Cikkünk első része ITT olvasható.
A száz éve létrejött Helikon íróközösség 18 esztendeje három szálból fonható össze. Az egyik magának az írók közösségének története, ahogyan az a tizennyolc esztendő alatt lezajlott marosvécsi (illetve egy alkalommal kolozsvári) találkozók jegyzőkönyveiből, és az azokhoz kötődő dokumentumokból összeáll. A másik az íróközösség által jegyzett, 1928–1944 között megjelent folyóirat, az Erdélyi Helikon, ebben testesültek meg ugyanis azok a célkitűzések, amelyek az első találkozón megfogalmazást nyertek, illetve az, ami az enyhén szólva nem mindig kedvező külső körülmények folytán azokból megvalósítható volt. Végül a harmadik a Helikon könyvkiadójának, az Erdélyi Szépmíves Céhnek a története, már amennyi abból kiolvasható és kikövetkeztethető az emblémájával megjelent 166 könyv, és valamelyest a kiadó működésével kapcsolatosan eddig előkerült kordokumentumok segítségével. Pótolhatatlan veszteség ezen a téren, hogy az ESZC „végrehajtó irodájá”-nak (ahogyan Kós Károly nevezte) iratanyaga 1944 őszén minden bizonnyal megsemmisült. Végül ott van a helikoni ideológia, a transzilvanizmus, amelynek kérdésköre mindezekben és mindezek mögött jelen volt, ugyanakkor időben és korokat átlépve messze túlmutatott rajtuk.
*
Elsőnek talán nézzünk szembe a transzilvanizmussal – nem csupán azért, mert ezt már ők maguk is a helikoni közösség ideológiájának tekintették, hanem mert kihatása – a legkülönbözőbb megközelítések révén – napjainkig jelenlévő valóság. A Kiáltó szóban Kós Károly az erdélyi fejedelemség önállósságának idejére, annak történelmi tapasztalataira vezette vissza az alapját képező közösség- és helyzettudatot, amelynek különben része volt az is, hogy az Erdélyben együtt élő magyarok, románok és szászok számára ez, bizonyos megkötésekkel, együttes közösség- és helyzettudatot jelentett. A Trianon utáni helyzetben ez a helikoni ideológia (és mindennapi irodalompolitika gyakorlat) egyik fontos eleme volt.
A másik eleme a helikoni transzilvanista ideológiának az erdélyi táj és természet kötőerejének, és annak felismerése, hogy az erdélyi író műve – akarva, nem akarva is – az erdélyi ember sorsvállalásának és helytállás-példázatának a kifejezése. Erdély az én hazám – ezt a címet adta Kuncz Aladár egyik esszéjének, és ebben már az is benne foglaltatik, hogy a „haza” fogalma az új helyzetben tartalmat váltott: az elvesztett államot a megmaradt, és folyton jelenlévő természet, valamint a kisebbségi mivoltát vállalni kényszerült, s azzal szembe néző közösség mindennapi valósága foglalta el.
A harmadik elem, hogy ennek a látszatra „csonka” létnek nem csak értékmegtartó, de értékgyarapító ereje is van. Kuncz Aladár írta 1929-ben: „Rendeltetésünk az, hogy csak a legtisztább irodalmi célokat szolgáljuk, s azt a szellemet tükrözzük, amely a műveltségi érintkezésekben egymáshoz simult népek védelme alatt a művészi és erkölcsi értékek világrendjét akarja megalkotni. Erdélyből kell kiindulnunk, s egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk, amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz. Erdély a mi hazánk. Külsőleg bizonyára szűk keretnek látszik ez, de egyszerre kitágul, ha ebből a keretből a kisebbségi szemlélet egész Európára kiömlő sugarai hatolnak elő.” És ehhez fűzte hozzá Babits Mihály: „A mai Emberség sorsának gyökeréhez bizonnyal annak az irodalomnak van a legtöbb kilátása hozzáférkőzni, amely Nemzet és Ember viszonyát legforróbban átéli önmagában, s a kulturális válság gyökeréhez az ér, amelyiknek a számára a saját partikularizmusa legvitálisabban vált problémává. És itt van a kis irodalmak reménye, hogy fontosat és izgatót mondhassanak ma, amikor a nagyok is alig tudnak ilyet mondani.”
A 18 év alatt 15 találkozót tartottak Marosvécsen; ezen kívül, a közbe jött világpolitikai és háborús események miatt két, szűkebb körű összejövetel színhelye volt Kolozsvár (1940. december 29-én és 1944. március 29-én). A jelenlét ez idő alatt több ok miatt is változott: 1927-ben meghalt Sipos Domokos, 1931-ben Kuncz Aladár, 1934-ben Szombati-Szabó István, 1935-ben Kovács Dezső, 1938-ban Dsida Jenő, 1941-ben Reményik Sándor. Magyarországon folytatta írói pályáját már 1928-tól Gulácsy Irén és Szabó Mária, 1929-től Áprily Lajos, 1930-tól Hunyady Sándor, 1933–1940 között Bartalis János. Aztán az íróközösségben törést jelentett az Erdélyi Magyar Írói Rend megalakulása 1933-ban, ami Berde Mária, Olosz Lajos és Tabéry Géza eltávolodásával járt. Igaz, ezt követően vonta be körébe a Helikon a Pásztortűz szerzőit, akiket – hogy Kemény János szavait idézzem – „ugyanaz a tiszta irodalmi szellem hat át”. Császár Károly, Járosi Andor és Tavaszy Sándor szerepvállalása az elkövetkező évek helikoni munkájában igazolta is ezt a döntést. És végül az 1930-as évek közepétől kibővült az íróközösség az újonnan jelentkezett nemzedékből Kiss Jenővel (1935-ben), Szenczei Lászlóval és Wass Alberttel (1936-ban), Gagyi Lászlóval és Vásárhelyi Z. Emillel (1938-ban), végül Asztalos Istvánnal, Jékely Zoltánnal, Makkai Lászlóval, Szabédi Lászlóval és Vita Zsigmonddal (1942-ben).
