Az ortodoxia viszonya a történelemhez, történetíráshoz számos pontban más, mint a katolicizmus és az abból kiszakadt protestáns egyházak és mozgalmak történelem-felfogása. Míg a katolicizmus és protestantizmus historiográfiája lassan, de érezhetően átalakult valamelyest egy szekuláris historiográfiává (bár, értelemszerűen, nem vetkőzte le teológiai sajátosságait), az ortodoxia viszonya a múlthoz nem ment át ezen a szekuláris forradalmi váltáson. Az ortodoxia viszonya a múlthoz messianisztikus, exkluzivista és nacionalista. Ez a sajátosság talán az ortodoxia történetéből is adódik, amely, különösen a Bizánci Birodalom bukását követően és az Orosz Birodalom felemelkedéséig, számos apró egyházra szakadt és erős lokális, később nacionalista identitást alakított ki, elvesztve az egyház univerzális sajátosságát, amit a katolicizmus meg tudott őrizni hosszabb ideig, akár máig is.
Az Orosz Birodalom felemelkedése a XVI-XVII. század környékén ugyanakkor egy olyan nagyhatalmat hozott létre Európa keleti szegletében, amely első ízben adott reményt az ortodoxiának, hogy ismét birodalommal társulva univerzalista tendenciákra törjön. Rettegett Iván konfliktusa II. Szent Fülöp moszkvai pátriárkával jól jelezte, hogy az ún. cezaropapizmus, vagyis az egyházi és politikai hatalom teljes egybeolvadásának egy rég látott formája születik meg Keleten. Ez a folyamat végül Nagy Péter idején a Szent Szinódus intézményének megszületésével csúcsosodott ki, amely 1917-ig működött, gyakorlatilag teljesen alávetve az ortodox egyházat és vezetőit a cár hatalmának. Az Orosz Ortodox Egyháznak a XVII. század óta egyik legfőbb metahistóriája, azaz elképzelt történelmi narratívája az orosz birodalmi nagyság és az aranykor kultusza, amely a cári Oroszország 1905 előtti állapotát sírja vissza. Ezt a metahistóriát az 1923 utáni szovjet állami ateizmus tragédiája és terrorja is táplálja, amely az 1918-ban még létező 77.000 oroszországi templomból mindössze 3000-et hagyott meg eredeti funkciójában 1940-ig, később pedig azokat is folyamatosan felszámolta.
Az Orosz Ortodox Egyház azonban területi kiterjedése és pánortodox mozgalmai ellenére sem volt képes soha az ortodoxia regionalitását megszüntetni, amely 1990 után tovább erősödött Európában és a világban. Az európai ortodoxia erősödő regionalitása az Orosz Ortodox Egyházban fundamentalista mozgalmakat szült, ma már tucatnyi szervezet létezik Oroszországban, amely a cári ortodoxia és cezaropapizmus „aranykorát” írják újra, nemegyszer metahistóriai formában. Ezek az orosz fundamentalista mozgalmak ma már jelen vannak politikában és egyetemi szférában is. Az „orosz világ (Russzkij Mir)” vagy az „aranykor” metahistóriája az Orosz Ortodox Egyház nacionalizmusának egyik fő eleme, amely pánszlávizmusával, univerzalizmusával és birodalmi tendenciáival tökéletesen illeszkedik és alátámasztja Putyin kül- és belpolitikáját. Ez az ideológia különösen Kirill moszkvai pátriárka idején vált immár hivatalos egyházi dogmává. Ezen ideológia és metahistória szerint, az orosz világnak „közös politikai központja (Moszkva), közös spirituális központja (Kijev, mint „minden Rusz anyja”), közös nyelve (orosz), közös egyháza (Orosz Ortodox Egyház, a Moszkvai Patriarchátus) és egy közös pátriárkája van (Moszkva pátriárkája), akik egy közös elnökkel/nemzeti vezetővel (Putyinnal) „összhangban” munkálkodnak annak érdekében, hogy ezt az orosz világot kormányozzák, valamint támogassák annak közös megkülönböztető szellemiségét, erkölcsét és kultúráját.” (Idézet a A Declaration on the Russkii Mir Teaching magyar fordításából; Amik Annamária fordítása).
A Russzkij Mir ideológiája nagyon sok elemben egyezik Alekszandr Dugin orosz szélső-jobboldali filozófus Eurázsia képével, birodalmi ideológiájával, amely a dekadens és hanyatló, transzhumanista és tengeri hatalomként létező Nyugat alternatívájaként mutatja be a szárazföldi birodalmat, Oroszországot. Derek H. Davis már 2002-ben úgy jellemezte az 1990 utáni új erőre kapott Orosz Ortodox Egyház fő elvét: „aki orosz, az ortodox”. Ez a metahistória – amely gyökeresen ignorálja a cári Oroszország több száznyi etnikumának népi vallásosságát és a mai Oroszország vallási kisebbségeit is – akkor vált egyértelműen az Orosz Ortodox Egyház központi, történelmi mondatává, amikor a kivégzett II. Miklós cárt és családját újratemették, ezáltal hivatalosan is egy olyan metahistóriai diskurzust nyitottak, amellyel az 1905 előtti Oroszország „aranykorát” akarják idézni.
A dicső múltnak ez az intézményi, központosított, szisztematikus instrumentalizálása azonban nem csak az Orosz Ortodox Egyház sajátossága, bár a háború óta értelemszerűen minden más analógia eltörpül emellett. A történelmi múlt metahistorikus újraértelmezése fel- és kihasználására számos példát találunk az Ukrán Ortodox Egyházban és a Román Ortodox Egyházban is. Utóbbinak kiemelkedő szerep jut az ókor szisztematikus újraértelmezésében és a román nemzetállam metahistorikus egységének, szinte időtlen, ahistorikus (történelmen túli, történelmi időn felülkerekedő) kialakításában.
Az ortodox egyházak szerepe a történelem fel- és kihasználásában egy olyan téma, amelynek a jelenleg zajló háború különös jelentőséget ad, hisz rávilágit arra, hogy melyek azok az intézmények és hálózataik, amelyek egy-egy ilyen ideológiai diskurzust képesek a szélesebb társadalmi rétegekhez is eljuttatni, ezáltal termékeny talajt biztosítva a pszeudo-történelmeknek, metahistorikus diskurzusoknak és társadalmi, politikai, háborús események és tragédiák legitimálásának.
