Arcok és álarcok

Lehet-e a harmónia bizarr?

Lehet, mert Sipos László nem ismer lehetetlent, ha művészetről van szó.

Festői mundérba öltöztetett harmóniaelmélete kiállta a gyakorlat és az évtizedek próbáját. Hiszen értékrendet teremtett. Sajátosat, egyénit, összetéveszthetetlent.

Múló divatoktól függetlent.

Amelyben a látszólagos összevisszaság sajátos rendezői elveknek engedelmeskedve teremti meg azt az összhangot, ami alkotásainak sava borsát adja, és életművének egységét biztosítja.

Kondor Bélával együtt vallja, hogy a művésznek muszáj törvényt alkotnia, mert ellenkező esetben mások törvényei igázzák le. És megalkotta a maga művészi corpus iurisát, a bizarr harmóniák sajátos törvénytárát. Azt az alkotóelemeiben  jellegzetes, többé-kevésbé állandó összetevőkből álló rendszert és kapcsolatrendszert, amelynek működtetéséhez a gondolati és művészi tisztánlátás egyaránt nélkülözhetetlen.

Madonna – Tisztelet A. P. Lorenzettinek

De nevezhetném akár algoritmusnak is, hiszen ebben a nagyon is ismerősen ismeretlen új világban, amit Sipos László „szegecselt össze” harapófogós, kalapácsos, halas-madaras, koronás Krisztusokból, üvegkoronás királynőkből, reneszánsz madonnákból, bajuszos múzsákból, behúzott cipzár szájú, sárga bohócból, bekötött szemű mágusból, palackból kiengedett szellemekből, papírcsákós tábornokokból, bikaárnyékú lóképmásból, levélszemű Flórából, fekete zongorás Adyból és karnyónés Péter Jánosból minden a helyén van és óramű pontossággal működik.

Gondolati konstruktivizmus.

Képi világot, láthatót-kitapinthatót teremteni az elvont gondolat köré. Parabolát, allegóriát kreálni egy életérzéshez, a kor szorongásaihoz.

S akkor jönnek a kérdések. A gondolkodó ember, aki korántsem mellesleg művész is, színekbe formákba öntött kérdései. Azok is, amelyekre valójában talán nincs is válasz. Például, hogy meddig mehet el a tudós felelőssége? Hogy az einsteini elme bravúrja jótétemény-e vagy  átok az emberiség számára?

És akkor Sipos beköti Einstein szemét, mint egy bűnözőnek. De a professzor nem hagyja magát. Vizsgáztatja Sipost. És szigorú vizsgáztató, „mert kemény dolog ám lemondani a fényképről és Einsteint csak vonalakból megkonstruálni.” De a művész állja a próbát. A mesterrel együtt végigjárta az absztrahálás stációit. 

Filozofikus festészet.

Majdhogynem tudományos alapossággal megkonstruált művészi világ, de ugyanakkor álomvilág is. Egy realitásra épülő álomvilág, amit a művész nagyvonalú eleganciával most felkínál nekünk. Egyfajta hangulati szinten megjelenített realitás, a kor hangulatának festői leképezése. A Teremtőnek és a gyorsuló időnek az együtt-munkálkodása, amelyet Sipos, a nagy mutatványos koordinál olykor szarkasztikus humorral, kíméletlen éleslátással, esetleg joviális összekacsintással, máskor pedig sejtelmesen finom lírával, gyöngédséggel, az elvesztett, de emlékezetében örökké élő társ iránti múlhatatlan szeretettel, a számára komponált lírai festményszonátákkal, románcokkal.

Arcok és álarcok mögé rejti mindazt, amit érez és éreztetni óhajt. A portrék, köztük a pusztán jelzésszerűek is, festészetének központi vonulatát képezik. Szinte mindegyikük talányos metaforák rendszeréből tevődik össze, amelyben az arc központi részét képezi egy kialakított jelrendszernek, de ugyanakkor sajátos művészi üzenet, mögöttes tartalom közvetítője is, ami a portréba épített képi eszköztár révén válik „olvashatóvá”. Ez a talányosság teremti meg a mű pszichológiai hatásának tudatalatti hátországát. Az említett metafora rendszer pedig nemcsak hogy nem rejtett, hanem kifejezetten deklaratív: majdhogynem felhívás arra, hogy az arc és az arc köré szerkesztett képi kelléktár révén a befogadó ne csupán a látványra, hanem a látvány mögöttire is figyeljen.

A képi kifejezésforma távol esik a szavakba foglalhatótól, így a látványon túli tartalom csupán töredékesen értelmezhető. Innen a lehetséges olvasatok változatossága, talányossága.