Az Erdélyi Helikon nem is egy alkalommal volt tisztázó viták színhelye, vagy egyenesen a kezdeményezője. Így itt jelent meg a Ravasz László által kiprovokált vita a magyar irodalom egységéről, az ún. schisma-pör, Berde Máriának az irodalom hivatásáról és a jelen problémáival való szembenézésről, egyenesen Kuncz Aladár kérésre írott cikke (Vallani és vállalni), amely aztán „a sereges múltba-gyaloglás” (Tamási Áron) helyett a jelen problémái felé irányítva a figyelmet, széles körű vitát váltott ki az erdélyi sajtóban. S hogy egy nagyot ugorjunk az időben, úgyszintén közölte az egyébként 1932-től az Erdélyi Helikon köréhez tartozó Szemlér Ferenc Jelszó és mítosz című cikkét, amelyben a szerző az ifjú nemzedék nevében az egész transzilvanista ideológiát megkérdőjelezte.
Az Erdélyi Helikon gazdag világirodalmi kitekintést is kínált olvasóinak. Irodalmi anyagában különös figyelmet érdemelnek azok a Kuncz Aladár-kezdeményezte írások, amelynek célja egy-egy európai kisebbség vagy e kisebbségekhez számítható író bemutatása volt, s amelynek keretében, az irodalmi regionalizmus fontosságát bizonyítandó, breton, provence-i, flamand, zsidó, szudéta-német alkotók és irodalmi jelenségek ismertetésére is sor került.
A folyóirat – az íróközösség koncepciójának megfelelően – rendszeresen közölt klasszikus és kortárs román irodalmat, és az irodalmi krónika-rovatban (Szemlér Ferenc, majd Lőrinczi László, Szabó István sajtószemléin át) nyomon követte a román irodalom fontosabb eseményeit, különösen odafigyelve a helikoni kezdeményezések visszajelzésére. Sajnos a hídépítés eben az irányban eléggé egyoldalú volt: az erdélyi magyar irodalom eseményeire inkább az erdélyi román irodalmi folyóiratok figyeltek oda, miközben ők maguk is hátrányos helyzetben voltak a nagyromán homogén állam- és nemzeti kultúra megteremtését célzó központosító törekvések mellett.
A szászok felé az első idők ígéretes kezdeményezései az 1928-ban előbb Nagyenyeden, majd Kolozsváron, 1929-ben pedig Brassóban megrendezett magyar-szász irodalmi esték, az Erdélyi Helikon és a Klingsor kölcsönös szemlézése, a Marosvécsre meghívott szász írókkal való személyes találkozások, valamint egy magyar-román-szász irodalmi antológia közös előkészítése volt. Sajnálatos, hogy mindezek félbe maradtak, miután a Klingsor irány-meghatározó írói a harmincas évek közepén nagyobb részt felsorakoztak a hitleri nagynémet propaganda mellett.
*
Az Erdély Szépmíves Céh története a Helikon íróközösség talán legismertebb fejezete. Alapítása, még 1924-ben, Kós Károly, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Nyírő József, Paál Árpád és Zágoni István nevéhez fűződik, de Kós már az első helikoni összejövetel alkalmával felajánlotta azt az íróközösségnek. Működésének 21 esztendeje alatt sorozatában 166 művet adott ki; ezen kívül pedig összesen 15 kötetet (a Román Drámaírók Könyvtára 5 kötetét, több naptárat és propaganda-kiadványt). Könyvsorozata a magyar könyvművészet legértékesebb hagyományaira épített, sőt azokat tovább is fejlesztette. Mint törvényszékileg bejegyzett cég, kiadója volt az Erdélyi Helikonnak és „végrehajtó irodája” az íróközösség pénzügyeinek. (6)
Indulásától kezdve két sorozata készült: egy amatőr sorozat, igényes kivitelben, a pártoló tagok, és egy olcsó, fűzött sorozat a szélesebb olvasó kör részére, mindkettő éves előfizetéshez kötve. Emellett – valamivel drágábban – példányonként is megvásárolható volt. A pártoló tagok száma 1926-ban 320 volt; a legtöbb az 1928-as évben: 556; a későbbi esztendőkben pedig 274 és 188 között ingadozott.
A céh könyveinek magyarországi forgalmazását előbb rövid ideg a Studium, 1928–1934 között az Athenaeum, míg 1935–1944 között a Révai végezte. Ez utóbbi azonban nem egyszer olyan, az üzleti érdeket elsődlegesnek tekintő reklám-fogásokat is bevetett, amelyekkel szemben a céh nevében tárgyaló Bánffy Miklós többször is szót emelt, s amivel szemben az írók a marosvécsi találkozókon, sőt a sajtóban is tiltakoztak. Az ilyen (halina- vagy félbőr-kötésben készült) kötetekkel elért példányszáma viszont olykor még annak idején is kivételesnek számított – Nyírő József regényei közül 1944-ig a Sibói bölény 65 000, az Úz Bence 76 000 példányban jelent meg.
