- A kollektív jogok ellentétes az „egy és oszthatatlan” francia köztársaság eszméjével. Mire vezethető vissza Macron elnök Korzika autonómiájára vonatkozó nyilatkozata? Mentalitásváltásról van-e szó a francia politikában, közgondolkodásban?
‒ Inkább csak találgatni tudnék, bár ennek a nyilatkozatnak van egy konkrét, biztonságpolitikai oka is. Tavaly márciusban zavargások törtek ki Korzikán annak okán, hogy a börtönben meggyilkoltak egy függetlenségpárti aktivistát, akit politikai gyilkosságért ítéltek el 2007-ben. Életfogytiglanit kapott a korzikai prefektus meggyilkolásáért, és mivel a Korzikai Nemzeti Felszabadítási Front tagja volt, a korzikai közvélemény érzékenyen reagált halálára. Macron tehát ezt a másfél éves feszültséget próbálja tovább oldani azt követően, hogy már a tavaly tavasszal tárgyalások kezdődtek a tüntetéseket szító mozgalmak és a helyi vezetők között.
De emellett arra is gondolnék, hogy Macron Franciaország ambiciózus elnökeként történelmi reformot akar hagyni az utókorra. Márpedig Korzika kérdése olyan kérdés, amelynek megoldása történelmi lépésnek számít. De Macron nem az első, aki ezzel próbálkozik. De Gaulle már 1969-ben népszavazást írt ki Korzika autonómiájáról, amit a sziget lakossága meg is szavazott, de mivel országos népszavazás volt, a franciák nagy többsége elutasította azt. De Mitterand idején is felmerült a kérdés, immár a regionális reformnak alárendelten.
Korzika kérdése olyan kérdés, amelynek megoldása történelmi lépésnek számít (Fotó: sapientia.ro)
- Milyen jelzés ez az európai kisebbségek számára? Az erdélyi magyar politika a nyilatkozat elhangzása óta reménykedve tekint Párizs felé…
‒ Természetesen minden pozitív fejlemény fontos a kisebbségi autonómiamozgalmak számára. Egyrészt hivatkozási alapot teremt, másrészt ‒ bizonyos mértékig ‒ tapasztalatokat is gyarapít. Persze, mivel minden nemzetállam más, politikai recepteket e példákból nem lehet levonni. Annál is inkább nem, mert a mostani geopolitikai helyzet nem kedvez a kisebbségi autonómiáknak. Legalább két okból. Egyrészt elmúlt az a korszak, amelyben az ilyen típusú autonómiákat demokráciakérdésként lehetett napirendre tűzni, ma sokkal inkább biztonságpolitikai kérdésként kerül mindez napirendre, ha egyáltalán oda kerül. Gondoljunk csak az orosz-ukrán háborúra, a koszovói szerbek helyzetére, de akár a katalán kérdésre is.
A másik okot én csak elvontabban tudom megfogalmazni. Úgy hiszem, megváltozott az államközi viszonyok rendszere. Ma már nincs érvénye, súlya az olyan politikai jövőképeknek, mint például a „régiók Európája”. Az a háromszintű politikai térszerveződés, amelyet az európai integráció kezdetén politikai széplélekként, ideálként el tudtunk fogadni ‒ az unió, a tagállamok és régiók lépcsőiről van szó ‒, ma már súlytalan koncepciónak tűnik. A globalizációs technikák által érvényre jutott befolyásszerzés egy birodalom versus szuverenitásvédő nemzetállam szembenállást vezetett be a nemzetközi viszonyokba, és ebben nem nagyon jut esély az állam alatti területi-politikai szerveződéseknek. Elvileg, persze, nem kizártak az ilyen területi-hatalmi evolúciók. Yoram Hazony, az elmúlt évek egyik politikai filozófiai sikerkönyvének ‒ melynek némiképp megtévesztő címe: A nacionalizmus erénye ‒ azt fejtegeti, hogy az erős és bölcs nemzetállamok teret nyújthatnak, épp saját konszolidációjuk érdekében az ilyen államalatti szerveződéseknek, na de ehhez el kell jutniuk oda, hogy „erősek és bölcsek” legyenek.
