– Akkor egyezzünk ki olyanformán, hogy az egész szobáról készíthetnek képet, de nem a külön darabokról… – ajánlja fel Sütő István, amikor megtudja, hogy nem csak turisták vagyunk, hanem egyben újságírók is, és nem csak nézelődni jöttünk, hanem cikket is írnánk, amit illusztrálni kellene. – Meggyűlt a bajunk sajnos a hamisítókkal – magyarázza, miért is nem szabad fényképezni. – Mondanám, hogy az jó, mert akkor igazán híres valaki, ha már hamisítják a munkáit…
S hogy miért vált híressé a család? „1568-ig nyúlik vissza a család története – kezdi mesélni – Sütő János és József, két mesterlegény, egyik ács, másik asztalos, akkor került Vargyasra. A Daniel kastélynál végeztek ács- és asztalosmunkákat, annak végeztével a faluban megtelepedtek, és utána 15 nemzedéken keresztül apáról fiúra sikerült a mesterséget folytatni – a fiaim és az unokatestvérei már a 16. nemzedékhez tartoznak.” Mint megtudjuk, a család történetének Kós Károly is „utánanézett”, aki a családfát is elkészítette illetve megrajzolta A vargyasi festett bútor című könyvében.
– Legrégebbi eszközünk, szerszámunk ez a festéktörő kő, itt van hozzá két kicsi őrlőkő, ezekkel őrölték, porlították elődeink a mindenféle színes ásványokat, így nyerték a festékeket. A mai napig a hagyományos családi receptet használjuk a festékeink elkészítésére. Különlegessége a kőnek az 1680-as évszám, innen már biztosan tudjuk, hogy festéssel is foglalkozott a család. A festés szabadkézi, ami a kicsi darabokon nem nagy dolog, de a bútorokon is – ahol közvetlen az alapszínre jön a mintázás – csak a betéteknek a kereteit szoktam megrajzolni előre, maga a mintázás, virágozás, mindig szabadkézi. Így minden darab egyedi, még ha ugyanabból a tükörkeretből 15 darabot is készítek egyszerre. Ez a különlegessége a mi művészetünknek, népművészetünknek: hiába kötött, mégis nagy teret enged a kreativitásnak.
Mit is mond a mondószék?
A Sütő család által festett bútorok a hagyományos székely háztartás elemei, elsősorban kisebb-nagyobb ládák – ezek sorában a legnagyobb a kelengyés vagy hozományos láda. A lány hozományához tartozott a vetett ágy is, ami a tisztaszobának az éke volt: alvásra nem használták, hanem a családnak az anyagi helyzetét, státuszát mutatta – minél magasabb volt, annál gazdagabb volt a család.
– A saroktékákat elsősorban italtárolásra használták, ugye, unitárius a falu; katolikus vidéken inkább bibliát tartottak benne – viccelődik –, ha több volt az ital vagy a biblia, a saroktéka méretesebb is lehetett. Állítólag az őse a falitéka, az egy mélyedést takart kőházakban a falban, ami amolyan hűtőszekrényként működött. Mindig az északi falon helyezték el, polcokkal volt ellátva, s ahogy viccesen szoktuk mondani, a kőház jó, mert nyáron hideg s télen is hideg, úgyhogy elállt benne az élelmiszer sokáig. Ez itt a vendégváró pad, ez az állótálas tányéroknak, fazekaknak – folytatja a szoba leltárját. – A legérdekesebb hagyományos darabok a kontyos vagy mondószékek. A székelyek nem zárták ugye a kaput, még éjszaka sem. De hát régen is összeveszett a férj meg a feleség, s akkor erről a székek „beszéltek”: a székeket cserélték meg vagy külön csak a háttámlákat, kirakták a székeket a tornácra, s ebben a helyzetben már azt mondták a vendégnek, hogy nem a legjobb pillanatban jött. S akkor az érkező fordult is meg… Ez pedig a jellegzetes székely asztal, ez egy mély kenyeres fiókkal volt ellátva, ez pedig benne a titoktartó, egy ilyen csúszó lappal ellátott titkos rekesz. Általában egy ajtócska van az ilyen típusú asztalon, furfangos látogatók mondják is, mi ebben a titkos, ha mind így készült. De nem mindegyik így készült... A régi mesterek mindig építettek be titkos rekeszeket, főleg a ládákba és a saroktékákba, az iratokat s a pénzt ebben tartották. Az itt látható bútorok az 1800-as évekből valók, ennél újabb a bölcső, amit a nagyapám készített, és a hintaló. Nagyapám megfestette ezt a ruhásszekrényt is, hogy találjon ide: nem hagyományos darab, de mégiscsak könnyebb tartani benne a ruhát, mint a ládákban.
