5. Az öreg Csontuj piros nyakkendője
Szucság 1848 előtt amolyan világban forgolódó bocskoros nemesek faluja volt. A férfiak negyvennyolc után még sok-sok évtizedig keskeny piros szalagból csokorra kötött nyakkendőt viseltek, s már a múlt század közepétől csizmában jártak, nem bocskorosan. Asszonyaik pedig topánt viseltek, templomba, városba mezítláb sosem jártak. Ez volt a „régi családok”, vagyis az egykori nemesi származékok regulája. Ezek közül a jobb gazdák már a 19. század közepétől városiasan öltözködtek, s afféleképpen járatták asszonyaikat is. 1848 előtt, a megyei tisztújító gyűléseken a szucságiaknak és a nádaskoródiaknak, a másik hétszilvafás falunak ugyancsak nagy szava volt. De a kiegyezés után is nyomott még a latban az, hogy a gyalui képviselői kerületben kire voksolnak a szucságiak.
Egy futólagos beszélgetésünk során kiderült, hogy Szucságról mindezt Kós Károly is tudta. Mit nem tudott ő Kalotaszegről? Ezért talán joggal gondolok arra, hogy a Budai Nagy Antalról szóló kisregényében nem ok nélkül tette meg Szucságot a kisnemesi felkelővezér szülőfalujának. Persze a szucságiak csóválták a fejüket, mert tudták, hogy a regény megírásának idején az ősi településen, a Medvés-torok végében lakó Nagy famíliának semmi köze a Budai Nagyokhoz. Ugyanis a szucsági Nagyok ’48-ban is csak zsellérek voltak, s így a jobbágyfelszabadítás után is földnélküli napszámosként, béresként éltek. Mindenesetre a nemesi famíliák fiai s lányai még a huszadik század negyvenes éveiben sem házasodtak össze velük, sem a Harik, sem a Bothák, sem a Pappok, sem a Seresek, sem a Szépek. Akik bár a 18. században telepedtek a faluba, és ott igen sokra becsülték őket, de azért csak „jüvevénynek” számítottak az „ősiek” szemében. A volt jobbágycsaládokkal még a kisebb famíliák, a Csiszérek, Téglások is csak kivételesen, ha összeházasodtak. Inkább Nádaskoródra mentek leánynézőbe, vagy onnan jöttek Szucságba a legények. Ami pedig Bese Annát, Budai Nagy Antal elbeszélésbeli szerelmét illeti, ilyen nevű családra nem emlékeztek a szucságiak, és ez a név a 17. század végétől vezetett református anyakönyvben, valamint a 18. század végétől vezetett családkönyvben sem szerepel, ámbár Kolozsvár környékén elő-előforduló családnév. Távol álljon tőlem, hogy piszkálódjam egy olyan remekművel, mint a Budai Nagy Antal históriája, vagy kétségbevonjam az írói szabadság jogos voltát: csak közlöm a jó szucságiak észrevételeit az irodalmi műről. Ők persze legalább az Anna családneveként szerették volna viszontlátni valamelyiket az „ősi” nevek közül. De ha jól meggondolom, okosan tette Kós Károly, hogy nem helyhez kötött nevet választott, s ezzel a versengésnek idejében elejét vette.
Arra viszont még én is emlékszem, hogy a harmincas években néhány öreg szucsági, ha máskor nem, de vasárnap fel-felkötötte a nemesi származásúak helyi jelvényét, a piros csokornyakkendőjét. Mikor én az 1952-53-as tanévben Szucságban tanárkodtam, már csak a százesztendősnek tartott Csontuj-bapó viselt (de ő aztán állandóan) piros szalagból csokorra kötött nemesi nyakkendőt. Legközelebbi rokonom, Hari Pista bátyám, aki a Medvéstorokban a Hariak ősi telkén lakott, tanúsította, hogy „jogos az öreg Csontujnak a piros nyakkendő, mert a Csontujok is nemes família.” Aztán így magyarázta tovább a történelmi leckét: „Mert az nem számított régen, hogy valaki magyar, vagy román, vagy tót, vagy akármiféle, ha hívta a király, vagy a fejedelem, és ő ment, és jól forgatta magát a táborban, nemest csinált belőle a király vagy a fejedelem, s utána az maradt az egész nemzetsége.” A történelem kedves fintora, hogy talán az egész Kárpát-medencében piros csokornyakkendővel, a magyar nemesség, az „una eademque nobilitas” helyi jelvényével legeslegutoljára egy vénségesen vén kort megért román embert temettek az erdélyi földbe, méghozzá a paraszti kisbirtokok kommunista kollektivizálásának esztendeiben.
„Csontuj” persze a ragadványneve volt a családnak, mint ahogy Hari Pista bátyámat „Dóda” Pistának hívta a falu, de voltak ott „Bangyások”, rendes nevükön Téglások, „Cólik” rendes nevükön Pappok, és „Góbé Zsuzsikának” hívtak egy oda férjhez ment székely asszonyt, s a három gyerekét már az új ragadványnevükön „Góbénak”, bár ha jól emlékszem, a családi nevük nekik is Papp volt.
