A természeti egyensúly ugyanis nem pusztán magának az életnek az alapfeltétele, de az időjárási anomáliáktól, az áradásoktól és szárazságoktól is ezek az egyensúlyi folyamatok óvnak meg bennünket, ezek bontják le az emberi civilizáció huladékanyagainak nagyobb részét is, s teszik lehetővé számunkra, hogy élvezhessük például egy erdei séta örömeit, vagy békésen legelésző őzeket figyelhessünk meg.
Ez az egyensúly azonban roppant törékeny, hiszen maga is – a szó fizikai értelmében vett – egyensúlytól, azaz a tökéletes kiegyenlítettségtől távol jöhet létre. A fizikai világ tökéletes kiegyenlítettségre, az úgynevezett hőhalálra törekszik. Hogy ez eddig nem következett be az – sokak szerint – a rendezettséget (azaz a kozmikus struktúrákat) megteremtő gravitációnak köszönhető. Olyan zárt rendszerekben, ahol a gravitáció viszonylag korlátozott szerepet játszik a kiegyenlítődés, azaz a rendezetlenség értelmében vett entrópia valóban domináns tényező. Hogy csak egy egyszerű példát említsek: ha egy hideg és egy meleg levegővel tele tartály közül a – közvetlen érintkezést meggátló – zárat eltávolítjuk a hideg és a meleg levegő – az eredeti hőmérsékletkülönbségekkel arányos hevességű – áramlások közepette összekeveredik, és olyan egyensúlyi állapot alakul ki, melyben minden légáramlás megszűnik, csupán a makroszinten érzékelhetetlen kaotikus hőmozgás marad. A biológiai rendszerek azzal, hogy negentrópiát, azaz – a rendezetlenség ellentéteként értelmezendő – rendezettséget vonnak el környezetükből, képesek – a tökéletes rendezetlenséget jelentő káosz fölébe emelkedve – azt a markáns különbözőségekre alapozott egyensúlyt kialakítani, melyet életnek nevezünk. A negentrópia forrása a biológiai lények esetében a napsugárzás. A biológiai rendszerek ennek a negentrópiát, azaz rendezettséget közvetítő sugárzásnak, s az általa hordozott energiának köszönhetően tarthatják fenn belső szervezettségüket, azaz azt a bonyolult sokféleséget, melyen egyensúlyuk alapul. Számos természettudós szerint maga a földi ökoszisztéma is egyfajta – Gaia néven nyilvántartott – élőlény, mely az élettelen természet egyensúlytól távoli egyensúlyát szintén hatalmas változatosságának köszönheti.
A maximális entrópia, azaz a minden különbözőséget kiiktató kiegyenlítettség maga is egyensúly, de az már a halál egyensúlya, mozdulatlan tehetetlenség. Úgy tűnik, az ember dominálta földi világ az ipari forradalmat követő évszázadokban egy efféle egyensúly felé kezdett „haladni”. Úgymond.
Szinte naponta érkeznek hírek a kihalt, vagy kihalástól fenyegetett növény és állatfajtákról, elsivatagosodott területekről, letarolt erdőségekről, kiirtott élőlényekről. Arról kevesebb szó esik, hogy nem kisebb „szaporasággal” tűnnek el, nyelvek, kultúrák, kisebbségek is.
A természeti környezet degenerálódása, a még termékeny területek kiszipolyozása és sivataggá változtatása talán valóban aggaszt némelyeket. A nyelvi, kulturális, társadalmi sokszínűség irgalmatlan felszámolása azonban a mi posztposztmodern világunkban mintha egyenesen kívánatosnak tűnne. Az önmagát „haladónak” aposztrofáló értelmiség nagy álma az egynyelvű, egykultúrájú emberiség, melynek az egyén puszta – minden másiktól megkülönböztethetetlen – atomja. Olyan ez, mintha valaki arról álmodozna, hogy a növény- és állatvilágot egy boldogabb jövőben fehérje- és vitamintablettákkal cseréljük föl.
Máris a legjobb úton vagyunk egy efféle (láz)álom felé. Maholnap a világ minden szupermarketnek nevezett üzletében szinte a megtévesztésig ugyanazt az árut vásárolhatjuk meg. Igaz, északon is hozzáférhetünk ma már bármely déligyümölcshöz, de ennek ára van, az élelmiszerek eladhatóságát már régen nem biológiai értékük, hanem kereskedelmi előnyeik: a szállíthatóság, eltarthatóság, tetszetősség, olcsóság határozzák meg. A paradicsom ma már épp oly ízetlen, mint az alma vagy a banán. Se íze, se bűze, ahogy nagyanyám a félresikerült étkekre mondogatta. Pedig Robert Watson adatai szerint az ökoszisztéma „szolgáltatásai” még a mai Amerikában is 24 billiárd dollárra (9 billió euróra) rúgnak évente. Ez az összeg pedig a régió ipari termelésének értékével azonos. Ennek a „teljesítménynek” a 65 százaléka azonban gyors-, 21 százaléka pedig rohamos ütemben csökken. Amint azt a neves környezetvédő, Jennifer Hauch megállapítja, a Nyugat (főként a déli félteke államainak rovására) 2-3-szorosát fogyasztja annak, amit az általa benépesített természet megtermel. Azaz a Nyugat a szegényebb államokat a kolonializmus bukását követően is tovább fosztogatja. A déli félteke hatalmas erdőségei jobbára a Nyugat kielégíthetetlen húsigényének esnek áldozatul. Az erdők legelőkké „laposodnak”. De a fűtő- és üzemanyagkitermelés, vagy a nyersanyagbányászat is jóvátehetetlen károkat okoz az ökoszisztémában, s következésként abban a biodiverzitásban, mely világunkat élhetővé teszi.
De ismétlem: a fentiek (még vagy már, nézőpont kérdése) sokakat nyugtalanítanak, de a nyelvi, kulturális, ideológiai diverzitásnak az a módszeres rombolása, mely az emberi intelligenciát lassan, de biztosan leépíti, keveseket nyugtalanít. A veszélyeknek legfeljebb a nyelvi-kulturális kisebbségek lehetnek tudatában. Pedig a kulturális környezet rombolása, az a rettenetes egyformaság és szürkeség, mely ma már a csapból is folyik, nem kevésbé félelmetes, mint a természeti környezeté.
Még ha a folyamat tőlünk Nyugatabbra a másság tiszteletének álarca alatt zajlik is. Minálunk még erre sincs szükség.