- Korlátozottan ugyan, de létezik jelenleg egyfajta autonómia Korzikán. Milyen státust követelnek a korzikaiak és az mennyire illeszthető ez be a nemzetállami logikába?
‒ Korzikában két fontos autonómiaterv volt az elmúlt pár évtizedben. Az első, az úgynevezett Joxe-törvény, amely 1991-ben lépett életbe. Ez Mitterand 1982-es regionális reformjából nőtt ki, akkor Párizs ígérete arról szólt, hogy Korzika olasz mintára olyan sajátos státusú sziget lehet, mint Szicília vagy Szardínia. Ez utóbbiak Olaszország öt sajátos státusú régiója közé tartoznak, abba a sorba, ahol Trentino-Dél-Tirolt is találjuk. A Joxe-törvény első paragrafusa megfogalmazta azt, hogy a „korzikai népnek” joga van arra, hogy kulturális identitását megőrizze és sajátos gazdasági és társadalmi érdekeit érvényesítse. Azonban a francia alkotmánybíróság ezt a paragrafust ‒ a belső önrendelkezés alapját ‒ törölte a törvényből arra hivatkozva, hogy csak az egységes francia nép létezik, mint a szuverenitás egyetlen letéteményese. Mindazonáltal az alkotmánybírók indoklásában az is megjelenik, hogy a francia népet, szuverenitása gyakorlása során nem akadályozza semmi abban, hogy területének bizonyos részét sajátos közigazgatási státussal ruházza fel. Így jelent meg a francia politikai-jogi szóhasználatban a területi közösség fogalma. Nos, az így létrejött közigazgatási autonómia adminisztratív döntési jogköröket adott a szigetnek az oktatás – beleértve a korzikai nyelv oktatását is a francia iskolarendszer keretei között –, a nevelés, művelődés, környezeti kérdések, regionális fejlesztés, mezőgazdaság, idegenforgalom, szállítás terén. E döntési jogköröket az 51 tagú Korzikai Gyűlés gyakorolja. Ez az adminisztratív autonómia kétségtelenül előrelépés volt, azonban nem elégítette ki a korzikaiakat, aminek belső oka is volt. A sziget társadalma ugyanis politikailag rendkívül fragmentált. Ennek eredményeként is újabb zavargások törtek ki, 1998-ban meggyilkolták a sziget prefektusát, a sok kis frakcióból álló nacionalista mozgalom pedig egy új egységfrontot alakított ki.
Erre a helyzetre született a második nagy reformkísérlet, az úgynevezett Matignon-terv. A Jospin-kormány további devolúciót tervezett, egy újabb megegyezést, kompromisszumot a központi kormány és a területi közösség képviselői között. Ebben már olyan hatáskörök is szerepeltek, mint például a törvényhozás meghatározott helyi kérdéskörökben, vagy a korzikai nyelv ‒ a corsu ‒ kötelező oktatása az alapiskolákban. A Matignon-terv bevezetését több lépcsőben gondolták el, 2000-ben elfogadta a Korzikai Gyűlés, 2001-ben a francia Nemzetgyűlés, 2002-ben azonban a szenátus módosításokat kért, a módosításokat viszont a korzikaiak helyi népszavazáson utasították el. Így az 1991-es rendezés maradt az érvényben. A jelenlegi felemás helyzetnek tehát ez az oka. Létezik egy bizonyos mértékű közigazgatási autonómia, azonban az nem kielégítő a sziget lakói számára.
- Székelyföld számára, amely a dél-tiroli mintát tartja etalonnak, a korzikai autonómia mennyire lehet modellértékű?
‒ Azt hiszem, az előbbiek alapján is világos, hogy a korzikai elakadt autonómiafolyamat nem tud olyan vonzó lenni, mint a dél-tiroli modell, amely kialakított egy olyan, menetközben is tökéletesíthető viszonyrendszert, amely inkább inspiráló Székelyföldre nézve. Ne feledjük, a dél-tiroli helyzet is közelebb áll az erdélyihez, a nyelvi kérdésben is, a nemzetépítési hagyományok tekintetében is.
