Anya csak ült a tolószékben, az évek sora és a nehéz kór kemény barázdát vésett homlokára, mint szemét a sarokban, ott hevert keserve, és ő nem panaszkodott, csak várta türelmesen, hogy nap mint nap kitaszítsák a lugasba. Ölében mindig ott pihent valami apró teendő, most éppen burgonyát hámozott a vacsorához. Már évek óta nyomta az ágyat, azóta, hogy baleset érte, rokkant maradt. Zsákkal a hátán ment a padlásra, amikor megbotlott, leesett, megsérült a gerince, és örökre megbénult. Fia nem tudott ezután csak a tragikus napra gondolni, valahol a szíve mélyén önmagát okolta, ezért még kitartóbban gondozta anyát. Hajnalban kelt, megetette a két kis süldő malacot, magot szórt a szárnyasoknak, kisepert, az asztalra készítette az ételt, anyát kitolta a konyhába, ott fog ő rá várni, ameddig hazaér.
Kemény feladatra vállalkozott, minden reggel korán indult a szomszéd faluba, az asztalosműhelybe, ahol a koporsók készültek. Mintha nem lett volna elég saját nyomorúsága, mindennap e morbid fekhelyek emlékeztették, hogy meghalunk egyszer. Ilyenkor maga mögé tekintett, mérlegelte azt, ami elmúlt s azt, ami jön, s a legfájdalmasabb a nyomasztó magány volt. Sosem beszélt senkivel arról, ami bent fáj, szótlanul cipelte terhét, úgy járt-kelt otthon is, mintha akkor is egyedül rakta volna a koporsókat.
Első ifjúsága már rég elszállott, voltak az életében kisebb kalandok, de úgy múltak el, amilyen könnyen jöttek, pedig milyen szívesen osztotta volna meg apró hajlékát egy szorgos teremtéssel. Mint tavaszról álmodó pacsirta, hosszú ideig remélte, hogy valaki majd őt is hazavárja, meleg étellel, kedves csacsogással, de mindig elkerülte a szerencse, talán az anyja terhe riogatta el a leendő társat a háztól. Egy idő után ebbe is beletörődött, anyja meleg, mélabús tekintete próbálta kitölteni a mély űrt a szívében. Egyetlen öröme az maradt, ha anya otthon új hírekkel fogadta, „kirepültek a kisfecskék az eresz alól, a cinkék egész délelőtt ott csipegettek a tyúkokkal, a süldők megint kifeküdtek a napra”. Ezután felmondta a rádió megannyi apró hírét, azon aztán anya úgy el tudott csámcsogni, hogy gyakran Ferkó is elmosolyodott.
Délután a kertben szorgoskodott, a késő nyári napsugarak pirosra festették a húsos paprikákat, öröm volt nézni a nagy duzzadó karfiol- és kelkáposztafejeket, s miközben anya a száraz babot fejtegette, Ferkó egyedül szerelgette a fürdőszobát. Az egész lakást úgy rendezte át, hogy majd tolószékkel körbe lehessen járni, felszedte a küszöböket, lépcsőkart készített még a mosdóban is, hogy anya majd egyedül is boldoguljon a lakásban. Estére már holtfáradt volt, gyakran a tévé előtt elnyomta az álom. Máskor, míg anya kézimunkázott, ő madáretetőt faragott, szívét-lelkét adta bele, mert nagyon szerette a madarakat…
Úgy történt, hogy azon a bizonyos napon valahogy jobban sietett hazafelé, még délben kitolta a tolószéket a lugasba, a késő nyári napfény kellemesen átmelegítette anya fonnyadozó testét, amit az elmúlás kegyetlen fintora nagyon megviselt. Mintha napok óta készült volna valami ebben a megroggyant testben, Ferkó érezte, hogy valami nagy baj következik. A tolószékből kissé kicsúszva, anya ott hevert ájultan. Futott a mentő, a sziréna hangja hasította a levegőt, Ferkó kétségbeesve kísérte. Az éjszakát anya mellett töltötte, azt mondják, agyvérzés után nagyon számít az első órában nyújtott segítség. De a leggondosabb igyekvés ellenére anya állapota nem javult, az orvosok is csak vonogatták a vállukat, nem tudtak segíteni. Ferkó tekintete még komorabb lett, szája szögletén keserű barázda ocsmánykodott, talán pont az átvirrasztott éjszakák vésték oda. Az otthon ezután még magányosabb lett.
