Van Kolozsváron néhány zenészgeneráció, amelynek minden egyes tagja tudja ki volt Magyari Zita. Mindannyian ismertük és mindannyian csodáltuk azt az elképesztő munkabírást, amellyel töméntelen napi feladata mellett egyedieket alkotott, amellyel önmagával sohasem megelégedve nézett ki újabb s újabb meghódítandó csúcsokat.

Terényi Ede mesélte egykor, hogy még előle, a zeneakadémiai szaktanára elől is sokáig titkolta, hogy orgonálni tanul. Attól tartott, hogy ez az ambíciója afféle haszontalan mellékvágánynak fog tűnni (nem így lett, Terényi Ede minden zeneszerző növendéket biztatott az orgonával való barátkozásra). Tény viszont, hogy mi, akik ismertük őt, erről semmit sem tudtunk, egy nap csak azon kaptuk magunkat, hogy nyilvános koncerten játszik.

És szintén mi, akik ismertük, nem lepődtünk meg: az nem újság, hogy ha Zita valamit akar, akkor azt el is éri, s nem is akárhogyan.

Igen fiatalon szerzett magának először hírnevet, amikor a Visszhang kórust vezette. Műkedvelő együttesek ritkán törnek egy bizonyos szint felé, de Zita nem ismert határokat: sorra jöttek a színvonalas koncertek, és sorra nyerte a kórus azokat a versenyeket, amelyekre eljuthatott. Hiszen az átkosban történt mindez, abban a korban, amikor magyar diákokból verbuvált vegyes kar nem sok jóindulatra számíthatott, örülhetett, ha nem akadályozták a működését. És aztán akadályozták, betiltották, de Zitát ez sem állította meg. Csak az akkori tagok a megmondhatói, hol s hogyan zajlottak a próbák, hol s hogyan szerepelhettek. És mégis aranykora volt ez a kórusnak.

A rendszerváltás után kis elit csapatot alapított, a Kós Károly Kamarakórust, amelynek egy magyarországi turné erejéig e sorok írója is tagja volt. Akkor adódott alkalmam több időt tölteni Magyari Zita társaságában, pedig már régóta ismertem őt. Zárkózott ember volt, panaszkodni azt hiszem, senki sem hallotta, és sok időt töltött a saját gondolataival. De ebből a befelé fordulásból látványosan tört ki, ha kórust, együttest kellett működtetni, ha emberek tucatjait kellett a közös cél érdekében összetartani, vagy, ha néhány szóval, kedves mosollyal valakibe valamiért lelket kellett önteni.

Kórusvezető munkájának ugyanis csak kis része a zenei tevékenység. A többi, a nagyobbik, nehezebbik s ezért különleges embert kívánó rész arról szól, hogy egyszerre vagy váltogatva kell pótszülőnek, nagyobb testvérnek, bölcs mágusnak, jó barátnak, diplomatának és kémnek lenni. És ha mindezt valaki alig észrevehetően teszi, ha nem szólamok pufogtatásával, hadakozással, vagy ömlengéssel éri el a célját, az rendkívüli, valóban ritkaság. Magyari Zita pontosan ezt csinálta.

Évekig volt kántora, karvezetője a Szent Mihály-templomnak, és az ő irányításával ott, és akkor ismerkedtem meg a vokálszimfonikus egyházzene megannyi gyöngyszemével. Talán ennek, neki köszönhetem, hogy a nagy zenei tortából a kedvenc szeletem pontosan ez, a vokálszimfonikus, oratórikus művek világa.

Zita Erdély első zeneszerzőnője volt, és ebben a minőségében még egy premier köthető a nevéhez: meghonosította tájainkon a gyermekopera műfaját. A Csipike lakodalma, vagy A lyukasmarkú tündér sokáig volt, és remélem sokáig lesz nagy kedvenc, és nem csak Kolozsváron.

Most, amikor szíven ütött hirtelen halálának híre, napok óta összevissza kavarognak bennem a hozzá fűződő emlékek. Valahol Magyarországon, benzinkút parkolójában ülünk a padon. Bátaszékén a ciszterci rend templomában énekeljük, hogy Boldogasszony anyánk, Aszódon, hogy Mire bánkódol ó, te én szívem. Mohácson szemléljük a csatatéren a tört ívű kaput.

Soha nem látott zenekari ülésrenddel védjük ki az akusztikai gondokat, miközben Puccini monumentális Messa di Gloriáját próbáljuk a Szent Mihály templom karzatán. Lent éneklünk a templom hajójában, ő meg számomra érthetetlen módon tesz egy kézmozdulatot, én meg azt érzem, hogy valami mágikus történt, hogy megfogta, s oda húzta a hangomat, ahová akarta. Fent vagyunk kisebb diáksereggel a Magyari család Vulcan utcai házának kertjében.

De mindenekfelett ott van a bizonyosság, ami egyszerre nagyon jóleső és fájó. Ő volt az első olyan igazán nagy, komoly zenész, aki hitt bennem akkor, amikor én még csak egy természettudományi líceumot frissen végzett, zenészi álmokat dédelgető fiatalember voltam. És valahol belém nyilallik, hogy – talán pont a fentebb említett diszkrét mód miatt, amivel ő az ilyesmit tette – ez eddig soha nem tudatosult igazán bennem, és soha nem köszöntem meg neki. Személyesen majdnem másfél évtizede, világhálón pedig az elmúlt ősszel beszéltünk utoljára. És most már nem is tudom megköszönni. Az ilyesmire soha nem áll készen az ember, és ezt most még a földrajzi távolságra sem lehet fogni, hiszen egy héttel azelőtt, hogy a halál elragadta, fogadott városában, Aszódon – ahol egy jónevű zeneiskola igazgatója volt – zongorakoncertet adott, saját művet mutatott be.

Csak a Fennvalónak lehetek hálás, hogy ismerhettem őt, hogy tanulhattam tőle, hogy őrizhetem azt, ami lelkéből nekem jutott.

Isten veled, kedves Zita!