Az est Ludwig van Beethoven (1770–1827) Coriolan nyitányával kezdődött. Csupán néhány perces nagyzenekari remekmű, amelyben a lelki konfliktusok tüzében egymásnak feszülnek a Coriolanust, a lelketlen, becsvágyó római patríciust jellemző, a gyűlölet lángjában perzselően izzó, szenvedélyes, drámai, valamint a főhős megtört lelkű anyjának és feleségének gyengéden lírai, fájdalmasan esdeklő témái. Beethoven drámai viharában, a hazaáruló Coriolanust becstelen nagyravágyásának szenvedélye semmisíti meg. Lavard Skou Larsen karmester energikus, széles mozdulatokkal ölelte át a zenekart, színekben gazdag palettával építve fel a nyitány drámai erezetét.
Max Bruch (1838–1920) Kettősversenye eredetileg klarinétra és brácsára íródott, amelynek klarinét szólóját a zeneszerző fiának, Max Felix Bruchnak ajánlotta. Ezen az estén Artur Kaganovskiy és Eszter Kaganovskiy előadásában Bruch Kettősversenyének hegedű–brácsa verzióját hallhattuk. Nagy lélegzetű, szép dallamokra épülő, romantikusan csapongó, szenvedélytől fűtött versenymű, amelyben az egymással társalgó, lírai párbeszédet folytató két koncertáló hangszer egymás kiegészítője. Az első tételben a két művész mintha egymás gondolatát olvasta volna. Előadásukat a muzikalitás, a belső harmónia, a költői érzékenység, a zenekarral való tökéletes együttműködés vezérelte. A zenekar sem „külső szemlélőként”, hanem teljes „egyetértésben” simult a szólóhangszerekhez. Szomorúan tapasztaltam, hogy a második tételtől az előbbi tökéletes harmónia megbomlott. A művészlélek könnyen sebezhető, így feltételezem, hogy Eszter játékát is valami negatívan befolyásolhatta: előbbi magabiztossága megingott, kezében a brácsa egyre visszafogottabban szólt, míg Artur szárnyaló hegedűjátékával a mű további részében teljesen átvette az irányítást. Kár, hogy a kezdeti „azonos hullámhossz” szertefoszlott, és megszakadtak a kiművelt, szép dallamú, lírai párbeszédek.
Johannes Brahms (1833–1897) I. c-moll Szimfóniáját, (Op. 68.) hosszas előkészület után fejezte be, ugyanis a mű komponálása közben számtalanszor megtorpant, lévén hogy olyan példakép lebegett előtte, mint a géniusz Beethoven. Talán ezért (is) érezhető zenéjén a Beethovenre emlékeztető hangzásideál, az élet sötét és napos oldalának, és az emberi lélek bugyraiban zajló drámai–lírai pillanatok kontrasztjának szembeállítása. A szimfónia előadásában Lavard Skou Larsen csodát művelt a zenekarral. Színek sziporkája, hangulatok kavalkádja, érzelmek, szenvedélyek ragadták magukkal és nyűgözték le a hallgatóságot. Élménypillanatként kiemelném Haáz Bence muzikális, alaposan kidolgozott oboaszólóit. A fináléban a beethoveni mintát követve a borúlátó gondolatok, az elérhetetlen vágyak feloldódnak. Mint amikor a felhők mögül kisüt a nap, eluralkodik rajtad egy megmagyarázhatatlan nyugodtság, az Örömódához hasonló felszabadult boldogságérzet, és újra megtapasztalhatod, hogy a zene örömforrás, gyógyír a léleknek.
(Borítókép: Soó Zöld Margit: A seb, pasztell, 1996)