A mondószék épp azt mondja: összeveszett a férj és a feleség
Mutasd a tulipánt, megmondom, ki vagy
A messze földön híres bútorfestő és fafaragó családból nem csak beszélgetőpartnerünk, Sütő István aktív, hanem nagybátyja, édesapja, és két öccse is – a szoba asztalán külön fotóalbumokban csodálhatjuk meg munkáikat, amelyek egyébként szinte mind rendelésre készültek. Persze hozzá nem értőként rögtön felmerül bennünk: mitől lesz valami vargyasi, pontosabban Sütő? Hogyan lehet felismerni?
– A virágminták nagyon hasonlóak minden vidéken, a tulipán viszont tényleg a miénk, ahogy szoktam bosszantani ezzel a holland turistákat. Nehéz szavakba öntve megválaszolni ezt a kérdést… Szép, kötött, szimmetrikus, szabályos vonalvezetés, a virágok nagyjából arányosak a levelekkel, de maga a virághasználat is sajátos. Szegfűk, rózsák, de a legtöbb a tulipán… Arról, ahogy az illető használja a színeket, felossza a területet, ahogy festi a tulipánt nem csak a család munkáját lehet megkülönböztetni, hanem a családtagokat is… Né, hányféle tulipán van, más bútorfestőnél nemigen láttam ennyit – mutatja-magyarázza, aztán a színvilág rejtelmeibe is bevezet. – A bordó – a meggypirosnak nevezett barna, így szoktam én viccesen nevezni – azért a legjellemzőbb, mert ez nagy mennyiségben fellelhető ezen a környéken. Persze használták a jobbágykéket is, s ritkán a zöldet. A zöldet leginkább a szászok használták, pedig azt gondoltuk volna, hogy ez a magyar ízlésnek a megfelelő.
Míg a világ s még két nap…
De hogyan is készül egy ilyen hozományos láda? S mit milyen sorrendben festenek?
– Akinek jó szeme van, az megfigyelheti, hogy fecskefarkas sarokillesztésekkel van összetéve, ez az egyik titka, hogy a mai napig ennyi láda fennmaradt. Ez egy nagyon erős szerkezet, ezeket ma is ugyanúgy kézi fűrésszel vágom be, s kézzel vésegetem össze. Tehát a szerkezet is hagyományos. S a vasalatok is, a zárszerkezetek. Van egy ügyes fiatal kovácsom itt Vargyason, addig nézegettük a 200 éves zárszerkezetet, amíg ugyanúgy elkészítette.
Akkor kanyarodjunk rá a festésre. Először a szegélyek színeit húzom meg, utána jön az alapozás. Ha betétek kerülnek, ahogy már említettem, a betétek körvonalait megrajzolom előre. Ennyi csalás-ámítás van rajta. Utána megfestem az alapszínét a betétnek, s a külső részeknek is, aztán meghúzom szépen a szegővonalat, s akkor következik a kiinduló minta – kancsó, csokor, szív, vagy egy margaréta… Ebből jön ki az úgynevezett erezés, a szárak és a levelek. Ezután jön a virágozás, majd a virágoknak az árnyékolása – ugye minden virág két színből áll, ez szépen kiemeli őket. Akkor jön az árnyékolása a leveknek és a száraknak, utána pedig a viaszozás vagy gyantázás az egész felületre.
– Mennyi ideig marad meg ez a festés?
