Szinte mindegy, ki jut hatalomra
Pedig az Egyesült Államok mindig is az ellentétek országa, polarizált társadalom volt. A politikai küzdelmeket mindig két ellentétes tábor hívei döntötték el. A kormányoknak nem kellett kompromisszumokat kötniük, hogy kormánykoalíciókat alkossanak. A mögöttük álló pártok: a konzervatív republikánusok és a progresszív baloldali liberálisok vagy megnyerték vagy elveszítették a választásokat. Az amerikai választási kampányok mindig valamiféle népszavazásnak számítottak. A választók nemcsak az éppen hatalmat gyakorló kormányzat politikai, gazdasági, kulturális teljesítményét tették mérlegre, de az előbbi kormányzatét is. A választóközönség a társadalom épp adott állapotának megfelelően váltogatta vonzalmait. Következésként: az egyes pártok is szinte már rendszeresen váltogatták egymást a hatalomban. Ezt nevezték – azóta már szinte teljesen feledésbe merült politikai terminussal – váltógazdálkodásnak.
A hatalomra jutott politikai irányzat rendszerint megvalósította a meghirdetett programot, ami azzal is járt, hogy mindig túl is teljesítette vállalásait, s ezzel olyan változtatásokat idézett elő, amelyek nem csupán az ellenfelek, de a saját szavazók jelentős részének érdekeit is sértették. A választási kampányok azonban lehetőséget teremtettek arra, hogy a politikai osztálynak a választók egyfajta – minden működőképes rendszer fennmaradásának alapfeltételeként számontartott – negatív visszacsatolással jelezzék az anomáliákat, s a korábban kormányzó politikai alakulatot helyezzék vissza a hatalomba. S mivel a szemben álló felek lényegében kiegészítették egymást, a progresszívek újra és újra megkísérelték a politikai rendszert a társadalomban zajló változásokhoz igazítani, azaz úgynevezett reformokat léptettek életbe, a konzervatívok meg a többé-kevésbé mindig adekvát kiigazításokból fakadó újítások túlzásait igazították vissza a társadalmi valóság hagyományokban gyökerező alapelveihez. A rendszer zökkenőmentesen működhetett. Az Amerikai Egyesült Államok a sikeres demokrácia világszerte elismert modelljét kínálhatta a teljes nyugati világnak.
Ez a polarizált gondolkodásmód és világlátás, amely nyilvánvalóan mindkét fél számára komplementernek, azaz elfogadhatónak bizonyult, a sajtó szerkezetét is átalakította. A lapok vagy az egyik, vagy a másik tábor szolgálatába szegődtek, s mert az előfizetésekből tartották el magukat, a paritás példányszámában is megőrződött. Az újságírók azonban ennek ellenére is próbáltak tárgyilagosak maradni, azaz a szemben álló oldal érveit is mérlegelték, és nagy vonalakban megismertették olvasóikkal.
Nehéz lenne megmondani, hogy ez a folyamat mikor bomlott meg. Az anomália valószínűleg az Egyesült Államok megkérdőjelezhetetlen világhatalommá válásából következett. Az USA ugyanis fokozatosan átalakította a teljes világrendszert. S ebben a folyamatban természetesen a progresszíveknek volt meghatározó szerepük. Ez a szerep azonban a világgazdaságban, politikában és kulturális életben játszott domináns szerep következtében egy idő után nem lehetett többé megkérdőjelezhető. A konzervatív visszaigazításokra többé már „nem volt szükség”. A sajtóban, amelynek orgánumai fokozatosan a gazdasági érdekek szolgálatába szegődtek, szinte már kizárólagossá vált a „progresszív”, azaz balliberális szemlélet.
Azonban, mert az Egyesült Államok számára a „világuralom” fenntartása fokozatosan – a nagyvállalatok és a fináncszektor horribilis nyereségei ellenére – mind nagyobb teherré, majd egyre inkább finanszírozhatatlanná vált, a progresszív kormányzatok egyre inkább arra kényszerültek, hogy saját állampolgáraikra terheljék a költségeket. Ráadásul a globalizáció a mind nagyobb pénzfeleslegekkel rendelkező nagyvállalatokat arra késztette, hogy tőkéjüket (a profitmaximalizáció szinte kizárólagos alapelvvé válásával párhuzamosan) jövedelmezőbb területekre, magyarán olcsóbb munkaerőt kínáló államokba menekítsék. Az amerikai munkavállalók tömegei maradtak munka nélkül, társadalmi-gazdasági lehetőségeik mind kevésbé tudtak lépést tartani a növekvő igényekkel.
