Csollány 1970. április 13-án született Sopronban. A tornával átlagon felüli fizikai képességeinek és tanulékonyságának köszönhetően már ötévesen megismerkedett, Győrben. Amikor követte volna a bátyját, és inkább futballozni akart, az édesanyja és az edzője meggyőzték a folytatásról, és az is sokat számított, hogy már egészen fiatalon voltak sikerélményei a versenyeken.
A fővárosba 1986-ban költözött, az Újpesti Dózsa sportolója lett, három esztendővel később bekerült a felnőtt válogatott keretébe, 1990-ben pedig – a korosztályos versenyek érmei után – első alkalommal állhatott dobogóra a nemzetközi felnőtt mezőnyben, miután harmadik lett az Európa-bajnokságon.
„Nagyon rossz fiú voltam, amolyan fekete bárány, mert mindig elmondtam a véleményemet. Márpedig, ha nem jó véleményt mondok az edzőkről vagy a szövetségről, hiába van igazam, akkor sincsen. Rengeteg energiát elpazaroltam ezekre a küzdelmekre, mert másokért is szót emeltem” – jellemezte korabeli önmagát az MTI-nek adott interjújában.
Ennek következményeként a szakvezetőkkel folytatott vitái után 1993-ban eltiltották, és fegyelmi büntetése miatt nem engedték indulni a vb-n, vagyis kizárták a válogatottból. Pedig ekkor már világbajnoki ezüst- és kétszeres Európa-bajnoki bronzérmes volt, a barcelonai olimpián pedig a hatodik helyen végzett gyűrűn.
Ekkor az Egyesült Államokba költözött, és előbb St. Louisban, majd Sacramentóban fiatalokat oktatott. Nehéz körülmények között dolgozott, közben pedig egyedül, edző nélkül készült az atlantai ötkarikás játékokra, ahol megváltozott, fegyelmezett emberként ezüstérmet nyert.
„Amerikában döbbentem rá, hogy ezt az egészet magamnak csinálom, és élvezem, hiszen sokkal jobb úgy edzeni, ha az ember nem szenved másokkal. A gondolkodásmódom ugyanaz maradt, annyiban viszont változtam, hogy nem beszéltem vissza” – mesélte.
Hangsúlyozta: működtek azok az edzésmódszerek, amelyeket ő talált ki, és tudta, hogy ezeknek, illetve a hozzáállásának köszönhetően sikeres lesz.
Egy év múlva hazaköltözött, Sydney városában pedig rendkívül tudatosan, magabiztosan versenyzett, és látványos gyakorlata emlékezetes körülmények között olimpiai aranyérmet jelentett számára.
Az ellenfelei produkcióját ekkor már direkt nem nézte, nehogy a látottak befolyásolják, amikor pedig odaállt a gyűrű alá, a komoly elvárások ellenére nyugodt volt, és tudta, hogy győzni fog.
A világversenyeken csak gyűrűn nyert érmeket, ezért manapság már sokan szerspecialistaként emlékeznek rá, pedig akkoriban erre még nem volt lehetőség.
„Nagyon büszke vagyok például arra, hogy 1992-ben a barcelonai olimpián egyéni összetettben kilencedik lettem. Csak az utolsó világbajnokságomra készültem egy szeren, 2000-ben a sydneyi olimpiát megelőzően is mind a hat szeren készültem és versenyeztem, egészen a kiutazásig” – magyarázta.
Sikertörténete a 2002-es debreceni világbajnokság megnyerésével vált teljessé, így a következő évben egy olimpiai arany- és ezüst-, egy világbajnoki arany- és öt ezüst-, illetve egy Európa-bajnoki arany-, egy ezüst- és négy bronzérem után visszavonult, mert megelégelte a folytonos fogyókúrát, a kemény edzéseket, és már a motivációja is hiányzott, hiszen mindent elért, amit akart.
Versenyzőként a torna száz százalékban kitöltötte az életét, ezért az edzések mellett nem tudott komolyan tanulni, de a civil életben elsősorban nem emiatt szembesült nehézségekkel. Miután 2005-től elkezdte kapni az olimpiai életjáradékot, felvettek egy svájci frank alapú, biztosítással egybekötött hitelt a családi házukra, aminek a törlesztőrészlete az egekbe szökött a 2008-as gazdasági világválság után. Mindez, ha nem is tette tönkre, mert nélkülözniük nem kellett, de rendkívül nehézzé vált a megélhetésük.
Előfordult, hogy több különböző állása volt egyszerre. Minden munkát elvállalt, tevékenykedett egy önkormányzat sportosztályán, játszótereket gyártó cégnél, volt újságíró és középiskolában testnevelő, másfél évig pedig egy kocsmában csaposként dolgozott, de így is nehezen éltek meg.
