Ez alkalommal ismertem meg a magyar ferences sajtóapostolkodás egyik gyöngyszemét, a Clevelandben megjelenő Katolikus Magyarok Vasárnapja hetilapot és szerkesztőit. A lapot az alapítók valláserkölcsi tájékoztatónak, társadalmi-politikai véleményt adó sajtószervnek, a magyar nemzeti és népi hagyományok őrzőjének és szócsövének szánták. Az Észak-Amerikába kivándorolt katolikus magyarság egyetlen hetilapja volt. Az Amerikába hivatalosan elsőként kiküldött római katolikus lelkipásztor, Böhm Károly alapította 1894. október 24-én a clevelandi (Ohio állam) Szent Erzsébet-egyházközség folyóirataként. 1935-től Katolikus Magyarok Vasárnapja címmel jelent meg megszűnéséig.
Sajnos, a fent említett római döntés alapján a kusztódiának 1992. december 31-ig be kellett szüntetnie minden nyomdai és újságszerkesztői tevékenységét is. Ezzel befejeződött az erdélyi magyar ferencesek sajtóapostoli tevékenysége. Sokévi eredményes munkásság után a majdnem százéves újság többet nem jelent meg.
Gondviselésszerűnek tartom, hogy pont ezekben a napokban, miközben a szomszédunkban véres háború folyik, előkerült az 1992. június 21-i lapszám. Már amerikai tartózkodásaim idején felfigyeltem az újságban Ukrajna dióhéjban címmel, dr. Mailáth István tollából megjelent, akár az ország történelmének rövid átfogójának is tekinthető rangos írásra.
Az alaposan dokumentált cikk tartalma napjainkban talán még érdekesebb, időszerűbb és tanulságosabb, mint akkor, sok mindenre magyarázatot adhat. Íme, a teljes szöveg:
„A IX. század során kialakulóban vajúdott a Kijevi Fejedelemség. (...)
Egyes történészek szerint a szabir és onogur alapítású Kijevet Ügek kagán (Álmos fejedelem apja) építette ki erőddé. Számtalan egybevágó adat összetevéséből valószínűsíthető, hogy Árpád fejedelem 840-ben vagy 841-ben Kijevben született és ő volt az, aki az Etelközbe elvonuláskor, 880 táján, Kijevet barátságosan átadta Oleg normann (viking) ispánnak, aki már korábban Álmos fejedelem szolgálatába szegődött.
Az idők folyamán megszaporodott szláv törzsek letelepülése után (amit Munkácsi Mihály is megörökített gyönyörű festményén: Árpád fogadja egy szláv törzs hódolatát Kijevben), száz év múlva már Vladimir, a kijevi fejedelem, aki nem viking »koning« többé, hanem szláv »knyaz«. Árpád fejedelem szabir és onogur törzseinek elvonulása után jelentős úz, besenyő, szabir és kazár telepes maradt vissza, főleg Zaporog (Zaporozsje) környékén. Bár ezekben a zömében turáni népeknek az utódai nyelvükben idővel elszlávosodtak, ők honosították meg és örökítették át a szláv jellegtől és jellemtől lényegesen elütő, határozott, tettrekész és elszánt lelki magatartást, ami az ukrán társadalom jellemző vonása lett. Egyébként ezeknek a turáni eredetű őstelepeseknek az utódaiból alakult ki idővel a kozákság szervezete.
1237-ben a tatárok elpusztították Kijevet. 1386-tól kezdődően a Lengyel Királyság kezdett kelet felé terjeszkedni. Kialakul Halics és Galícia. 1647-ben Chmielnick kozák hetman sikeres belháborút viselt a lengyelek ellen. 1667-ben Lengyelország és az orosz cár felosztották egymás között Ukrajnát. 1687-ben Mazepa kozák hetman szövetkezett a svédekkel, hogy lerázza az orosz uralmat és egyesítse a kettéosztott Ukrajnát. Azonban Nagy Péter győzelme Poltavánál meghiúsította ezt a tervet és 1777-től kezdve Ukrajna a cári birodalomba bekebelezett tartomány lett. Erőteljes oroszosítás vette kezdetét. Ukrán helyett csak orosz nyelvű iskolai oktatást, újság- és könyvkiadást csak orosz nyelven engedélyeztek. Az ukrán földalatti szervezetekben azonban töretlenül ápolták az önállóságra törekvés vágyát.
