És hosszú időn át valóban így is tűnt. Az individualizmus és az ezzel összefüggő elmagányosodás felerősödésével azonban a közösségi hovatartozások mind nagyobb jelentőségre tettek szert. A folyamatot a közösségek létének tagadására vonatkozó (sokak szerint a globalizációból származtatható) elméletek elburjánzása váratlanul még inkább felgyorsította. A magára maradt és elbizonytalanodott egyénnek ahhoz, hogy a posztmodern létezés traumatizáló élményeit lelkileg feldolgozhassa, egyre nagyobb szüksége volt arra, hogy valami tartós és szilárd létezőben megkapaszkodjon. Valamiben, amiből elveszni látszó identitását visszanyerhetné.
A problémákat már eleve jelezte, hogy az emberiség a Szovjetunió szétesését és az egypólusú világ kialakulásának illúzióját követően nacionalista háborúk egész sorával lépett be a huszonegyedik századba. Aztán a posztszovjet államok külső és belső konfliktusai (Jugoszlávia esetében egyenesen Amerika közbelépésének következtében) elcsitultak. Úgy tűnt, hogy 1967-ben Izraelnek is sikerült faite accomplit teremtenie, s az északír konfliktus is megoldódni látszott.
Most azonban, a harmadik évezred harmadik évtizedének elején mintha minden összeomlana. A nyelvi-kulturális ellentétek szinte egyidejűleg mindenütt újra felszínre törnek. Ukrajnában évek óta tart az orosz-ukrán konfliktus. Angliának az unióból való kiválásával Észak-Írország státusa ismét kérdésessé válik. A megoldottnak vélt ellentétek ismét robbanásveszélyessé élesednek. Belfast utcáin újra megjelennek a paramilitáris alakulatok. Bosznia-Hercegovina körül is éleződnek az ellentétek. A nyugati sajtó itt is háborús feszültségeket vizionál. Hegyi-Karabahban az örmény-azeri ellentét – török segítséggel – ismét olyan háborúhoz vezetett, mely ahelyett, hogy megoldotta volna, tovább mélyítette az ellentéteket. A néger-fehér szembenállás mentén Amerika is a polgárháború küszöbére jutott. Nem beszélve az európai őshonos-migráns feszültségekről. S a napokban Izraelben is fellángoltak az összecsapások.
A tét – akárcsak a kezdet kezdetén – Jeruzsálem státusa. Az óváros mindkét vallás számára meghatározó jelentőségű, hiszen a szemben álló vallási közösségek legfontosabb szent helyei – a rómaiak által 70-ben lerombolt templomok, melyek egyikének maradványa a Siratófal – egymás közvetlen közelében találhatók. Idén az iszlám Ramadán és az 1967-es izraeli győzelem évfordulója egybeesett. Az arabok is ünnepeltek volna, az izraeliek is a Siratófalnál adtak volna hálát istenüknek a várost Izrael részévé tevő diadalért. Ráadásul az izraeli rendőrök palesztin provokációktól tartva lezárták az óváros bizonyos részeit, sőt azt is tervbe vették, hogy a városrész palesztin lakóinak egy részét kilakoltatják lakásaikból. Az al-Aksza-mecset közelében a palesztin fiatalok összecsaptak a rendőrökkel, kövekkel dobálták meg őket, gyújtogattak. Egy fa is lángra kapott. Ez alatt a Siratófalnál a zsidók ünnepelték a győzelem évfordulóját. A tömeg a zsidók bibliai ellenségei iránti bosszúról szóló dalt énekelt. A kívülálló számára úgy tűnhetett, hogy a falon túl az al-Aksa-mecset az, ami lángokban áll, s a zsidó zászlókat is lengető tömeg a harmadik legfontosabb arab szentély lángra lobbanását ünnepli.
A Siratófalon inneni nézőpontból – mintegy az ünneplő zsidók tömegéből – készült videót az izraeli palesztin közösség egyik politikai képviselője feltöltötte az internetre. Egyetlen szó kíséretében: „Sokkoló”. A kommentelők azonban a lehető legdurvább megjegyzésekkel kommentáltak: „Kristályéjszaka”, „Gázba velük”, „A modern nácik napja”… Mire kiderült, hogy miről is van szó, az indulatok végképp elszabadultak. A Hamas rakétatámadásai felerősödtek, s bár az izraeliek a többezer rakéta zömét szofisztikált elhárító rakétáikkal még a cél előtt felrobbantották, ilyen tömegű rakéta egyidejű semlegesítésére az izraeli hadseregnek sem lehetett kapacitása. (Mellesleg egy palesztin rakéta néhány dollárba kerül, egy izraeli elhárító rakéta viszont 500-ba.) Igy aztán Izraelt is több tucat rakéta érte el, tízen meghaltak (egy gyerek is), sokan megsebesültek. Amint azt az egyik német lap hírül adta, mindkét oldalról olyanok is számosan akadtak, akik a közös óvóhelyre sem mertek bemenekülni attól való félelmükben, hogy ott zsidó vagy palesztin polgártársaik fognak rájuk támadni. A palesztin-zsidó együttélés amúgy is ingatag építménye ismét összeomlott.
