Nem arra gondolok, hogy miként fogja túlélni Clinton középszerűnek és nem túl jelentősnek ígérkező mandátumát, hanem arra, hogy milyen gyógyírt talál majd azokra a sebekre, amelyekből jelenleg bőségesen vérzik.
Nem a kampány és nem is Trump személye az, ami végletesen megosztotta az országot, hanem az az út, amely mindezt lehetővé tette, a sok éve tartó folyamat, amelynek elég kiszámítható módon egy Trump kaliberű rosszízű politikai kabaré lehetett csak a végkifejlete.
Az a politika, amely következetesen és gátlástalanul rájátszott az ottani társadalomban amúgy meglévő és búvópatakként néha elő-előtörő feszültségekre, indulatokra.
Nagyon egyszerűre fogva a magyarázatot: volt valamikor nem is olyan régen – talán fél évszázaddal ezelőtt – ott egy világ, amely a társadalom egy bizonyos szeletének nagyon jó volt, mindenki másnak rossz.
Férfialapú, vallásilag betájolt, bigottan konzervatív világ volt, amelyben a fehér középkorú férfiak voltak leginkább helyzetben. Színesbőrűnek, nőnek, más vallásúnak lenni (hogy olyan egzotikumukról mint szexuális másság ne is szóljak) már korántsem volt olyan eszményi sors.
Vannak, akik azt a kort okkal sírják vissza, mert nekik újra sokkal jobb lenne, mint másoknak. Vannak olyanok is, akik azt a kort azért sírják vissza, mert konkrét információik nincsenek ugyan róla, de elhitték, elhiszik a mítoszt, amivel az „egykori nagyszerű Amerikát” felövezték. Különösen a szegényebbek, tanulatlanabbak, tájékozatlanabbak között akad sok ilyen, és érthető módon: nekik most sem igazán jó. Nem válik be az anyatejjel magukba szívott utópia, miszerint ha elég keményen dolgoznak, milliárdosok lesznek, s ha mégse gazdagodnak meg, vagy önmagukat hibáztathatják, vagy a rendszert.
Ők Trump legjellemzőbb szavazói. Amikor a tömegek megsértésétől ódzkodó sajtó a probléma lényegét elhallgatva egyszerűen csak „elégedetlen tömegekről” beszél, akkor róluk szól. Félszájjal.
Azokról, akik nem értik, miért nem váltotta be ígéretét az amerikai álom. Miért nem eszményi a falusi amerikai gazda, kisiparos, vállalkozó, becsületesen dolgozó ember élete, miért nem gyarapodnak a milliók, miért nem kerülnek be az elit klubba, miért nő a szegénység és miért hervad a remény? Hiszen erről szólt a neveltetésük, a hazafias szólamok, az iskolákban-templomokban fejbesulykolt doktrína ezt ígérte.
És persze vannak azok, akik megértették: az elit klub zárt társaság. A társadalom elhanyagolható része lesz csupán dúsgazdag és ebben, a szép szólamok ellenére csak a legritkább esetben játszik szerepet az, hogy valaki milyen keményen dolgozik. És azt is belátják, hogy Amerika nagy és sokszínű. Egyre sokszínűbb. Az idő és a világ sorsa pedig még soha semmilyen szándék nyomán nem fordult vissza: most sem fogja visszahozni a régi privilégiumokat. Emellett pedig Amerika része a globalizált világnak. Léteznek még más országok is, amelyekben lényegileg ugyanolyan emberek élnek, ugyanolyan vágyakkal, álmokkal, célokkal s Amerikának is az lesz a legjobb, ami másoknak is jó lesz, minden más végül konfliktushoz vezet. Ezek a belátásra hajlamos emberek nem szavaznak Trumpra – leszámítva az újprotestáns evangéliumi keresztények egy részét, akiknek kognitív disszonanciája megér néhány gondolatot. A konzervatív-keresztény szókapcsolat önellentmondás, a történelmi Jézus minden volt, csak konzervatív nem. Társadalommal kapcsolatos eszmerendszere köszönőviszonyban sincs azzal, amit a mai amerikai és onnan ideszármazó evangéliumi kereszténység vall, és amit a szakemberek „szigorú apa modell” néven ismernek. És érdekes módon pont ott tanúsított nagyfokú megértést és emberséget, ahol a mai konzervatívok a legmerevebbek: a szexualitással, a hálószobával kapcsolatos kérdéseknél. Ezzel szemben minden önuralmát elvesztette, asztalokat döntögetett és korbáccsal kergette az embereket, ha a templomot „rablók barlangjává” alakították. Azt hiszem, ha visszatérne, nagyon kevés követőjében ismerne önmagára, a ma élő papok, sőt, a ma élő keresztények legalább kilencven százalékát elutasítaná, azok pedig újra megfeszítenék őt.