– Ha jó körülmények között van tartva, akkor míg a világ s még két nap. A fának az ellensége a nedvesség s a rovarok – a kettő össze is függ, a nedves fát a rovar hamarabb megtámadja… Itt vannak szinte 200 éves darabok, s nagyon jó állapotban, még csak restaurálnom sem kellett őket.
– De azért a széken csak kopottabb a festék…
– Nem a színek tompulnak, hanem a bútorra patinaréteg rakodik. Nem változik meg a festéknek a színe. Mi a patinaréteg? Kosz… Régen a nőknek mániája volt, hogy lenolajjal törölgették a bútort, az hirtelen fényt ad, „megdobja”, de aztán reárakodik s beleragad a por. A restaurálás új irányelve azt mondja, hogy ez már hozzátartozik a darabhoz, ami megkönnyíti a dolgunkat: nem is kell megtisztítani. De ha megtisztítanánk, ugyanolyan élénkek lesznek a színek, mint az új darabokon.
– S aki most rendel egy festett bútort, s karban akarja tartani, mivel tisztítsa?
– Egy finom kefével. Ha vegyszeres rongyokkal nekiállnak mosni, persze, hogy a viaszréteg lejön. Hosszúszőrű kefével kell tisztítani a portól, az szép fényt is ad neki.
A 16. generáció
Egy ilyen nagy láda elkészítése nagyjából három heti munka – tudjuk meg –, majd a családi recept titkáról elárulja: a festék vízalapú, s a hozzá kellő ásványok fellelése nem túl nehéz. Például nemrég kiszélesítették az utat a Vargyas szoros felé, s a munkálatok során sok ásvány kifordult a földből – még áskálni sem kell. Aztán bevallja: fogtak már azért az ősök is a kezükben olajfestéket, de közben sohasem mondtak le a sajátról.
– Egy megrendelésem volt, hogy olajfestékkel kellett mindenképp, mert már olajfesték volt a darabon. Dehát az kínszenvedés volt, buta is lennék, ha azt használnám, mert nem olyan jó, mint a miénk, a hagyományos… Nehezebb vele dolgozni – jelenti ki kategorikusan Sütő István, akinek két alapelve van, ha dolgozik: legyen minőségi és 100%-ban hagyományos. Pedig, ha az anyagiakat néznénk, megengedhetné, hogy lazábbra vegye. 400 éves múlttal a háta mögött, ha lábbal festene, akkor is érték lenne, akkor is Sütő lenne…
A Sütő család nem csak festeni, faragni is tud: a lánc egyetlen fából készült, a láncszemek nincsenek megszakítva, vágva (a képen Sütő István)
– Van, aki azt mondja, hogy a több mint 400 év alatt már a génjeikben van a bútorfestés. Ennek van alapja, mert a legkisebbik fiam, alig egy éves, úgy örvend, ha ide bejön… – mondja, miközben kintről percek óta erősődő gyermeksírás hallattszik. – Hamar elkapja az ecsetet, s a darabokon húzogatja. Vagy ha beengedem a műhelybe, a forgácsba beléfekszik. Mikor kicsi baba volt, s behoztam ide karban, rögtön elhallgatott, ha sírt. Megnyugodott. Látszik, hogy hatással van reá. A nagyobb fiaim, 4 és 5 évesek, ők már ügyesen rajzolnak, festegetnek. Adok nekik egy szöget, egy kalapácsot s egy harapófogót, s azzal elvannak egy darabig. Béüti az egyik a szeget, a másik kihúzza, aztán cserélnek…
Ezeridegenek meg a székely bácsi
Nem zárhatjuk a beszélgetést anélkül, hogy rá ne kérdeznénk: mégis, mennyibe kerül egy ilyen festett bútor?
– A legolcsóbbak a piacon ezek a forgácslap bútorok – hát nem tudom, nevezzük bútoroknak –, ahhoz képest már a tömörfa bútor szinte kétszer annyiba kerül. Ha mégegyszer egy annyi időt én ráfordítok, miután készen van a tömörfa darab, akkor természetes, hogy ez még kétszer annyiba kerül.
Mint mondja, székelyföldi a legtöbb megrendelő, de Észak-Amerikától Indonéziáig, Japánig az egész világon vannak bútoraik… És nem innen elszármazottak vitték.