Izrael a palesztin területek bombázásával válaszolt. A célpontok lakóépületek, közintézmények, iskolák, kórházak voltak. Némileg érthető okokból, hiszen a Hamas a lakosságot élő pajzsként használta katonai létesítményeinek védelmében. Egy olyan 13 emeletes épületet is találat ért, melyben a nemzetközi sajtó intézményei, köztük a független al-Dzsazira és az Associated Press is székeltek. Igaz, az izraeliek egy órával korábban figyelmezették a palesztinokat és az egyéb érintetteket, hogy ürítsék ki az épületet. A támadás indoka az volt, hogy izraeli információk szerint az épületben székelt a Hamas nevű „terrorszervezet” titkosszolgálata is. Netanjahu arra hivatkozott, hogy a hadsereg minden lehetőt megtett a civil lakosság megóvása érdekében…
A támadásokban a hét végéig közel száznegyven palesztin vesztette életét, köztük harmincöt (!) gyerek is. A felvételek bejárták a világsajtót. Európán is felháborodási hullám söpört végig. A zömmel arab tüntetők a legdurvább antiszemita jelszavakkal vonultak fel és ütköztek meg a rendőrökkel. Franciaország, Anglia nagyvárosai is csatatérré váltak. A tüntetők Németország minden nagyvárosában összecsaptak a rendőrökkel, akiket „kurvafajzatnak” tituláltak. Németország sajátos helyzetéből fakadóan keményebben lépett fel a tüntetők ellen. Horst Seehofer német belügyminiszter egyértelművé tette: „Nem fogjuk tűrni, hogy német földön izraeli zászlókat égessenek, és zsidó létesítményeket támadjanak meg. Aki antiszemita gyűlöletet kelt, az ellen a jogállam minden eszközével a legkeményebben fel fogunk lépni.” Ugyanakkor személyes és anyagi támogatásáról biztosította a rendet fenntartó erőket. Ezt az éles hangot – legalábbis a bevándorlók tekintetében – Németországban még nem ütötte meg senki.
S szokatlanul keményen reagáltak a legfontosabb szövetségi tartományok belügyminiszterei is. A tetteseket az „ország békéjének megbontásával” vádolták, s maguk is drasztikus büntetéseket helyeztek kilátásba az antiszemita heccek szervezői ellen. Izrael németországi nagykövete Jeremy Issakaroff a muszlim és a zsidó közösség egységes összefogására szólított fel a randalírozók ellen.
De nem csak Európa van szorongatott helyzetben, nem csak Izraelen belül lángoltak fel a német sajtó által „polgárháborúra emlékeztető” palesztin-zsidó ellentétek, az Amerikai Egyesült Államokban is egyre erősebbek az Izrael-ellenes hangok. (A jobboldali Metanjahu szidalmazása – főként a demokrata táborban – korábban is napirenden volt.)
A Die Weltben Daniel Friedrich Sturm „A következő Izrael-ellenes támadás Amerikából érkezik” címen fogalja össze a helyzetet. A demokrata pártiak balratolódásának jelenségét mi sem szemléltethetné jobban – véli – mint annak a „csapatnak” (The Squad) néven emlegetett képviselőcsoportnak a tevékenysége, melyet Alexandra Ocasio-Cortez, Ayanna Prestley, (a detroiti palesztin bevándorlók gyerekeként született) Raschida Tlaib, Ilhan Omar és mások alkotnak.
Izrael mindig számíthatott Amerika támogatására. Ocasio-Cortez azonban ma már azt közölte twitterén 13 millió párthívével, hogy „az apartheid államok nem demokráciák”. A twitteren ez futótűzként terjedt. Rashida Tlaib is megismételte az állítást, és Tamer Nafert, a neves Izraelben élő palesztin művészt idézte: „Hallgassátok meg közvetlenül a palesztinok érveit is, akik az izraeli apartheid alatt szenvednek.”
