Barát vagy ellenség?

Barát vagy ellenség?
Egy interjú során Feldmár András pszichoterapeuta így nyilatkozott: „Aki nem a barátom, az az ellenségem.” Magyarázatként hozzátette: „Pszichológiailag, pszichoszomatikailag jobb, ha nem engedjük meg magunknak a semleges középső kategóriát. Jobb a másikban felismerni az ellenséget, és lenyilazni a bástyáról, mint kinyírni önmagamat.”

Bevallom, meghökkentett ez a radikális pszichológia, a merev szembeállítás. Nem a barát-ellenség megkülönböztetés tűnik számomra furcsának, hanem a feltételezett ellenséggel való bánásmód, ugyanis ellentétes az életfelfogásommal. Remélem, idézett – egyébként nagyra becsült – szakemberünk megbocsátja laikus naivitásomat. Mint mindenkinek, nekem is vannak ellenfeleimen, velem szemben ellentétes érdekeket, felfogást képviselő embertársaimon kívül ellenségeim (rosszakaróim) is. Ám emberi kapcsolataimban nehéz helyzetben lennék, ha követni szeretném az ellenség felderítésének és „lenyilazásának” módszerét, mert az ember sohasem elég okos, és nem kizárt, hogy tévesen azonosítom az ellenséget. Előfordulhat, hogy valakit elutasítok, mert ellenségnek vélem, s emiatt, ha addig nem volt az, reakcióként az ellenségem lesz. Ezzel én magam kreálok ellenséget. Az is megtörténhet, hogy egy adott pillanatban az fog barátként megnyilvánulni irányomban, akit a legnagyobb ellenségemnek gondoltam, és fordítva, kiderülhet, hogy a legjobb barátom valójában az ellenségem. Júdás csókját is (elnézést a vakhitűektől) kétféleképpen lehet értelmezni a történet változatai szerint: halálba küldő árulásként vagy a megdicsőülést, a szellemivé válást, a halhatatlanságot elősegítő gesztusként. Következésként Júdás lehet ellenség, de barát is, az „Írás” (beleértve az apokrif iratokat is) olvasatától függően. Jobb tehát, ha az emberi viszonyokat a maguk folyamatszerűségében, konkrét összefüggéseikben, kölcsönösségükben próbáljuk megérteni. Annál inkább, mivel úgy néz ki, a személyiség a maga egyediségében megfoghatatlan, bármennyire törekszik is rá a pszichológia.

A tudomány csak az általánost ismeri, mindent arra akar visszavezetni, s közben eltávolodik az élettől. „Szürke minden teória, barátom, / Csupán a lét aranyló fája zöld” – mondja Mefisztó Goethe Faustjában. Senki nem születik barátnak vagy ellenségnek, hanem azzá válik adott társas környezet, tapasztalat, illetve a nevelés hatására. Bizonyos körülmények között a deklarált fanatikus ellenségesség is átcsaphat barátságba. El kell fogadnunk, hogy emberi természetünk nem is olyan magától értetődő. Önző hajlamaink ellenére egymásra vagyunk utalva, szükségünk van egymásra, nem élhetünk csak magunknak. Egoizmus és altruizmus elválaszthatatlanságát a biológia is alátámasztja. Ami engem illet, mindennapi interperszonális kapcsolataimban egyszerű a stratégiám. Ha ellenségre gyanakszom, mindig egy régebben látott film egyik szereplőjét idézgetem magamban, s ennek megfelelően viselkedem: „Az lehet, hogy az ellenségem vagy, de én attól még a barátod vagyok.” Így táplálhatom a reményt, hogy ellenségemből valaha barát lesz. Mert az ember több és kevesebb annál, amit egy adott pillanatban gondol vagy érez. Engem mindig ez a „kevesebb”, illetve „több” érdekel.

A minap az interneten (a Facebookon) megjelenő ellenség arctalansága (és arcátlansága) lepett meg egy fantomprofiltól származó, közzétett írásaimat (amelyek között vannak jobbak és kevésbé jók, s amelyek természetesen nem mindenki számára érdekesek) en bloc leértékelő (bírálómat érdekelhették cikkeim, hiszen feltehetően mindegyiket olvasta), egyébként szellemes hozzászólás (az intelligencia az aljasság szolgálatában is virulhat) formájában. Ha egyszerűen a tárgyra vonatkozó, megalapozott, jóindulatú kritikai vélemény lett volna, ami esetleg segít az adott téma újbóli átgondolásában, érdemes lett volna figyelembe venni. Azonban a személytelen megjegyzés ellenséges, sértő szándékról árulkodott (minden írásbeli megnyilatkozás akarva-akaratlan önjellemzés is), egyértelműen nyilvános személy elleni támadásként hatott, ezért kommunikációs szemétként kezeltem. Ilyen esetben például, lévén az ellenség láthatatlan, „lenyilazásról” szó sem lehet. De látható ellenségeim sem találhatnak nálam viszonzásra, ugyanis hiányosságaim közé tartozik, hogy képtelen vagyok gyűlölni a másik embert. A „lenyilazás” pedig számomra csak sajnálatos határeset, s különben sem értek hozzá. Nem kizárt, hogy radikalizálódásomhoz csak a kellő tapasztalat hiányzik, mert mindenkiben rejtőzik egy „nyilas”, de ma még így látom: végső soron nem az a művészet, hogy kiiktatod az ellenséget (ha egyáltalán lehetséges), hanem az, hogy megtanulsz együtt élni vele. Barátként.

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei

Máskép(p)
Amerikai elnökök elleni agresszióból kijutott alaposan az Egyesült Államok történelme során: Trump a hetedik a sorban; az ország fennállásától számolt 248 év alatt elkövetett 8 (Henry Ford életére 1975 szeptemberében kétszer is rátörtek) támadás 31 éves átlagot ad ki. Magyarán, egy elméletileg átlagolt séma szerint egyetlen emberöltőnyi időszakra két Fehér Ház elleni fegyveres cselekedet jutna. A glóbuszon bizonyára vannak vidékek jócskán, ahol az ilyen jellegű statisztika komorabb következtetéseket eredményez, de az előbb vázolt adathalmaz is elgondolkodtató frekvenciájára utal a politikai indíttatású erőszaknak.
Máskép(p)
Pár hét leforgása alatt immár a második politikai vezetőellen követnek el merényletkísérletet. Robert Fico szlovák miniszterelnök után Donald Trump amerikai republikánus elnökjelöltön volt a sor. Vajon ki következhet? – fogalmazódhat meg sokakban a kérdés, noha a két említett támadás között nincs semmilyen közvetlen összefüggés.
Máskép(p)