Először 2008-ban foglalkozott gyerekekkel Sopronban, de a kezdeti sikerek és népszerűség után ellehetetlenítették a saját tornaiskoláját. Két évig, 2011 és 2013 között Izlandon egy klubcsapatnál dolgozott, amit szintén nagyon szeretett, ám két év után a felesége honvágya miatt hazatértek. Csollány ezután másfél éven át Sopron és Svájc között ingázott, ahol szintén tornaedzőként dolgozott, ahogyan később Ausztriában is.
Időközben a magyar szövetség segítségével a soproni klubhoz került, ahol emberileg és szakmailag sem találta meg a számításait, és – ahogyan fogalmaz – az irigység miatt végül ott sem volt maradása, pedig tevékenységét a szövetségi kapitány is méltatta.
A szövetség egyébként ezenkívül csupán egyszer kereste meg, akkor a férfi szakág vezetője lehetett volna, fizetés nélkül.
Jelenleg főállású édesapaként intézi a négytagú család dolgait – legidősebb lánya Dublinban él –, ősszel az ELTE szombathelyi központjában heti kétszer külsős tornaszakoktatóként tanítja a leendő testnevelőtanárokat, hogyan tanítsanak majd tornát, illetve Sopronban egy táncegyesületben oktat talajakrobatikát.
Mint mondja, szakmailag a jelenlegi feladatai nem elégítik ki, mert nagyon szeret a fiatalokkal foglalkozni, és tudja, hogy nem rossz edző, de már nem szándékozik elköltözni szülővárosának környékéről.
Meglátása szerint a sportolói pályafutását és a visszavonulása óta eltelt 17 évet nem lehet összehasonlítani, de vannak közös vonások.
„Mindkét időszakban önmagamért kellett megküzdenem, ingyen nem adtak semmit. A sport, a torna világa jóval kiszámíthatóbb, az elmúlt csaknem húsz év sokkal nehezebb volt” – szögezte le.
Kifejtette, akkoriban tudott tervezni, hiszen ha betegség vagy sérülés nem nehezítette a dolgát, vagyis optimálisan alakult a szezon, akkor kihozta magából a maximumot. Pályafutása utolsó tíz évében ez egyet jelentett a biztos dobogós helyezéssel.
„A tornasport szubjektív, de ha annyival jobbat tudtam az ellenfeleimnél, mint 2000-ben, akkor nem volt kérdés, hogy én vagyok a legjobb” – szögezte le.
Tapasztalatai szerint a civil életben önmaga mellett más emberek is kellenek a sikerhez, ezért az élet már nem annyira kiszámítható.
„A mai világban senki nem mondhatja, hogy biztos állása van, ilyen már nincs. Ezt már Amerikában is tapasztaltam, hiszen az összes csoportom tömve volt, csak várólistáról lehetett bekerülni, bajnokcsapatom is volt, mégis tőlem vették el a lehetőséget” – idézte fel a kilencvenes évek közepén történteket.
Hangsúlyozta, az olimpiai életjáradék miatt már nincsenek gondjai, így nagyon sokat tud segíteni a családjának, újra rendszeresen edz, a maratoni távot is lefutotta, és már számos alkalommal szerepelt a televízióban különféle szórakoztató műsorokban.
„Ha úgy gondolják, érdekes ember vagyok, és beleférek a produkcióba, akkor miért ne?” – vélekedik.
A következő évtizedekre elsősorban egészséget és sportos életmódot kíván magának az ötvenedik születésnapja előtt.
„Az az elsődleges, hogy a gyerekeim legyenek boldogok, és ebben segíthessek nekik, mert már nem én vagyok a fontos, hanem ők” – hangsúlyozta.
A bajnok elárulta, két tinédzser lánya egyelőre élvezi, hogy a koronavírus-járvány miatt kötelező számítógépet használniuk az oktatáshoz, bár a különórák – például a zeneiskola és a színitanoda – hiányoznak nekik.
„Nekem nem volt nehéz alkalmazkodnom, sőt még jobb is, hogy nem kell értük rohangálnom” – vélekedett Csollány, aki betartja a hatósági előírásokat, és igyekszik kéthetente csak egyszer-kétszer bevásárolni.
A kerek évfordulóra nem terveztek ünnepséget, és bár májusban tartanának egy szűk körű összejövetelt, lehetséges, hogy elmarad. A nyári tervek – köztük egy római vakáció – biztosan dugába dőlnek, így a család a sopronkőhidai házban várja a járványhelyzet elmúltát.