Telt az idő, a rendszeres korházi látogatások eredménytelennek bizonyultak, anya csak feküdt eszméletlenül. Eljött az ősz, megérkezett a cuppogó eső, tintafekete felhők gyülekeztek az égen, és csak esett és esett, Ferkó csak egyedül nézte, hogy buborékol a tócsákban a víz. Amikor kiment az állatokat bezárni, denevér ciccent a levegőben, varjak károgtak, a gólyafészek oly magányos volt, mint ő. Az orvosok már feladták a reményt, de ő még bizakodott, naponta betelefonált a kórházba, és várt. A tolószéket belepte a por, mintha időtlen idők óta nem használták volna, néha áttolta egyik szobából a másikba, kipróbálta, milyen könnyen gördül, mióta felszedte a küszöböt, és várt a csodára.
Egy morcos késő délután a boltból hazafelé igyekezve, barátokkal futott össze, vidám társaság, elidőzött velük. Nem volt értelme hazasietni az üres lakásba. Zolinak éppen jó asztalosra volt szüksége, a sok eső megrongálta a tetőszerkezetet, a cserép mellett beázott a padlás, néhány lécet kellett kicserélni. Ferkó otthonosan mozgott, ha segíteni kellett valakin, főleg, ha fával volt dolga. Könnyedén felkapaszkodott a gerendán, megigazította a cserepeket, az elkorhadt léceket el fogja készíteni napokon belül, újakat hoz a régiek helyére. Már ereszkedett lefelé, amikor egy figyelmetlen mozdulattal felsértette a kezét, egy rozsdás szeg lehetett a ludas, mire leért a padlásról csupa vér volt a keze. Anna, Zoli húga, nyomban ott termett, hogy segítsen, gyengéden kimosta a sebet, majd gondosan bekötözte. Amikor ránézett, Ferkó rezdülés nélkül állta tekintetét, viselkedése mögött azonban félénk kisfiú lapult. Végig komor maradt, bár Anna meleg tekintete nem volt közömbös számára. „Ennyi sajnos nem elég, szükség lesz tetanusz elleni védőoltásra” – mondta Anna, ezt ő beadhatja másnap a kórházban.
Anna asszisztensként dolgozott a városi sürgősségi osztályon, ifjú, kedves teremtés, barna haját, mélykék szemét nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ferkó hosszan hálálkodott az ápolásért. Amikor kilépett a kapun, az a gyöngéd melegség lakozott a szívében, amit már oly rég nem érzett. Mire hazaért, már vidáman szorongatta bepólyált kezét, mintha a kedves teremtés apró ujjai még mindig ott babráltak volna vele. Másnap még korábban kelt, borotválkozott, tiszta inget vett, gondosan igazgatta külsőjét, gondolatban már a délután foglalkoztatta. A tükörből sovány, szigorú arc nézett vissza rá, de barna szemében volt valami különleges csillogás. Ki törődött már az apró sebhellyel, viszont jó ürügy volt, hogy újra láthassa Annát, megfoghassa puha kezét. Hosszú idő óta először esett meg, hogy nem gondolt anyára.
Egész délelőtt fütyörészve csiszolta a deszkát, faragta a léceket, kollégái csodálkoztak, Ferkóval madarat lehetett volna fogatni. Nem zavarta, hogy kint kellett dolgoznia, a hűvös szél mint fiatal leánykéz simogatta arcát. Anna jelenléte lázba hozta, kalimpált a szíve, mintha most akarna kikandikálni mellkasából. Az injekciót meg sem érezte, csak nézte az apró ujjakat, amint harmonikáznak a karján. Együtt indultak hazafelé, az őszi ködös délután csak úgy árasztotta a szerelem illatát.
Másnap is találkoztak, Anna sugárzott a boldogságtól, tarka kis meleg kabátja alatt csak úgy duzzadt ifjúsága, s amint Ferkó átölelte, arca elvörösödött, édes mosolya maga volt a paradicsom. „Sosem halunk meg!”, gondolta Ferkó őszi virágok szirmait pergetve a tenyerében, száján még harmatos volt a csók, milyen csekély dolgon múlik a boldogság! Egy este együtt vacsoráztak, Anna palacsintát sütött, utána elmosogatott, vidáman csevegtek. Hetek teltek boldog lázban, egyszer anyáról kérdezte Anna, Ferkó döbbenten összerezzent, már hosszú ideje nem érdeklődött felőle. Anna terítővel takarta le a tolószéket, és nagyon őszintén nézett Ferkó szemébe. „Nem, ő ezt nem tudná végigcsinálni anyával.”