Egyre nagyobbá vált az elégedetlenség, ezt már a mind egyoldalúbbá váló sajtó ideológiai nyomása sem volt képes eloszlatni. A természetes politikai polarizáció fokozatosan mind természetellenesebbé vált. A sajtó végképp elveszítette kiegyensúlyozó szerepét. A médiafogyasztás mind egyoldalúbbá vált. A konzervatív tájékozódású lapok, tévéadók, internetes oldalak mindinkább visszaszorultak, de amint azt Trump négy évvel ezelőtti megválasztása már jelezte, nem veszítették el politikai súlyukat.
A média még a puszta hírközlés terén is feladta tárgyilagosságát, s az egyik vagy a másik oldal mellé zárkózott fel. Az olvasók pedig vagy csak az egyik, vagy csak a másik szolgáltatásait vették igénybe. Így aztán – erre figyelmeztet Innes Pohl is – mindkét tábor áttörhetetlen falú ideológiai buborékba zárkózott. Saját lapjának, tévéadójának, honlapjának mindent elhitt, amit azok közöltek vele, s az ellentétes nézeteket meghallgatni sem volt már hajlandó. Az amerikai vész fokozatosan egész Európát megfertőzte. Ma már csak Kelet-Európában él még valamiféle satnya vitakultúra. A felek Magyarországon is elbeszélnek ugyan egymás mellett, de legalább mímelnek valamiféle „párbeszédet”. Amerikában már ez is kész lehetetlenség.
Reimer Klüver és Christian Wernicke Amerika utolsó esélye. Miért kell a világhatalomnak újragondolni önmagát című, 2012-ben megjelent könyvükben már figyelmeztettek a veszélyre. Mindhiába. Obama (az ő győzelmét tekintették a szerzők az utolsó esélynek) mit sem változtatott a helyzeten. Ahogyan lényegében Trump elmúlt négy esztendeje sem. A választóközönség továbbra is az egymás számára átjárhatatlan ideológiai burkok foglya maradt. Továbbra is mindenben különbözni akarnak egymástól. A lakberendezéstől az autómárkákig és az öltözködésig. A véleménykultúráról nem is beszélve. Mindkét fél azzal vádolja a másikat, hogy hamis híreket (fake news) terjeszt. Mindkét fél képes a legképtelenebb világképeknek, öszeesküvés-elméleteknek hitelt adni. Rasszista antirasszisták és antirasszista rasszisták gyűlölik egymást. Vannak, akik a koronavírust pusztán politikai manipulációnak tekintik, mások abban hisznek az elvakultságig, hogy a nő és a férfi közt nincsen semmi különbség, a nemek társadalmi képződmények, azaz merő fikciók. A biológia közönséges népbutítás, a rasszizmus egyik sajátos alakzata…
Az Amerikai Egyesült Államokban ma már egyáltalán nincs intézményes lehetőség arra (az egyetemeken sem), hogy bármiről is elfogulatlan vitákat lehessen lefolytatni. Pedig viták, azaz véleménycsere nélkül nincs demokrácia. Az önmagukat demokratáknak nevező „progresszívek” az úgynevezett politikai korrektség nevében a legfontosabb vitatémákat is tabuizálhatják. (Ez az álláspont időnként az erdélyi magyar sajtóban is a lehető legagresszívebb formában jelenik meg.) A demokraták egyfajta cenzúrára épülő demokráciát szeretnének kialakítani. S hogy a demokrata médiahatalmat megtörjék, a republikánusoknak sem marad más választásuk, mint a legradikálisabb és agresszívebb egyoldalúság.
A tényeket a posztmodern ideológiák már régen kiiktatták a társadalmi valóságból. Csak vélekedések lehetségesek. Ezek mentén azonban a társadalom, az amerikai „nemzet” fokozatosan szétesik.
Pedig a valódi demokrácia, azaz működőképes nemzetállam csakis a tényekről folytatott vitákon alapulhat. Voltaképpen magukat a tényeket is csupán a viták, azaz a nézetek és látásmódok tárgyilagos szembesítése képes felszínre hozni. Tudományosabb terminussal: tételezni. Azt azonban kétségtelenül képes, legalábbis nagy vonalakban…
E pillanatban a választási kampány döntetlenre áll. De szinte mindegy, ki jut hatalomra. Amíg a „világ első demokráciájának” alapelve a gyűlölködés marad, a demokráciának, azaz a tárgyilagosságnak és a szavahihetőségnek (egyelőre, ha nem éppen hosszabb távon is) annyi.
Ami minket is (számos vonatkozásban közvetlenül) érinthet.