Amikor az első világháború végén összeomlott a cári Oroszország, az ukránok 1917-ben nyomban Nemzeti Tanácsot választottak, amely 1917. június 23-án kinyilvánította Ukrajna függetlenségét és Prof. Hrushevsky személyében államelnököt választottak. A vörös hadsereg azonban elfoglalta Kijevet. Az ukrán önkéntesek kiverték a vörösöket Kijevből és felajánlották, hogy a közös vörös ellenség ellen együttműködnek Denikin tábornokkal, a cári fehér haderő parancsnokával. Denikin azonban kijelentette, hogy »szeparatistákkal« nem tárgyal. Denikin rövidesen bekövetkezett veresége után Ukrajna újra a vörösök kezére került.
De az ukránok nem adták fel a küzdelmet. A Petlyura tábornok toborozta ukrán haderő lengyel területre vonult és Petlyura 1920. április 20-án megállapodást írt alá Pilsudsky lengyel marsall államelnökkel, amely lengyel, litván és ukrán államközösség létesítését tűzte ki célul. Ámde a hadi helyzet kényszerítette Pilsudskyt, hogy 1921. március 18-án Rigában békét kössön az időközben nyugati segítséggel megerősített oroszországi kommunista rendszerrel, ami eltemette az ukránok immár ezer év óta önállóságra törekvő álmát. Petlyurát 1926. május 25-én Párizsban meggyilkolták.
A Szovjetunióban
A magára maradt Ukrajna 1922. december 22-én kényszeredetten csatlakozott a Szovjetuniót alapító négy »szocialista« köztársasághoz. Az 1923. augusztus 1-jén életbe léptetett nyelvtörvény meghírdette az ukrán nyelv elsőbbségét az orosszal szemben és vázolta az »új gazdasági politika« irányelveit. Ez volt az »ukránosítás« szakasza. Erre azután a cári önkény elöl külföldre távozott számtalan ukrán emigráns hazatelepedett, hogy segítsen előbbre vinni az »ukránosítás« ügyét. Hazatért Hrushevsky is, akit kineveztek az 1918-ban életre hívott Ukrán Tudományos Akadémia elnökének.
Ámde 1928-ban Sztálin véget vetett az ukránosításnak és az oroszt második hivatalos nyelvnek minősítette. 1930-ban beköszöntött az első politikai per. A hazaárulással vádolt 45 értelmiségi közül tizenhármat kivégeztek, a többit száműzték. Hrushevskyt nem fogták perbe, csak »rövid úton« száműzték. A Gulág-világban 1934-ben meghalt.
1931-ben nemzeti elhajlás címén Vsevolod Holubovics fővádlottal az élen több mint nyolc ártatlan ukránt végeztek ki. 1933-ban a GPU (orosz titkosszolgálat – a szerk. megj.) részéről gyártott katonai összeesküvés címén végeztek ki több ukrán hazafit, minisztert és komunista politikust. Panas Lyubcsenko miniszterelnököt 1937-ben, Vlas Hubar utódját pedig 1939-ben lőtték agyon. 1934-ben Ukrajna fővárosát Kharkovból Kijevbe helyezték át.
A második világháború és utána
Sztálin a háború folyamán Ukrajnából Szibériába telepítette az ukrán kozákokat és a háború befejezése után lemészároltatta az angolok által kiszolgáltatott ukrán ezredek katonáit, akik Karintiában fogságba estek, mert Hitler oldalán harcoltak a kommunizmus ellen.
Amikor a német haderő behatolt ukrán területre, a lakosság felszabadítóknak kijáró lelkesedéssel üdvözölte a Wehrmachtot. Ukrán részről a felszabadító mozgalom vezetői Stefan Bandera és Roman Shukhevych (»Taras Shuprynka altábornagy«) voltak. Röviddel azután, hogy a németek elfoglalták Lwow-Lemberget, az ukránok kikiáltották az »Ukrán Állam helyreállítását« és a kormány élére Jaroslav Stetskot választották. Azonban a németek sorra börtönbe vetették Banderát, Stetskot és a többi ukrán hazafit. Walter Funk, Hitler gazdasági minisztere pedig meghirdette Prágában, hogy »Ukrajna, a gyarmatosítás ígéret földje, immár Európa kiértékelésének a rendelkezésére áll«... Nem lehet csodálkozni, sem rossznéven venni, hogy az ukránok ezekután a legkegyetlenebb és legveszélyesebb orvlövész bandákba szervezkedve támadói lettek a német megszállóknak.
