Ritkán tapasztalom meg, hogy egy színházi előadás komoly hatást gyakoroljon rám, de megteszem, ami tőlem telik és teljes nyitottsággal igyekszem befogadni a látottakat. Nem válogattam sokat, beültem hát az első sorba, és amikor menekülve felugrott a mellettem lévő székről egy színész, a nyitójelenet minden értelemben berúgta nálam az ajtót és onnantól kezdve esélyem nem volt kiesni a ritmusból vagy elkalandozni saját gondolataimba. A hatáskeltés akkor működik jól és szinte észrevétlenül, ha a legtermészetesebb emberi érzésekre játszik rá, mint a félelem, az együttérzés, a harag, ott ülve pedig folyamatosan ezek váltakoztak bennem.
Ez az előadás maga a háború, annak minden borzalmával és értelmetlenségével együtt. Folyamatábra arról, hogyan tesz tönkre embereket, életeket, közösségeket az állandó üldöztetés, menekülés és a halál gondolatának folyamatos, üldöző jelenléte. Megelevenedik az otthon kényszerített elhagyása, a kiszolgáltatottság, a bántalmazás és a rettegés motívuma, majd maga a halál, a veszteség. Az előadás nem tart órákig, elég számára nagyjából negyven perc ahhoz, hogy elérje a kívánt hatást. Nem használ szöveget, nem beszélteti a színészeket, az egyetlen, mintegy mindentudó narrátor szájából elhangzó mondat az ismétlés erejével tényként közli: „Ebben a városban tízmillió lélek él. / Néhányan kastélyokban élnek, míg mások csak lyukakban: / Nincs már számunkra hely, kedvesem, nincs már számunkra hely.”
(„Say this city has ten million souls, / Some are living in mansions, some are living in holes: / Yet there’s no place for us, my dear, yet there’s no place for us.”)
A látvány végig az ellentétek erejével operál: a díszletelemek komorsága és a sötét hangulat hol egy-egy hirtelen felbukkanó élénk szín, hol a tűz változatos jelenlétével társul, a törékenynek tűnő, apró emberi lényekre pedig rémisztő, gólyalábas alakok vadásznak. Mindez kiegészül az emberi érzékekre változatosan ható elemekkel: éreztem az iszákos katonák üvegéből kiloccsanó vörösbor fanyar illatát, az elhunyt rokonokat jelképező ruhadarabok elégetése közben arcomon a tűz melegét és a lángok maradványaként szálló korom és perje szagát. Ehhez pedig hozzájött az, amit egy zárt terű színházelőadásnál soha nem tapasztalhattam volna meg: a leghátborzongatóbb jelenetnél a hátam mögül hirtelen érkező és pillanatok alatt elcsendesedő hűvös szélfuvallat, ami úgy simult bele az előadás rendszerébe, mintha szándékosan irányították volna. A zenére és a hanghatásokra pedig érdemes külön kitérni egy gondolat erejéig, mert elképesztő érzékkel válogatták, figyelve arra, hogy a látvánnyal teljes összhangban fokozzák az élményt, kiegészülve a hajcsárok ostorcsapásainak fülben maradó élességével, a halál vasvillájának betonon szikrázó, fogcsikorgató hangjával és a tűz pattogásával.
Az előadás azonnal berántja a nézőt a történésekbe, folyamatosan fokozza a feszültséget, végül az utolsó jelenetben hosszú perceken keresztül egy felgyújtott díszletelem lángolását nézi együtt színész és közönség, ami tökéletesen vezeti le az élményt: egyszerre fájó és egyszerre nyugtató, mert van valami misztikus erő abban, ahogy mély csendben figyeljük és hallgatjuk az égés folyamatát. Az előadás lezárásában ugyanazt tapasztalhatjuk meg, ami általában a háborúk után marad: tehetetlenség, elmúlás, csend, füst, otthontalanság és tátongó üresség.
(Borítókép: Jelenet az augusztus 19-i kolozsvári előadásból. Fotó: Rab Zoltán)
