Villámvignetták
De azt hiszem, tudok alkalmazkodni. A Bolerót sorról sorra átírtam, mert megértettem, mit is kell csinálnom, és miért. Amikor Demény Attila Örkény-operáihoz kellett egy képzelt levelet írnom, éppúgy megtettem, mint amikor Selmeczi Gyurival dolgoztunk a Janovics-darabon, vagy legutóbb a Mi, muzsikus lelkeken. Mindez a kolozsvári operában történt, bár talán a Demény Attilával való munka alatt vonódtam be a legkevésbé: Attila elmagyarázta az ötletét, én megírtam, Bogdán Zsolt felolvasta.
Attila különben puszta névrokonom, semmi más. És a barátom. Értelmes, magányos, érzékeny ember, egy keleti fejedelem macskagesztusaival. Finom humora, mély műveltsége, még a csalódottsága is közel vonzott hozzá, hiszen mint a Laiosz-motívumból kiderül, csalódott vagyok magam is. Nem ugyanabban csalódtunk, ez azonban egy határon túl már nem számít.
Gyuri más lélek, más egyéniség. Minden ízében mozgékony, villanyos, próteuszi. Ha kell, előjátszik, ha kell, zongorázik, ha kell, énekel, ha kell, vezényel. A Janovics-est körüli együttgondolkodásunk életem legnagyobb élményei közé tartozik. És miatta is örülök, hogy egy idő óta másképp írok.
Ami belém tép
Weöreshöz Jack Cole-on és a Szódalovagláson keresztül jutottam el – a szabadság, a kielégíthetetlen, de nem szigorú szomj vezérelt. Mindkét kötet úgy robbant bele az életembe, mintha üstökös csapna szűk lakomba, valóban úgy. Holott meg kellett küzdenem magammal, hiszen addig úgy tudtam, a költészet valami szomorú nemzetféltő izé. Ezt az izét Ferencsiktől vettem, aki egy zeneműről mondta a tévében: ebből a hangversenyből a hallgató megérti, hogy ez nem egy vallásos izé. Az ömlengést ő is kevéssé bírta.
Később az Ibusár is nagyon belém tépett. Hogy valaki, aki mindenáron meg szeretné mutatni magát, de nincsenek rá sem eszközei, sem lehetőségei, és végül mégis megmutatja a maga módján – ez mélyen megrázott. Szerintem az az élmény vezethetett egy másik felismerés felé is: ugyan mit számít, hogy a darab milyen, ha van benne egy vonulat, egy áram, amely megérinti az embert? Emlékszem, már Radnóti Zsuzsának is feltettem a kérdést Méray-ösztöndíjas koromban, de tőle sem kaptam megnyugtató választ. Ha Dobozy Imre darabjából jó előadást lehetett rendezni, akkor végső soron csak a rendezők nyitottságán múlik minden.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az Ibusár rossz, hanem, hogy időt kell adni egy szövegnek, időt és empátiát, másképp az sem működik, ami működhetne. Magamról beszélek, hogyne – mint végig ezekben a villámvignettákban.
(Borítókép: A kolozsvári magyar színház és opera épülete)