Anna születésnapján nagy tortát sütött, sokan összegyűltek, barátok apraja-nagyja, mindenki köszöntötte a lányt. Ferkó kedves ajándékkal lepte meg Annát, neki adta a madáretetőt. A zenés mulatságokat sosem kedvelte, de a lányért most ő is táncra perdült. Mohón ette a habos süteményt, jóízűen ivott rá, nem is emlékszik, mikor evett utoljára ilyen finomat. Estefelé kisétáltak a tópartra, árván hagyott madárfészkeket bolygatott a szél, röpködtek a falevelek, mint az ifjúság, az erdő piros-sárga színe már megfakult, megtépázott ágak csapkodtak jobbra-balra, s ők csak ballagtak végig a sétányon, hangtalanul, összefonódva. Mi lesz ezután? „Válasszunk közösen csillagot, az majd őrködik felettünk” – szólt halkan Ferkó. A csillagok a végtelenséget jelentik, megszűnik tér és idő, ha rájuk tekint az ember.
Este, elalváskor gondolatai ebből a szerelemből táplálkoztak, és lassan az élet napos oldalán érezte magát. Miközben boncolgatta a női lélek rejtelmeit, Annáról álmodott. Végre eljött az ő rendelt ideje is, végre elmúlik az a förtelmes magány, s neki is kijár a jóból, neki is van kit szeretni. Büszke volt magára, eddig szótlanul hordozta keserű sorsát, s most magába szívhatja az élet melegét, amely e csodás lélekből fakad. Anna több volt, mint a szerelem tárgya, ha vele volt, minden rossz gondolata eltűnt, magával vitte az őszi szél. Anna maga volt a megtestesült jutalom a hosszú, konok élet után, szivárvány az eső mögött. Vajon meddig is tart? „Anna örök?”
Amikor felébredt, újra rossz előérzet kerítette hatalmába, mint amikor az akrobata későn veszi észre, hogy hiányzik alóla a védőháló. A szomszéd volt, aki érdeklődött anya iránt. Megingott, milyen régen nem gondolt anyára. Nem is tudta, milyen híreket vár, mi a jó, és mi a rossz. Megcsörrent a telefon, boldogan újságolták a jó hírt: „Anya magához tért, akár most haza is engedik.” Ferkó megborzongott, kusza gondolatai összezavarodtak, a mérleg serpenyőjében ott állt a két nő. Vajon merre billen? Nem is tudja, mennyi idő telt el anya nélkül. A két nő valahogy ezután összeforrott, végül Anna győzött, két testben egy lélek, Anna volt az, akit Ferkó magában felépített, a jövő képe, az élet értelme.
Rövid időn belül megérkezett a mentő, Ferkó kényszeredetten indult a tolószék után. Kissé hűvösen ölelte át anyát, anya megviselt arca derűre fordult, amikor meglátta régen elhagyott otthonát. Először a lugasba kérezkedett, a zord idő ellenére újra látni akart mindent. Boldogan vonta magához fiát: „Ezután újra minden a régi lesz.” Ferkó nem szólt, csak várt, belehasított a felismerés: igen, ezután minden a régi lesz. Anna csak hamis álom volt, csalfa játék, amit a sors űzött eddig, s úgy tűnik el, mint az a bizonyos szivárvány. Egyszer még telefonált, kimérten üdvözölte a hazatért beteget. Ferkó reménykedve hívta újra, meg újra, szeretett volna találkozni, de Anna mindig kibúvót talált. Egyszer még el is merészkedett a kerítésükig, benézett, valamit látott, és még jobban elkomorodott.
A téli ünnepek alatt, amikor anyát kivitte a térre levegőzni, meglátta még egyszer őt, valami idegennel társalgott a másik sarkon. Minden olyan távolinak tűnt. Akkor fejét lehajtotta, elnézett messze, az erdő felé, még egyszer visszagondolt a bársonyos kézre, a meleg leány testre, a kidobott madáretetőre, s két kövér könnycsepp gördült végig az arcán.