Természetes, hogy ez a helyzet nem szült jó vért az íróközösségen belül. De nem ez volt az, ami a fő elégedetlenséget kiváltotta, hanem azok a belső lektori vélemények, amelyeknek alapján a céh egyik-másik kézirat elutasításáról döntött. Már az 1930-as évek elején olyan műveket találunk az elutasítottak listáján, mint Tamási Áron Czímeresek, Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Földindulás, Szántó György Az ötszínű ember vagy később Balázs Ferenc Rög alatt című regénye, Bözödi György könyve, a Székely bánja. Az elutasított írók az 1932-es vécsi találkozón el is érték, hogy a következő keretében nyilvános vitára kerüljenek az elutasítás alapjául szolgáló lektori vélemények. Az 1933-as találkozóról azonban nem készült (vagy legalább is nem maradt fenn) jegyzőkönyv, marad tehát a nagy kérdőjel, mint ahogy az Erdélyi Szépmíves Céh és a Révai közötti tárgyalások, illetve megegyezések részleteit illetően is. Közben pedig a sértettek, Berde Mária és Tabéry Géza Kőröskisjenőn megalakították a maguk külön íróközösségét, az Erdélyi Magyar Írói Rendet, s bár kezdeményezésük nem váltotta be a reményeiket, maradt a szakadás, előjeléül a Szemlér Ferenc kezdeményezésére 1937-ben kirobbant Jelszó és mítosz-vitának, amelyben már egyenesen a transzilvanizmus létjogosultsága vált megkérdőjelezetté.
*
A Helikon íróközösség utolsó összejövetelét, 1944. március 29-én, már a Magyarország német megszállását követő napokban tartották. Nemsokára elkezdődött a zsidók deportálása, amelynek áldozata lett Lakatos Imre és Karácsony Benő, Budapesten pedig feleségével együtt a nyilas terrornak Ligeti Ernő. Budapest ostroma alatt tragikus körülmények között halt meg Gulácsy Irén. A románok augusztus 23-án bekövetkezett átállásával közben Észak-Erdély is harctéri terület lett, s Kolozsvárról ekkor hurcolták el a szovjetek Járosi Andort, aki egy fogolytáborban halt meg, Dél-Erdélyben pedig internáló táborba került Kacsó Sándor, Olosz Lajos és Vita Zsigmond.
A vesztességek számbavételre majd csak később kerül sor. 1945 kora tavaszán Kovács László még kísérletet tett az Erdélyi Helikon újraindítására, Szentimrei Jenő pedig már 1945 márciusában elkezdte szervezni az erdélyi magyar írók szövetségét, amely 1945. szeptember 28-án meg is alakult. 1946. június 22-én megjelent az Utunk, amelynek munkatársai között az első években a Helikon első nemzedékéből ott találjuk Bánffy Miklóst, Berde Máriát, Endre Károlyt, Kacsó Sándort, Kemény Jánost, Kós Károlyt, Molter Károlyt, Szentimrei Jenőt, Tabéry Gézát és Tompa Lászlót, hogy aztán a kommunista hatalomátvétel után „irodalmunk újraolvasása” címmel a helikon örökség „gyom, amit irtani kell” (Kovács György) minősítéssel célkeresztbe kerüljön, a felsoroltak nagy részének írásai pedig eltűnjenek a lapok hasábjairól és a könyvkiadók kínálatai közül.
Némi változás az 1956-os magyar forradalmat megelőző „olvadás” rövid ideje alatt volt érezhető: egy Dsida Jenő költészete körül kirobbant vita kapcsán 1957-ben, de a változás első jelei csak az 1962-ben beindult Romániai Magyar Írók sorozat néhány kötetének bevezető tanulmányában mutatkoztak, valamint Kántor Lajos és Láng Gusztáv 1972-ben megjelent romániai magyar irodalomtörténete (a Kántor-Láng) bevezető fejezetében, majd ezt követően következik be a helikoni örökségnek a körülményekhez képest hiteles értékelése (Gáll Ernő, Nagy György, Fábián Ernő, Gyimesi Éva tanulmányaira).
A Helikon hiteles történetének feltárása elsősorban Marosi Ildikó nevéhez kötődik, aki már 1974-ben megszólaltatta a Helikon akkor még élő nagyjait, összeállította, és 1979-ben kiadta A Helikon és az Erdély Szépmíves Céh levelesládája című, pótolhatatlan forráskiadványt, az 1989. decemberi romániai fordulatot követő időszakban pedig néhány újabb, a Helikon és a helikoni írónemzedék emlékét ébren tartó könyvet. Őmellette ez alkalommal csak Láng Gusztávra emlékezem, az 1970-es évektől a transzilvanizmus kérdéskörére vissza-visszatérő alapvető tanulmányaira, amelyeknek monográfiává érlelt kéziratát tavaly bekövetkezett halálával befejezetlenül hagyta reánk.
Most, a Helikon-centenáriumi év kezdetén, úgy érzem, őreájuk is tisztelettel emlékezhetünk.
(Az előadás elhangzott az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának, valamint a sepsiszentgyörgyi Liszt Intézet szervezésében január 23-án, pénteken a Magyar Kultúra Napja alkalmából a Helikon-év rendezvénysorozat nyitóeseményeként.)
A fényképek forrása: Marosi Ildikó: Az Erdélyi Helikon képeskönyve. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.
VÉGE
