Hármasával, ötösével vitték Tompa Andrea Omertáját*
Minden valamirevaló széket áthoztunk már, az irodákból is, mégsem volt elég, az ajtóban is álltak, ennyire kíváncsiak az emberek arra a könyvre, ami róluk (is) szól, arra a szerzőre, aki közülünk való, és akinek két korábbi könyve (A hóhér háza, Fejtől s lábtól) kétségtelenné tette: az Omerta – Hallgatások könyve is páratlan lesz. Tompa Andreát Nagy Boglárka, a kötet szerkesztője, a Jelenkor Kiadó főszerkesztője, és Köllő Kata, lapunk szerkesztője faggatta, Albert Csilla színművész a tőle megszokott „hozzáadott értékkel” keltette életre a felolvasott szövegrészleteket.
Négy hang a 20. század közepéről
Nagy Boglárka röviden ismertette az egy héttel korábban megjelent kötetet: az 1950-es évek elejétől az 1960-as évek közepéig terjedő időszakban játszódik, főleg a Kolozsvárt körülölelő perifériákat eleveníti meg egy férjétől Kolozsvárra szökött széki mesélőasszony, egy sikeres rózsanemesítő, egy félárva lány és a börtönből éppen szabadult apáca történetei által. Hogy az időszak, vagy a szereplők voltak-e meg előbb a szerzőben? A kérdésre adott válaszokból úgy tűnik, talán inkább a részben valós személyekből ihletődő, de sok fikcióba burkolt szereplők lehettek előbb, hiszen mint azt Tompa Andrea elmondta, a kertészetbiológiai kísérletek nem történhettek sem a húszas évek Kolozsvárján, sem a 80-as években, hanem pont akkor, amikor a könyv elhelyezi. A paprika és paradicsom házassága, az, hogy valaki Istent játszva alkot egy új növényt, Kolozsváron csak a 20. század közepéhez tartozhat. Az alkotómunkáról a szerző elmondta, az egyik legnagyobb nehézség eldönteni, mit tartunk meg abból az iszonyat sok mindenből, ami felbukkan, amikor elmerülünk egy világkeresésben.
Bár szerkesztőként számtalanszor olvasta a könyvet, és Budapesten már beszélgettek is róla közönség előtt, az ízét Nagy Boglárka itt érezte meg igazán, Kolozsváron. Tompa Andrea nagy nyelvbűvész, szövegei még olvasva is zamatos hangulatossággal tesznek négydimenzióssá egész világokat, az ízlelgetés katarzisa ugyanakkor nagyban köszönhető Albert Csillának is, aki pompás érzékkel tudta megszólaltatni például a széki Kali figuráját. Nagy Boglárka felvetette a női középkorúság tematikáját, amely eléggé kevésszer kibeszélt történet, a középkorú nők valahogy eltűnnek, itt megtaláljuk Kaliban.
– Kalival az történt, hogy majdnem elment az élet, már lemondott mindenről, vele nem fog már történni semmi. Valami rosszból kilép, nem tudja, mi van a kanyar után, milyen, amikor átlépi a város–falu határát – mondta a szerző, aki éppen abban az életszakaszában írja meg a széki asszonyt, amikor az egy utolsó nagy levegővel megpróbál a felszínre jutni. Ilyen kérdéseket feszeget, minthogy mit csinál az a tehetség, akinek semmi útja nincs? A széki mesélőasszony nagy tehetsége a verbalitás, ma, amikor keveset mesélünk a gyerekeknek, Tompa Andrea egy olyan asszonyról ír, aki annyira tudja, hogyan kell különböző hangokat megszólaltatni, hogy az izgalom nem is abban rejlik, mi történt a mesében, hanem abban, ahogyan elmeséli.
Magukat mesélik el a szereplők
Köllő Kata arra volt kíváncsi, milyen dilemmákat szült a szerzőben az, hogy a fikció és valóság keveredésében igaz történeteket, létező személyeket is megír, akiknek utódai ma is élnek, és hogyan oldotta fel ezeket az erkölcsi dilemmákat, engedélyt kért-e az érintett hozzátartozóktól? Bár a kötet kitalált neveket használ, a szerkesztőnk által felolvasott rövid szövegrészletben például a hallgatóság azonnal ráismert Szabó Vilmos Ottóban a figura ihletőjére, az egykori Palocsay Rudolfra. Tompa Andrea elmondta: az engedélykérést megtette, fontosnak tartotta, hogy a hozzátartozók megjelenés előtt olvassák a szöveget, és tiltakozzanak. A könyv szereplőinek többsége erősen fikcionalizált, az egyetlen, aki kevésbé, az a rózsanemesítő, ám ugyanakkor a figurája, története olyan, amilyennek az író elképzelte a rózsanemesítő biológus életét. Az apácát egy református diakonissza és egy magyarországi szerzetesnő alakjából rakta össze. Tompa Andrea elmondta, hogy A hóhér háza kötete után kapott olyan észrevételt, miszerint némely szereplőkkel „nem bánt szépen”. Úgy véli, az irodalom alkalmas arra, hogy az elkövetőkre (negatív szereplők, akiknek volt egy „elkövetői” attitűdjük) ráhasson, az áldozatokat megvédje. Mint elmondta, az eseménytörténet, a cselekménytörténet a kötetben sokkal univerzálisabb, a nyelvezet rekonstrukció négyféle nyelven él a lehetőségekkel. A szereplők belülről szólalnak meg, magukat mesélik el, ebből is érthető, hogy a fikció dominál, hiszen nem tudhatjuk, mit érez az a figura, az inspiráló személy, akiről mintáztuk a szereplőket, nem láthatunk be a fejükbe, nem ismerhetjük a vágyaikat, álmaikat, dilemmáikat, frusztrációikat.
