezési segélyek összegének visszapótlásával a Társaság segélyezési célokat szolgáló készpénz vagyona, a „summa”, hiánytalanul visszakerüljön a Társaság pénzes ládájába. Minden tizednek, azaz tíz kapunak volt egy választott presbitere, vagy tizedese, s a tizedre eső részt ő osztotta el a porták között. A „kalandát” követő vasárnapon, a templomozás után valamennyi presbiter a maga tizedének családfőitől összegyűjtötte a kirótt pénzösszeget, és még ott helyben átadta a társaság kurátorának. A templomból hiányzó családfőkhöz másnap, azaz a hónap első hétfőjén a „fertálykapitány” elküldte a négy huszárja közül az egyiket a kurátortól kapott „plágával”, amelyiken rajta volt, hogy melyik családfőnek mennyit kell adnia. Egyébként esetleg egy-egy rendkívüli gyűlésre is hasonlóképpen a fertálykapitányon keresztül, plágával, huszárral hívták össze a presbitereket. Csak tévedés ne essék! A társaság kurátora nem lehetett az egyházközség kurátora is, a presbiterek pedig legtöbbször nem az egyházközségi presbiterek közül kerültek ki, ámbár a kétféle presbiterség nem volt egymással összeférhetetlen.
Nem tudom, volt-e irattára a hajdani „kalandosoknak”, ahogy magukat nevezték a társaság tagjai, és azt sem tudom, milyen más emlék maradt utánuk, én mindazt, amit róluk tudok, a harmincas évek végén, a negyvenesek legelején jegyeztem le úgy, amint nagyon öreg hóstáti bácsiktól sikerült felcsipegetni. Igaz, hogy forrásaim között volt az öreg Szilágyi Gyuri bácsi is, aki annak idején presbitere volt a Kalandosoknak. S ha már szóba jött az öreg, hadd említsem meg, hogy olyan szépségesen szép dédunokája volt, hogy annál szebbet én még hóstáti viseletben tündökölni nem láttam. Mi, a földész-bálokra, szüreti mulatságokra meghívott diákgyerekek táncoltattuk is veszettül a csodaszép leányzót, akit magunk között csak „halálos tavasznak” tituláltunk, de óvakodtunk udvarolni is neki, mert diákot azokra a földész-mulatságokra nem leánynézőbe invitáltak, csak táncolni, okos szót váltani az idősebb hóstátiakkal és egyáltalán úgy viselkedni, hogy az más rendű fiataloknak például szolgáljon, szóval amolyan bokrétának a kalap mellé. Büszke vagyok rá, hogy bár nem voltam nagy táncos, az Irinyi-utca és a Máramaros utca sarkán álló Földész-otthonba minden mulatságra meghívásom volt, ami azt jelentette, hogy a viselkedésemben hóstáti móres szerint nem volt kivetnivaló, s ez nem volt alacsony mérce az akkori sokféle móresek világában!
A sorozat 1. részét ITT, a 2. részt ITT olvashatják.
A szöveget gondozta: VALLASEK JÚLIA
