Szóval, gyönyörű és ritka példány volt, Románia, de alighanem a kontinens egyik legnagyobb barnamedvéje. Nem csoda tehát, hogy Arthur neve messzi földre, a határokon túlra is eljutott. Különösen egy osztrák herceg, Emanuel von und zu Liechtenstein érdeklődését csigázta fel olyannyira, hogy Arthur már-már a rögeszméjévé vált. A hercegnek hiába volt meg mindene, és boldogan élhetett volna, mint a mesékben, neki csak Ő, Arthur kellett. Sehogy sem bírt megnyugodni, így hát gondolt egyet, felkerekedett, és elindult, hogy megszerezze zsákmányát. A herceg mohósága és egója nem ismert határt, s a végén elérte célját, büszkén és kielégülve térhetett haza kastélyába Arthur trófeájával.
Szomorú és egyben felháborító, ez a mesébe egyáltalán nem illő történet Arthurról és az erdélyi kárpáti barnamedvére vadászó osztrák hercegről, de sajnos, mindez maga a valóság. Mert ugye, vannak a közismert és mindenkori egyesek, akik számára minden lehetséges, nincsenek se határok, se szabályok, se érzések, hanem csupán önös érdekek, s ezek elérése érdekében bizonyos személyek hatalmuk és pénzük birtokában képesek bármit megtenni, bármilyen eszközt felhasználni. Akár gyilkolni is, még ha adott esetben „csupán” egy állatról, egy medvéről van szó, megalapozott a közönséges gyilkosság, a súlyos bűncselekmény elkövetésének a gyanúja. Arthur tragikusan végződő, a világsajtót is bejáró története tulajdonképpen az Agent Green környezetvédő szervezet hívta fel a figyelmet a napokban, azzal vádolva meg Emanuel von und zu Liechtenstein herceget, hogy egy márciusban, a Kovászna megyei Ozsdola környékén szervezett vadászaton kilőtte Románia, vélhetően az Európai Unió legnagyobb barnamedvéjét. A környezetvédők állítása szerint a hercegnek volt ugyan egy, a faluba bejáró anyamedvére kilövési engedélye, ehelyett azonban az erdőben élő, az emberi környezettől távol maradó Arthurt, az alfahímet terítette le. Nagy valószínűséggel nem tévedésből, hiszen méreteiknél fogva nem olyan könnyű összetéveszteni az anyamedvét egy kétakkora hímmel, mint amekkora Arthur volt. Mindebből egyre inkább a környezetvédők feltételezésének beigazolódása körvonalazódik, miszerint orvvadászattal állunk szemben, amely esetben valószínűleg nem kevés eurók is járhattak, kézről kézre.
Jogosan tevődik fel viszont a kérdés: mennyire lett volna „helyesebb” és „elfogadhatóbb” megoldás a bocsaival Ozsdola gazdaságaiba élelemért bejáró anyamedve kilövése? Természetesen az érintettek tudják leginkább, hogy mivel jár a vadak jelenléte az emberek által lakott településeken, milyen károkat idéznek elő, s mennyire lehetnek életveszélyesek. Köztudottan Székelyföldön immár évek óta problémát jelent a medvekérdés, amelyért maga az ember is felelős, hiszen évtizedekre visszamenően felelőtlenül avatkozott be a vadak életterébe. Bizonyára nem túlzok, ha azt mondom, hogy a székelyföldi barnamedvék túlszaporodásáért elsősorban az ember a felelős, a helyreigazításért is neki kell felelnie, és tennie. A vadállomány létszámának kordában tartására léteznek jogszabályok, azonban tudatosan megtervezett és kigondolt stratégiára is szükség van, nem pedig az állatok fejetlen kilövése, vagy ami még ennél súlyosabb: a vadállomány „ritkításának” leple alatt trófeavadászatok szervezése a megoldás.
Tánczos Barna környezetvédelmi miniszter bejelentése szerint jelenleg két kivizsgálás is folyamatban van Arthur ügyében, és a szóban forgó vadászattal kapcsolatos iratok ellenőrzése zajlik. A vizsgálatnak egyrészt azt kell kiderítenie, betartották-e a vonatkozó törvényes előírásokat Arthur kilövésekor, másrészt pedig kétséget kizáróan meg kell állapítani, hogy azt a példányt vadászták-e le, amelyre megkapták a kilövési engedélyt. Kíváncsian várom, mi lesz az ankét eredménye, és találnak-e majd vétkeseket, illetve ha igen, akkor felelősségre vonják-e őket? És ami ugyanilyen fontos, hogy tesznek-e már végre valamit az illetékes hatóságok a medvekérdés általános, hosszú távú, megfelelő módon történő rendezése érdekében?
Valószínű, Arthur története nem az egyedüli ilyen eset, amely szűkebb pátriánkban előfordult az elmúlt évtizedekben, és amennyiben az illetékesek mielőbb nem lépnek, egészen bizonyosan, nem is lesz az utolsó. Merthogy mindig lesznek idézőjeles és idézőjel nélküli hercegek, akik megfelelő hatalommal és pénzzel rendelkeznek trófeavadász vágyaik kiélésére… És akiknek semmit nem jelent egy állat halála.
