A zeneszerző korábban interjúban elmondta: régi vágya volt vígoperát írni, ennek megvalósításához Béres Attila – eredetileg rádiójátéknak írt – történetében találta meg a librettó alapanyagát, amelyet Béres maga készített elő. Selmeczi az alapötletet kedvesen és megindítóan viccesnek találta, annak bája ragadta meg, a benne rejlő népies kedvességet, esetlenséget, kitartást, az eszményhez való hűséget mind beleírta a kétfelvonásos vígoperába.
A darab egyrészt a középkori, 12. századi falu (Bátorfa) templomépítési sikertörténetét, másrészt az emberek ragaszkodását mutatja be az általuk oltalmazóként tisztelt lovagkirályhoz, akit templomuk védőszentjének szeretnének, még akkor is, ha a boldoggá, szentté avatás szertartása hivatalosan nem történt meg. A színpadon megjelenő, hittel, elszántsággal és humorral megáldott falusiak elhatározzák: kijárják az ügyet a legmagasabb hivatalnál, a váradi püspöknél. A vígoperai elvárásoknak megfelelően a szereplők minden próbát kiállnak, minden nehézséggel dacolnak, hűségük és elszántságuk még a kétkedő magasrangú egyházi hivatalnokok, a püspök és az éppen ott tartózkodó, az ügyet vizsgáló pápai legátus szívét is meglágyítja.
A történet külön szépsége, „csavarja”, hogy a szentté avatáshoz szükséges csodát maguk a falusiak ,,állítják elő” a vatikáni követ és a váradi püspök szeme láttára. Selmeczi így fogalmaz: „Az egész darab arról próbál tanúskodni, hogy a csoda, amelyet be kell bizonyítani a szentté avatáskor, nem más, mint maga a hit, az emberek hite ezekben a csodákban”. A színpadon mindezt valóságos misztériumdráma formájában jelenítik meg, színdarab ez a színdarabban, mégpedig a középkori drámatípust megelevenítve. Ebben a megindító, bájos jelenetben Bátorfa egyszerű lakói a váradi püspöki udvarban színjátékot mutatnak be azzal a szándékkal, hogy tanúsítsák a választott példakép, László szentségét. Nézőként egyszerre éljük át a falusi küldöttség izgatott előkészületét, majd előadását, és az azt figyelő egyházi elöljárók egyre erősödő megrendültségét. A játék ugyanis, amelyet a bizonyítás érdekében rögtönöznek a bátorfaiak, egyszerre elevenné, valóságossá válik, a falusi küldöttek hite megjeleníti a felidézetteket: a parasztlány Boldogasszonnyá, Máriává hasonul, átélt hite pedig megteremti a csodát, amely a két egyházi méltóságot meghatja és meggyőzi. Így László szentsége bizonyságot nyer, a falusiak dolgukat sikerre viszik, immár jó hírrel térhetnek haza: saját erejükből felépített templomuk védőszentje lehet az, akinek oltalmát eddig is remélték. A jelenet dramaturgiai bravúrként is figyelemre méltó, zeneileg szépen oldja meg a szerző.
Selmeczit bevallottan foglalkoztatta Szent László alakjának folklorizációja, az az út, amelyet az egykori lovagkirály bejárt a tróntól az egyszerű emberek mindennapjaiig, amelyeknek része lett. A Szent László-kultusz Váradon és Erdélyben is élő volt, ezt számtalan helységnév, templomi ábrázolás bizonyítja, a már említett Tordai-hasadékhoz köthető Szent László-mondákkal együtt.
A zenemű 2014-ben készült el, 2016-ban tervezték bemutatni, ám végül későbbre, egyfajta sorsszerűség folytán éppen a 2017-re meghirdetett Szent László-évre maradt. Ősbemutatóját a Kolozsvári Magyar Opera és a budapesti Művészetek Palotája koprodukciójaként tartották 2017. október 12-én Kolozsváron. Sajnos a bemutató után Kolozsváron és Budapesten is nagyon keveset játszották az előadást, így 2023-as megjelenése a kolozsvári társulat műsorán igazán üdvözlendő. Annál is inkább, mert ez a darab, ez az előadás nemcsak vájtfülű operarajongóknak, nem is csak a történelemben, netán vallástörténetben jártas közönségnek mond sokat. Igazi családi opera: gyermek, felnőtt, idős egyaránt talál benne kedves, vidám jelenetet, vagy szereplőt, aminek/akinek örülni tud, amin/akin nevethet vagy elmélázhat, amivel/akivel azonosulni tud. Az opera kellően játékos, ugyanakkor van benne szenvedély, humor, komoly mondanivaló és tanulság is. Bár kortárs mű, Selmeczi György elég tapasztalt zeneszerző ahhoz, hogy a Boldogasszony lovagjának zenéjét vonzóvá, dallamossá alkossa: kissé archaizál, a kislétszámú kórusnak játékos megszólalásai vannak, a szólistáknak szép áriái, van lehetőség a hangot megmutatni, ugyanakkor a színészi játéknak is bőséges tér jut. Mindezt Novák Eszter rendezése ki is aknázza, nagy szerepet kap a játék, a humor.
A kamarakórus minden tagjának minden mozdulata jól kigondolt, összehangolt, akár a falubeliek jeleneteire, akár a váradi káptalan tagjainak templomi és templomon kívüli jeleneteire gondolunk. A főbb szerepekben Kovács Istvánt (az esperes), Laczkó Vass Róbertet (a legátus), Szilágyi Jánost (András úr), Hary Juditot (a fogadósné), Antal Líviát (Veronika), Szabó Leventét (a diák), Rétyi Zsombort (a diakónus) és Peti Tamás Ottót (Mátyás mester) láthatjuk-hallhatjuk. Énekükön, színpadi jelenlétükön érzékelhető, hogy kedvvel játsszák, törekednek a hiteles előadásra, a jó énekteljesítményre.
A falusi küldöttség csetlő-botló, olykor esetlen, mégis céltudatos, kitartó, példásan elszánt, összetartó és fegyelmezett. Az egyházi méltóságok kellően emelkedettek, máskor pedig megfelelően emberiek, megértőek, jószándékúak. A lovagkirály legendájának bemutatásában érdekesen elegyedik a karikírozott, kiemelt mozgás, hősiesség és a valódi, végsőkig való elszántság. A Máriává átlényegülő fiatal lány hitelesen mutatja meg az ifjúság báját, kacérságát és komolyságát egyaránt, megindító a fogadósné mint lányát óvó anya, ugyanakkor saját fiatalságába visszarévedő őszintesége. Egyszóval hús-vér, szerethető, mai alakokat láthat a néző, aki hagyományokra építő, korszerű és jó zenét hallhat élvezetes, szórakoztató játék, könnyed, de korántsem felületes cselekmény keretében. Őszinte szívvel ajánlom gyermekeknek, fiataloknak, családoknak: egy-egy Szent László-legenda felelevenítésével készülve az előadásra minden bizonnyal igazi élményben lesz részük, amelyet később is felidézhetnek játékos vagy éppen komoly beszélgetések alkalmával.
Előadásfotók forrása: a Kolozsvári Magyar Opera weboldala (www.magyaropera.ro) és Facebook-oldala
