Az Alkotmánybíróság döntése apró, ám tanulságdús örvényt keltett feszült légkörű közéletünkben, szakmainak álcázott szófacsarástól az egészen drabális, nyíltan manipulatív politikai okfejtésekig és sejtetésekig minden volt itt, minek is erre licitálni.
A nemzetet nézem inkább, amint árválkodik. Meg az államot, ezt a szolgálatos hunyót, a választási szezon balekjelöltjét. E két kategóriát nem keverve, de mégis egymás közelében láttatva, elvégre nemzetállami rezon áramlik az alaptörvényből, melynek elszánt cerberusai átmenetileg figyelmünk fókuszába (bátrabbak szerint célkeresztjébe) kerültek. Talányos talárosaink annyiban érdekesek a szöveg ökonómiáját tekintve, hogy sikerült az AB intézményét újra lefokozni, a belé vetett bizalommal… könnyelműen sáfárkodni – hogy enyhe feddés érje csak a ház elejét.
Egyébként az államra (s alkotó nemzetére) gondolva már megint késztetést éreztem egyfajta vázlatolásnak: hogy miért is ilyen ez a mi világunk, melyben kis univerzumok férnek meg, koccannak egymással, mint amilyen a romániai magyar pászma is például. Elsőre a mérettel való küszködés keservét látom relevánsnak. Az ilyenkor klasszikusan kínálkozó historizáló-moralizáló alaphangot most mellőzném: eszerint a modern Románia még mindig nem tudta (106 éve már, hogy nem tudja) kitalálni önmagát, hogy nagy falat volt Erdély, s hogy a Pruton túli területekre ácsingózni – akár titokban – addig nem indokolt, míg a transzilván komponenst nem sikerült totálisan integrálni (értsen ez alatt sok mindent az olvasó: mentalitásbeli, nyelvi, kulturális, sőt gazdasági homogenizációt és nivellálást, hogy egy kézenfekvő hipotézist eldurrantsak diszkréten). Tehát a nagy léptékű vállalások ügye: az évtizedek óta épülő észak-erdélyi sztráda, mint iskolapélda, ha csak minden esztendőben 14 kilométernyi aszfaltszőnyeget terítettünk volna, most Borstól Brassóig egyvégtében suhannánk. Szűkebb és aktuálisabb tételben a szintén majd bő évtizedekig mélyülő kolozsvári metró, a több ötéves tervet maga mögött tudó szintén kolozsvári körgyűrű balladisztikus, merthogy ködös hatásszünetekkel tarkított sagája. Leírtam már másutt, s így csak ismétlem: valami miatt nem fekszik a nagy távlatokkal, méretekkel bíró terv e közegnek. Hadd utaljak népszámlálásaink viszonylagosságot normává avató, becslésekbe fulladó komédiájára. Megkockáztatnám, hogy a végtelenség oszlopát honos tájelemnek tartó vidéken a torzó iránti, mondhatni perverz vonzalom uralkodik.
Második bajunk a sajátosságok felismerése, tudatosítása és kellő szinten való értékesítése. Ebben a feladványban is elégtelenre vizsgázott az ország (= az állam s a náció). Turizmusra termett vidékek tucatjai infrastrukturálisan alultápláltak, a szakma meg arra kényszerül, hogy rendre beismerje: a külföldiek vendégéjszakáinak aránya ugyancsak enyhén és egyenetlenül növekszik, valahol az egytizedet súrolva. Hagyományosnak kikiáltott vendégszeretetünk ettől függetlenül harsány nemzeti márkajegy. Mezőgazdaságunk csatát vesztett ágazat, épp utóvédharcait vívja, egyre lanyhuló lendülettel. Könnyű- és feldolgozóiparunk idem. Pedig a kilencvenes évek elején még vita is volt arról, hogy merre induljon az ország, s mit tudna helyzeti előnyéből kicsikarni. Élesebben: nehéz prioritásokat meghatározni, ha foghíjas a leltár.
Harmadik hiányosságunk, hogy nincs igény és mód a kontextusok, keretezések alapos, használható megrajzolására: magyarán nem tudunk értelmezni, összefüggéseket figyelembe véve akár európai alrégiós szinten tájolni, helyet és szerepet kijelölni magunknak. És ehhez kapcsolódik mindjárt a negyedik: a sodródás, kontinentális-, meg világtrendekben való konjunkturális elevickéléseink. Hányszor kaphattuk fel buksinkat a lassan 35 éves „új világban”, hogy ennek az országnak egy adott lényeges külpolitikai, világgazdasági kérdésben, vitában markáns álláspontja van… esetleg saját érdekeit tükröző?!
Vakulástól Mikulásig özönlik majd a kampányszpícs a polgár versus állam képletre szabott panelekben. Felszínes és mulandó diskurzus, célorientált narratíva. A cél a szavazatmaximalizálás. De mi lesz az állammal, elárvult nemzetével, ha már zsákban a voks, téli ünnepekre elnyugszik a közjóra való igyekezet, s ott áll előttünk négy választásmentes, építkezésre ingerlő esztendő…
Borítókép: Kiss Olivér