»Taras« altábornagy, azaz Roman Shukhevych 1943-ban kétfrontos feladattal (németek és oroszok ellen) földalatti ukrán felkelő hadsereget (UPA) szervezett. 1950. március 4-én Lwow mellett az orosz GPU meggyilkolta őt. Stefan Banderát 1959. október 15-én gyilkolták meg Münchenben.
A Szovjetunió összeomlását követően 1991-ben nyomban megtörtént az ukrán függetlenség kinyilvánítása. Misem természetesebb, hogy az a nép, amelyik ezeréves történelme során annyi csalódás és küzdelem után sem tudta megvalósítani áhított önálló állami életét, cselekvésre elszántan fogadta az isteni Gondviselés nyújtotta alkalmat ezeréves álmának megvalósítására.
A Magyar Köztársaság kormánya az elsők között azonnal elismerte az önálló Ukrán Államot. Megértő figyelemmel kísérjük az ukrán nép függetlenségéért folytatott, reméljük ez alkalommal eredményes küzdelmét.”
A cikktől ihletve, tekintettel mind a mostani ukrajnai háborúra, mind a kisebbségeket ért jogfosztásokra, lelkiismereti kötelességemnek tartom – az elhunyt XVI. Benedek visszavonult pápa tanítása szellemében, miszerint „az igazság szabaddá tesz” – szóvá tenni a következőket, még akkor is, ha emiatt egyesek esetleg „megköveznének”.
Már a dr. Mailáth István írásából is kitűnik, hogy a történelem folyamán a magyarság együttérzéssel követte az ukrán nép függetlenségért és önálló államért folytatott küzdelmét. A második világháborút követően Ukrajnához csatolt Kárpátalja magyar kisebbsége pedig mindmáig vállvetve dolgozott a többségi lakossággal együtt egy jobb világ megteremtésén, bizonyítva lojalitását a közös jó érdekében.
Sajnos, az ottani magyarság sok esetben nem azt kapta, amit megérdemelt, sőt ami alkotmányos jog alapján kijárt volna neki. Ez történt az elmúlt évek során, sőt most az orosz támadással elkezdődött immár egy éve tartó háború idején is. Annak ellenére, hogy már az első napoktól kezdve mind Magyarország, mind Románia, magyar és román intézmények és személyek, nem utolsósorban a kárpátaljai magyarok is szívvel-lélekkel, jelentős adományokkal és pénzösszegekkel siettek a tragédia áldozatainak, menekültjeinek, valamint a lakhelyükön maradt emberek, családok megsegítésére. Ez történik napjainkban is.
Ezzel szemben Ukrajna politikai vezetése semmibevéve mind a magyar, mind a román állam részéről kifejezett tiltakozást, meg sem várva a Velencei Bizottság ajánlásait egy újabb jogfosztó törvényt hozott. A történelem folyamán az ukránok annyi szenvedése után, az ország vezetői most ugyanolyan megpróbáltatásokkal sújtják a kisebbségeket, amelyeken népük is keresztülment.
Következtetésként egyelőre csak reménykedni tudunk abban, hogy végre lelkiismeretükre és józan ítélőképességükre – hogy ne is említsem a felebaráti, szomszéd iránti szeretetet – hallgatva az ukrán illetékes hatóságok napirendre térnek és méltányos, emberséges létkeretet biztosítanak valamennyi nemzeti kisebbségnek, leállítva a történelmük folyamán már alkalmazott „ukránosítási” törekvéseket, azaz az újabb jogfosztó törvényt. Senki ne feledje el, hogy a Putyin elnök által hangoztatott orosz kisebbségeket ért jogtiprások jelentették számára az úgynevezett „különleges hadművelet” egyik, szerinte őt igazoló, általa hangoztatott okát.