Talán természetes, hogy a marosvécsi összejöveteleken évről évre megbeszélés, elemzés tárgya volt az előző év irodalmi termése és a kritika helyzete. De visszatérő témának bizonyult az írók bemutatkozására alkalmat kínáló irodalmi estek, találkozók megrendezése is, ami azért is fontos volt, mert ezek a rendezvények általában a helyi irodalmi élet megélénkülésével is jártak. Az országban szerte élő írók közvetlen segítségével nem egyszer tartottak ilyen rendezvényeket. De szerveztek, a Helikon kapcsolatépítő törekvéseinek jegyében, néhány magyar–szász irodalmi estet is: 1928-ban Nagyenyeden és Kolozsváron, 1929-ben Brassóban, és közben, azaz 1928-ban a román közönség előtti bemutatkozásra Bukarestben.
Eljutottak a Helikon írói Magyarországra is: Budapesten nagy visszhangot kiváltó irodalmi estet tartottak még 1929-ben, majd egy hosszabb körút keretében 1934-ben több dunántúli és alföldi városban. Az erdélyi írók rendszeresen ott voltak a budapesti könyvvásárokon, s a magyarországi érdeklődést igazolja az is, hogy a Magyar rádió vezetősége „erdélyi esték” sorozatát vette fel programjába, amelyeknek az összeállításában a Helikon segítségét is kérte.
A marosvécsi találkozókról készült jegyzőkönyvek azt mutatják, hogy az íróközösség érdeklődése nem korlátozódott az irodalomra. Többször is napirendre került a művészeti élet és a művészek helyzete, s amikor a Helikon segítségével a Barabás Miklós Céh létrejött, nemcsak kiállításaik megrendezésében, hanem az ott bemutatott alkotások értékesítésében is igyekeztek segítséget nyújtani. És ne feledkezzünk meg arról a színvonalas művészeti anyagról sem, amellyel az Erdélyi Helikon olvasói rendszeresen találkozhattak a folyóiratban.
A Marosvécsen évről évre összejött írókat az erdélyi magyar tudományosság helyzete is foglalkoztatta. Az 1937. évi találkozó elé Tavaszy Sándor terjesztett elő egy, az összes tudományágakra kiterjedő jelentést, és az Erdélyi Helikon is gyakran közölt tudományos tematikájú tanulmányokat. De sor került már 1932-ben egy irodalomtörténet-pályázat kiírására, amelyet Szerb Antal nyert meg, s a máig is alapműnek számító Magyar irodalomtörténetét, az ESZC adta ki 1934-ben.
Több alkalommal is felvetődött a vécsi megbeszélések során az irodalmi társaságok és egyesületek helyzete, működésük fogyatékos voltának problémája. Majd amikor a társaságok vezető testületeivel az ilyen irányú kapcsolatfelvétel eredménytelennek látszott, közvetlen közbelépéssel próbáltak a helyzeten változtatni, így vállalta el Kemény János az Erdélyi Irodalmi Társaság elnöki tisztét.
Az erdélyi magyar színjátszás helyzetéről, gondjairól több találkozón is Kádár Imre számolt be. Az íróközösség drámapályázatok meghirdetésével, s a nyertesek díjazásával, egy színpártoló egyesület kezdeményezésével próbált segíteni, majd Kádár Imre közvetlenül átvette a kolozsvári magyar színház vezetését.
A helikoni megbeszélésekre összejött írók a szélesebb körre kiterjedő népművelés ügyét is több alkalommal megvitatták. A téma gazdája Gyallay Domokos volt. Mellette Kacsó Sándor tartotta napirenden a kérdést, ő szerkesztette és adta ki a Brassói Lapok segítségével a Hasznos Könyvtárt, amelynek Közművelődési, Gazdasági és Egészségügyi sorozatában 1935–1939 között összesen 25 füzet jelent meg, s jutott el a falugazdák révén az olvasókhoz.
*
Továbbá 1928 májusában indult az íróközösség folyóirata, a két nyári hónap kihagyásával havonkénti megjelenő Erdélyi Helikon, amely a legalkalmasabb lehetőséget kínálta a helikoni program számos célkitűzésének a megvalósítására. Indulásakor Áprily Lajos, 1929 júliusától Kuncz Aladár, 1931 októberétől Lakatos Imre, 1934-től Kovács László szerkesztette. Azon túl, hogy szépirodalmi anyagával szélesebb körben nyújtott közlési alkalmat az erdélyi magyar íróknak, főképp a felnövő nemzedéknek (kiterjesztve a kört a baloldalinak számító Bányai Lászlóig, Kovács Györgyig, Méliusz Józsefig vagy Nagy Istvánig), az Erdélyi Helikonban az olvasó magyarországi írókkal is találkozott, és nemcsak a Nyugat szerzőivel, hanem Móricz Zsigmond, Németh László, lllyés Gyula vagy Sinka István, sőt Déry Tibor, József Attila verseivel, prózai vagy kritikai írásaival, a felvidékiek közül Reményi Józseffel, Szalatnay Rezsővel, a vajdaságiak sorában pedig Szenteleky Kornéllal, Csuka Zoltánnal, Fekete Lajossal. Az az aggodalom tehát, amelynek annak idején Ravasz László adott hangot, hogy az erdélyi irodalom kiszakad a magyar irodalom egységéből, alaptalannak bizonyult.
A fényképek forrása: Marosi Ildikó: Az Erdélyi Helikon képeskönyve. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.
FOLYTATJUK