Ilhan Omar, aki korábban is „antiszemita” állásfoglalásairól volt ismert, most a képviselőház plénuma előtt bírálta Izraelt. Szombaton azt nyilatkozta: „Undorító és erkölcstelen, ahogyan az Egyesült Államok ezt a kegyetlen vérontást támogatja.” Szavai arra a hírre utaltak, hogy Amerika az ENSZ Biztonsági Tanácsában ismét meg akarná vétózni az Izrael-ellenes rezolúciót. „Nem ismer – állította – egyetlen esetet sem, amikor Amerika megakadályozott volna egy fegyverszünetet, s ezzel civilek lemészárlását favorizálta volna.”
Ayanna Prestley még tovább ment. Az izraeli hadseregnek nyújtott amerikai támogatás létjogosultságát is megkérdőjelezte. „Pedig – állítja a Die Welt – az a négy milliárd dollár Izrael állam létét garantálja.”
A csapat közvetlenül Biden elnököt és Anthony Blinker külügyminisztert próbálja nyomás alá helyezni. Nem csak szövegeik tartalma és stílusa, de az időpont is figyelemre méltó. A szóban forgó képviselők nem csak Izraelt kritizálják, de Izrael létét is kérdésessé teszik. S akcióik nem veszélytelenek, hiszen ennek a csoportnak köszönhető a Demokrata Párt erőteljes baloldali fordulata is. Ráadásul a Gallup Intézet legfrissebb felmérése szerint a demokraták többsége (53 százaléka) azt szeretné, ha Amerika a palesztinokkal való megbékélés érdekében nyomást gyakorolna Izraelre. Ez az arány legutóbb 48 százalék volt, és korábban soha nem haladta meg a 38 százalékot.
Izrael védelmezői visszaszorulóban vannak. Ez a személyzeti politikában is megjelenik, Elio Engel Izrael leglojálisabb védelmezője az újabb választásokon elveszíttette mandátumát. S az a vád sem igaz, hogy Biden mindenben az Izraeli álláspontot képviselné. Hiszen ő az, aki az Irán elleni szankciók feloldásáról és a palesztinoknak nyújtott (Trump által felfüggesztett) támogatások visszaállításáról döntött. És Biden szóvivője Jen Psaki azt is félreérthetetlenné tette: „Mi világosan közöltük az izraeliekkel, hogy az újságírók és a független média biztonságának és védelmének garantálása elsőrendű kötelesség.”
Az úgynevezett csapatnak azonban a párton belül egy másik nagyhatalmú támogatója is van. A kommunista eszméről ismert Bernie Sanders, akit a demokraták az előválasztásokon Joe Biden ellenfeleként indítottak. Igaz, Sanders a csapat tagjaihoz képest ez esetben mérsékeltnek tekinthető. A New York Timesben úgy nyilatkozott, hogy „Soha nem volt kérdéses, hogy Izraelnek joga van az önvédelemhez, de arról majdnem soha nem esett szó, hogy a palesztinoknak is lennének jogai.”
S aligha akadhat tárgyilagos és ép erkölcsi érzékű ember, aki ezzel a mondattal nem érthetne egyet.
A baj az, hogy Izrael a mai helyzetet, melyet már az amerikaiak egy jelentős része is elfogadhatatlannak tart, Amerika – sokszor agresszív – támogatása nélkül soha nem alakíthatta volna ki. A következményekért tehát Amerikának ugyanúgy vállalnia kéne a felelősséget, mint Izraelnek. Izraelt a korábbiak után cserbenhagyni, több lenne, mint aljasság. Persze korábban ugyanez volt érvényes (s bizonyos értelemben még ma is az) a palesztinokra vonatkozóan is.
A palesztin kérdés méltányos megoldása – a dolgok mai állása szerint – ugyanúgy nem lehetséges, mint Hegyi-Karabah, Észak-Írország, Bosznia-Hercegovina problémáinak megoldása, vagy a kínai ujgur kisebbség és a világ számtalan más kisebbségének „felszabadítása”. Folytathatnám…
A végkövetkeztetés: a szóban forgó problémák rendezésének egyetlen lehetősége csak és csakis az együtt élő nyelvi-kulturális vagy vallási kisebbségek egyenjogúságának – a nemzetközi jog világos és egyértelmű (de ma még nyomokban is alig létező) szabályokra alapozott – garantálása lehetne. Ha az egymás szomszédságában, sőt egymás közt élő embercsoportok semmi jogon nem támaszthatnának igényt a másik fölötti uralomra, a másik emberi méltóságának, hitének, nyelvének, kultúrájának megalázására.
Az imák normális körülmények között ugyanúgy nem keresztezhetik egymást, mint ahogy a szomszédom nyelvének és kultúrájának mássága sem okozhat számomra semmiféle valóságos sérelmet. Vagy ha igen, akkor a szóban forgó istenek és kultúrák azok, melyek nem szolgáltak rá a neveikre.
Hamis bálványok csupán.
