Becsületes riporterhez illően tizenöt perccel a kezdés időpontja előtt megérkeztem a Rózsa utcai stúdióba. Ilyen korán még csak páran lézengtek a teremben, így azonnal megnézhettem a kiállítás műveit. Bár már láttam korábban Darvay Tünde munkáit, mégis minden alkalommal csodálattal és jóleső borzongással veszem szemügyre a nem mindennapi, már-már álomszerű alkotásokat. A negyvenegy képből álló tárlat világában nagyon könnyű elveszni, a markáns színek, a mesebeli formák és figurák egy szempillantás alatt magával ragadják a gyanútlan műkedvelőt. Mire végignéztem a képeket, az addig majdnem üres stúdióba begyűltek az emberek, ismerősök ismerősöket köszöntöttek, annyian összegyűltünk, hogy pótszékekre is szükség volt.
A tárlat megnyitóján Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója köszöntötte elsőként a résztvevőket. Elmondta: a Bánffy Miklós Operastúdió műemléképületét nem egészen két éve újították fel, romos épületből Kolozsvár központjának egyik szépsége lett. Az opera társulata főként próbára használja a helyiséget, de más rendezvényeknek is otthont adhat, például a Kolozsvári Zsidó Napok eseményei közül többre is itt került sor november elején. Rövid köszönetnyilvánítás után Szép Gyula átadta a szót László Noémi költőnek, aki a kiállítást méltatta. A költő mosoly kíséretében igen vaskos noteszt lapozott fel, amelyből A nagy mű címmel ellátott szöveget olvasta fel. – Hallottak már önök az alkotói válságról? Darvay Tünde nem hallott – indította a kiállításról szóló sorait László Noémi. Szerinte ugyanis, a művésznek befejezetlen dolga van a világgal, ezt mutatja a termékenysége is. László Noémi, a továbbiakban csak Nonó, felhívta az érdeklődők figyelmét: vizsgálják meg a művek sarkában a szignót és a keltezést, hogy láthassák, milyen ütemben dolgozik a művész. Nonó a tárlat kontrasztjaira, téma és forma viszonyára is kitért. Mint mondta, még ha ezüstös fehérek és mosolygó sárgák is jönnek hajlongva elénk, művészünk akkor is mázsás súlyokat emelget az orrunk alatt.
A méltatásban László Noémi arra is rávilágított, hogy alkotóval, teremtővel van dolgunk, hiszen, ha végig pásztázzuk a kiállított műveket, egyértelművé válik, hogy ezek ugyanannak az univerzumnak a részletei, ugyanazon világ színfoltjai. Magyarul, tehát, Darvay Tünde saját galaxist kreált, amelynek a különböző darabjait, mozzanatait régi bútordarabokra, lécekre, nyugalmazott hegedűkre festette fel. Nonó méltatása után a kiállítóművész lányáé, Nóráé lett a színpad, aki két zongoradarabot adott elő édesanyja megnyitóján. A termen általános meghatottság lett úrrá, ahogy a fiatal lány ujjai könnyedén szaladtak a zongora billentyűin, édesanyja pedig, mintegy megfeledkezve arról, hogy ez az ő estéje, büszkén filmezte gyermekét a telefonjával. A zenés darab után maga Darvay Tünde köszönte meg a jelenlevőknek az érdeklődést, Nonónak a méltatást, Szép Gyulának a termet és a támogatást. Rövidre fogta, hiszen, saját bevallása szerint, mindent, amit mondani akarna, már elmondott a képeivel.