Ha tehát az amerikai (és általában véve) keresztények úgy gondolják, hogy a jézusi tanítás és szellem rendelkezik számukra valami súllyal, túl a dogmatikán, amivel előitéleteiket, prűdségüket és kapzsiságukat palástolják, akkor mindenestül felül kell vizsgálni a politikai álláspontjukat (is).
Ami pedig a társadalom nagyobb erővonalait illeti, ideje néhány dolgot mérlegre tenni.
Meg kell végre kérdőjelezni a régi, megkövült mítoszokat. Azt, hogy Amerika valamiféle Isten által kiválasztott, kiváltságos hely, amelynek kivételes helye és szerepe van a világban. Biztos, hogy nem csupán egy másik hely, egy másik ország, egy másféle emberi dzsungel?
Azt, hogy Amerika keresztény ország. Nem az és kész.
Azt, hogy vannak „bevándorlók”. Mert amúgy tényleg vannak, de ha mindet eltávolítjuk, az őslakosok – indiánok – nagyon magukra maradnának arrafele.
Azt, hogy a korlátozatlan fegyverviselési jog a szabadság garanciája. Nem az. A szabadság garanciája a társadalom tájékozottsága és közéletben való jószándékú részvétele. A fegyverek csak vérontást tudnak garantálni.
Azt – és ez mindkét nagy párt fő feladata lesz – hogy a megosztás retorikája bármilyen szempontból nézve eredményes lehet. Mert rövid távon a felgerjesztett indulatok hoznak ugyan plusz szavazatokat, de ki gyógyítja majd be az újjáélesztett rasszizmus, a vallási szélsőségesség, az idegengyűlölet, az iszlamofóbia, a hamis felsőbbrendűségi tudatok által ejtett sebeket? Ki hozza helyre a kárt, amit a politikailag manipulált álhíráradat, rémhírözön, személyeskedés és sárdobálás okoz a társadalomban? Ki lesz felelős azért, ha – mint sejtem – a napokban tettlegességig fajul a csalódott, tönkrebutított és politikai ellenfeleikre úszított tömegek indulata?
Azt, hogy az értelmiség az valami gyanús, szemmel tartandó része a társadalomnak. Éppen eleget démonizálták az értelmes embereket, a tanultakat, a szürkeállomány elitjét és ezzel szemben éppen eleget magasztalták a szorgalmas középszert. A jövő társadalma a józan ész és a jóindulat társadalma lesz, vagy nem lesz.
A demokrácia nem azt jelenti, hogy az egyik ember semmivel alá nem támasztható buta vélekedése ugyanannyi súlyt képvisel, mint a másik érvekkel-tényekkel igazolható álláspontja. Mindkettő elmondhatja ugyan a véleményét, de a társadalomnak nem az a dolga, hogy udvariasan mindkettőnek egyenlő teret és lehetőséget biztosítson, hanem az, hogy tájékozott döntéssel kiválassza a kettő közül a megfelelőt.
Sajnos az amerikai oktatás komoly gondokkal küszködik. Ameddig a társadalom jelentős része kitartóan ismételt hazugságokkal a végtelenségig butítható, addig ez nem csupán ágazati gond, hanem – mint egyébként nálunk is – súlyos társadalmi probléma. Mert lehet, hogy Trump eltűnik a porondról, de a rendszer jelenlegi állapotának a várható következménye továbbra is ez lesz. A butaságnak butaságigényei lehetnek csak. Amíg a klímaváltozást jelentős tömegek kínai összeesküvésnek tartják, amíg a kreacionizmus versenghet a tudomány álláspontjával, amíg a Biblia milliók szemében tudományos könyv, amelynek tételei biológiában, történelemben, fizikában felülírják a tudomány mai álláspontjait, addig nincs sok remény, a társadalom racionális iránytűje hiányzik, addig jöhet a következő Trump.
Elképzelhetőnek tartom, hogy a társadalom felfogja és értékeli majd a sokkot és megtanulja értelmezni a folyamatot, ami ide vezetett. Talán a megoldások is előkerülnek majd idővel. És azt is remélem, hogy rossz sejtelmeimre rácáfolva Trump vesztesége viszonylag békésen lecseng, nem lesz túl sok botrány, lázongás, törés-zúzás-vérontás.
