A „halmozáselmélet” szerint minél több az örömöd az életben, annál boldogabb vagy. Ott vannak például azok, akik a boldogságot a gyakori külföldi, egzotikus vidékeken való nyaralásban keresik. Mintha maguk elől menekülnének, vagy keresnék önmagukat! Nem beszélve arról, hogy a legtöbb „boldogsághalmozó” elvből kerüli a magasabb rendű szellemi élvezeteket.
A boldogság irodalma — és a tapasztalat is — azt sugallja, hogy a boldogságnak az állandó, vagy legalábbis a tartós jóllét-jelentést kell tulajdonítanunk. Ha engem kérdez valaki boldogságomról, többféleképpen válaszolhatok. Mondhatom, hogy nem vagyok boldog, mert kilátásaim — akárcsak az emberiségéi — nem bíztatóak. De mondhatom azt is, hogy boldog vagyok, mert tudom, hogy nem lehetek boldog. Az első esetben a boldogságot a végesség, a kilátástalanság tudatával állítottam szembe, a másikban pedig a boldogtalanság tudatával (a felismerés örömével, ill. felismerést kísérő bizonyosság érzetével) azonosítottam. Az utóbbi nyilvánvaló önellentmondás.
A boldogság tehát kérdéses terminus. Van-e mindenki számára érvényes boldogság, vagy csak mindenki boldog a maga módján? Ha az előbbire mondunk igent, akkor ezzel ellentmondunk a boldogság szubjektív, egyéni érzésének. Ha az utóbbit fogadjuk el, akkor megfosztjuk a boldogságot humánus (minőségi) jegyétől. Mert akkor mi különbözteti meg a rosszat követő ember boldogságát a jót követő ember boldogságától? Kívánhatom-e, hogy valaki úgy legyen boldog, hogy ellenséges cselekedetekben leli örömét?
Arisztotelész — a boldogság „szakértője” — összekapcsolta a boldogságot a jóval, egy bizonyos minőségű élettel. Azonban nem általános érvényű, hogy valaki annál boldogabb, minél több jó írható a számlájára. Sőt ellenkezőleg, a jótevők sokszor a „kereszten” végzik. Más szóval az önfeláldozás, a másokért való szenvedés nem garancia a boldogságra. Hacsak nem egy „nemes” célért vállalt boldogtalanságban érezzük magunkat boldognak, ami ismét önellentmondás.
Mindebből következik, hogy bármit mondhatunk egy általánosan elfogadott definíció hiányában. Mondhatjuk, hogy a boldogság valamiféle ideális létállapot (tökéletes harmónia, végső beteljesülés, abszolút szeretet), amely felé törekszik az ember, de soha el nem éri. Hogyan is érhetné el? Hiszen az életünk nemcsak öröm, bizalom és szeretet, hanem bizonytalanság, egyedüllét, félelem, önzés és gyűlölet is. A nélkülözés, járvány, háború, halál pedig ismétlődő jelenségek. Ha vannak is jó dolgok az életünkben, nem tartanak túl sokáig. Ugyanakkor a jelek szerint az ember nem arra született, hogy boldog legyen (a természet közömbös az ember sorsa iránt), és mégis az emberek általában vágynak a boldogságra. Egzisztenciális kiszolgáltatottsága miatti szorongása az átlagembert arra készteti, hogy reális életét meghamisítsa a boldogság illúziójának propagálásával. Így lesz giccs a boldogságból.
Napjainkban a feltétlen boldogság képessége értékmérővé vált. Jóléti társadalmunk vezérelve, hogy aki nem tud boldog lenni, az nem is lehet egész ember. „Boldognak lenni bármi áron!” — ez az amorális ember életelve. Vannak, akik boldogtalanságukban pszichológushoz fordulnak, aki talán még náluk is boldogtalanabb. A média boldogság-receptekkel halmozza el fogyasztóit, tudományos tanácsokkal igyekszik megkönnyíteni a boldogság elérését. Ráadásul ez egy olyan világban történik, amelyben az ember nem cél, hanem eszköz.
A boldogság és a boldogság ígérete (a túlvilági boldogságot is ideértve) tehát az ember legnagyobb hazugsága önmagának. Boldognak lenni (tartós, állandó jóllétnek örvendeni) azért is lehetetlen, mert — ellentétben a közhiedelemmel — egyedül senki nem lehet boldog, csak a többiekkel (mindenkivel) együtt. Igen, mondhatod, hogy boldog vagy, ha elfordítod a fejed a világ szenvedésétől, tagadod az emberi létezés problematikusságát és megfeledkezel saját bűneidről, vagyis leszámolsz a lelkiismereteddel. Ámde — azon túl, hogy ez önáltatás — ezáltal a saját emberi mivoltod válik kérdésessé.
Van olyan vélemény is, hogy a boldogság adottság, az emberek valójában boldogok, csak nem tudnak róla. Ha ez így van, akkor az eső után kibújó földigiliszta a legboldogabb, mert ő aztán tényleg nem tudja, hogy boldog. Az embernek azonban tudnia kellene, hogy boldog, ha már boldog, hisz tudatos lény. A tudat viszont lényegénél fogva — mint a saját tárgyával való szembenállás, tagadás és öntételezés — nem lehet boldog. A tudat „maga az abszolút dialektikus nyugtalanság” (G.W.F. Hegel).
Boldog csak az lehetne, aki nem kérdez rá a boldogságra. Ez azonban újabb önellentmondás. Az ember különben már születésekor sír (biztos, nem a boldogságtól), később meg nyiladozó tudatú gyerekként néz szembe az élet visszásságaival, a felnőttek hazug világával. Úgy tűnik, a boldogság és a hiteles emberi egzisztencia sehogy sem fér össze. Lelki történéseink bonyolultak, jellemzésük nem tűri a klisét. Gondoljunk csak a szerelemre, ami nemcsak repülés, hanem szenvedés, kiszolgáltatottság és kétkedés. Mégis hisszük, keressük és vállaljuk adott esetben, a maga izgalmaival, az eseménytelen, szenvedélymentes élet helyett.
Röviden, amikor a boldogságot akarjuk, olyasmit akarunk, amit nem biztos, hogy akarunk, s ha akarjuk sem érhetünk el, tudniillik nem létezik, mint olyan. Úgy vélem, a boldogság egy üres és homályos fogalom, amelyet a hagyomány közvetít, s amelynek semmi köze az autentikus emberi élményvilághoz, de kitűnő motivációs tényező, amelynek segítségével napjaink fogyasztói társadalmának tömegembere sikeresen manipulálható. Egyesek odáig jutnak, hogy a jó hírnév érdekében mímelik a boldogságot. Mások életük után lesznek „boldogok”. Ám a „megdicsőüléshez” vezető „boldoggá avatás” is csak vigasz a földi boldogtalanságra.
Boldogság? Tagadhatatlan, hogy van ilyen elképzelés az ember életcélját illetően (a már említett Arisztotelész is öncélt és végcélt látott a boldogságban) és sokan még magukat is eladják érte. Valójában azonban életünk a bizonyosság és a kétségbeesés közötti ingadozás. S erre rátesz még reményvesztett korunk. De azért nem kell szomorkodnunk, van valami, ami hasonlít a boldogsághoz: a tartalmas emberi kapcsolatok ápolása, a kifinomult szellem, az értékalkotó belső szabadság és a metafizikai magatartás a lesújtó valóság fölé emelheti az embert. A boldogság vakbuzgó hajszolói pedig megnyugodhatnak: nem kell feltétlenül boldognak lenniük, elég, ha megpróbálnak emberileg hitelesen, szépen, felelősen élni.