Persze a bocskoros nemesek mellett hajdanában élt a faluban néhány kisebb földesúri család is, a Sárkányok és a Zabolaiak. Kicsiben éppen olyan trehány urak lehettek, mint nagyobbacskában a Kabosok. A jobbágyfelszabadításkor földjeik egy része a szucsági magyar és főleg román jobbágyoknak jutott, a távolabbiak a mérai és vistai magyar parasztok birtokába kerültek. Emléküket tanárkodásom idején még őrizte egy szucsági mondás. Az ebédre éhesen hazatérő iskolás gyermeket, vagy a munkából, máshonnan megtérő legényfiút, ha a konyhakemence körül szimatolt, vagy bicskája hegyére tűzött kenyérfalatkákat mártogatott a még sülő-fövő lébe, az anyja, nagyanyja ilyen szavakkal hessegette el: „Eriggymá’ ne kajtass, mint a Zabolai kopói!” Óh, hányszor mondta ezt nekem is az én Máminkám, de valójában soha nem kergetett el a kemence mellől, ha emelgettem a fedőket. Sőt, amikor egyszer megkérdeztem, miért hasonlítgat a Zabolai kopóihoz, nagy élvezettel mesélte el, hogy az ő lánykorában még élt az öreg Zabolai, de akkor már nem voltak kopói, csak egy vásott vadászpuska és ócska vadásztarisznya lötyögött a vállán. Mikor őt is „csórén hagyta negyvennyolc”, még egy egész falka kopót tartott. Mivel azonban etetni nem tudta őket, azok éhesen kajtattak a faluban, és felfaltak mindent, amit a falusiak kidobtak, vagy kint felejtettek. A mezőn is tanácsos volt ágra akasztani az elemózsiás tarisznyát, mert a Zabolai kopói a földeket is becserkészték, és nemcsak kajtattak, de vadásztak is, persze a saját számlájukra.
Mint mindenütt, ahol negyvennyolc előtt sok szabad gazda élt, Szucságban is virágzott a ló- és marhatartás. Takarmányalapot a Gyűrűs kaszálói adtak bőven. Az állattartással együtt jár a vásározás. Mivel pedig a szucsági szemes, élelmes nép volt, hamarosan észrevette a kiegyezés után kialakult konjunktúrát, és mint jó beszédű emberek, rákaptak a kupeckedésre. A marhavásárokon rövidesen némileg kétes hírnévre tettek szert. A pénzesebbek, mint vásárlók-eladók, a laposabb zsebűek, mint felhajtók járták a környékbeli sokadalmakat. Akadt köztük olyan is, aki rájött az ausztriai, csehországi exportálás csínjára-bínjára is. Csakhogy a nagy üzlethez pénz kell, vagy rövid lejáratú, de annál magasabb kamatú kereskedelmi kölcsön. A nagy reménnyel kecsegtető forgótőke megszerzése érdekében megterhelték vagy eladták elsősorban a kaszálóikat, mert a növekvő kolozsvári piacra rákapó mérai, vistai tejtermelők néha hihetetlenül magas árat is megadtak egy-egy hold szénafűért. Aztán hiába ütött be a vállalkozás, a busás haszonból többé nem lehetett a kaszálót visszavásárolni, mert attól már semmi pénzért nem váltak meg az új gazdák. Ha viszont valamelyik vállalkozó bukott, a bank elsősorban a szénafüveket doboltatta el, mert az árveréseken arra ígértek a legtöbbet.
Néhány józanabb szucsági hiába emelt szót a „kupecvilág” ellen. A mai bukott kupec holnap folytatta, mint felhajtó, akinek meg sikerült néhány szállítás, zongorát, „stikkolt” kelengyét vásárolt a lányának, és kocsit tartott a lovai mellett. Mikor aztán bukott, a családja számára tragikussá vált a visszafalusiasodás, méghozzá gyakran hitványabb szintre, mint ahonnan elindultak. Akik kupeckedésre adták a fejüket, rendszerint a földjeiket is elhanyagolták, kiadták részében a föld nélküli, vagy kevés földet birtokló szomszéd falusiaknak, leginkább a bácsiaknak. A vasút melletti Bács lakói, akiket a gyakori részes viszony is a szucságiakhoz fűzött, berendezkedtek arra, hogy a falu vasútállomásáról vagonírozzák be a messze földre induló marhaszállítmányokat. Amíg az állományt útra lehetett tenni, karámban, istállóban, erre a célra hevenyészett szárnyékokban helyet biztosítottak a jószágnak. Persze minden házban kurtakocsma fogadta a vastag bukszájú kupeceket, de még a vékonyabb zsebű felhajtóikat is. Vidám élet folyt akkoriban Bácsban. Gondolom, egy–egy búcsú alkalmából volt mit hallgatnia a gyóntatópapoknak.
Méra és Vista közben egyre növelte a részesedését a kolozsvári tejpiacon, s közben az odavalósiak megtanulták, miként lehet a tízliteres tehén tőgyéből tizenkét liter tejet eladni. A múlt század végére már közszájon forgott a mondás: „Méraitól, vistaitól tejet, szucságitól szarvasmarhát és lovat ne vegyél, Bácsból asszonyt ne hozz a házhoz!” Csak éppen betartani volt nehéz a jó tanácsot, mert a megnövekedett Kolozsváron a méraiak és vistaiak uralták a tejpiacot, ahonnan a kisebb takarmányalappal és viszonylag sok lóval, szekérrel fuvarozó hóstáti gazdaságok kiszorultak. Ami pedig a marhavásárokat illeti, azok Kolozsváron és környékén még a huszadik század negyvenes éveiben is éppen olyan elképzelhetetlenek voltak a szucságiak nélkül, mint a kutya bolha nélkül.
De nem kellett félteni a bácsi lányokat sem! Az aranymondás ellenére ők sem maradtak pártában, mert köztudott, hogy a szerelem vak, és házasulandó legénynek beleválogatni nemcsak Bácsban, akárhol lehet.
(A szöveget gondozta: Vallasek Júlia)