– Azért is volt könnyű Vilmossal azonosulni, mert le lehet általa írni azt a dilemmát, hogy egy művész milyen döntések elé kényszerül, hogyan kell együttműködnie a hatalommal, az hogyan csábítgatja. A hatalomnak mindig szüksége van művészekre, leginkább színészekre és ismert arcokra, hogy azt közvetítse: őt a jók, az elismertek, a népszerűek is támogatják. Kicsit könnyedebben ülnek fel a művészek ennek a csábításnak, hiszen rettentő nárcisztikusak vagyunk, és megyünk a siker, érvényesülés felé, afelé hogy lehetőségeket kapjunk, hogy elismerjenek, hogy fontos vagyok, hogy itt egy pozíció, és már „a pártba is felvettek”, és megyek föl, és a határ a csillagos ég vagy mondjuk egy párizsi világkiállítás, ahol valahogy mégis a siker át kell hogy értékelődjön és igazi siker is lehet. Ezt a zsigeri vágyat arra, hogy az ember a nyilvánosságban érvényesüljön, nevezzük ambíciónak vagy nárcizmusnak, vagy csak egyszerűen annak a vágynak, hogy megmutassuk, mit tudunk és az kapjon elismerést, ezt nagyon könnyű volt egy ilyen figurán keresztül megírni – vallja Tompa Andrea.
Tompa Andrea: „Nem tudok olyan történetet írni, ami egy nagy blackout a végén, egy nagy sötétség, és nincs fény, nincs kiút, nincs remény. Kell, hogy legyen egy kulcslyuknyi fény” (Fotó: Rohonyi D. Iván)
Amit felfedezek, az mindig más város
Nagy Boglárka azt kérdezte a szerzőtől, miért olyan fontos számára újra és újra feltérképezni Kolozsvár múltját (első kötete Kolozsvárról szól, a másodiknak is jelentős része itt játszódik – szerk. megj.). Tompa Andrea szerint érdemes beszélni azokról a helyi értékekről, amelyek nem kapnak elég figyelmet; elkezdett hát egy olyan várossal ismerkedni, ami tulajdonképpen nincs is (csak az Omerta kötetnél maradva: a Hóstát jelentős részét a kommunizmus utolsó évtizedeiben lebontották, egykori formájában a Palocsay-kert sem létezik – szerk. megj.), és nem tudja, ez a város még hány réteget tartogat számára, de ez mindig más Kolozsvár. – Lehet lusta vagyok összerakni egy másik várost – vallja magáról mindenféle álszerénység nélkül, pedig aki olvasta előző köteteit, az pontosan tudja, hogy ez nem lehet igaz arra a szerzőre, aki a 19. század végétől a 20. század elejéig terjedő időszakot oly korhűen megteremtő sajátos nyelvezetet képes alkotni többszáz oldalon keresztül (Fejtől s lábtól c. kötetében), hogy amikor utána kilépünk a kolozsvári utcára, valósággal mellbevág a száz évvel ezelőtti boldog-szomorú város helyett a harmadik évezredet látni.
Az Omertában keverék nyelvet is használ, szép számmal vannak magyarosított román szavak is. Köllő Kata arra volt kíváncsi, ezek megértése gondot okozott-e a budapesti szerkesztőnek, problémás lehet-e a románul nem tudó olvasó számára. Nagy Boglárka elmondta, több erdélyi szerzővel dolgozik. – Már úgy köszönök, hogy szerusz – vallotta. Szerinte sok helyen a kontextusból kiderül a keverék szavak jelentése, csak néhány helyen kellett másképpen megoldani. Tompa Andrea úgy véli, az integrálódó Vilmos, aki egyre sikeresebb, Bukarestbe sokat járó ember, maga is tanulja a hivatali román nyelvet, megjelennek nála az állami, hivatalos szavak, vele együtt pedig az olvasó is megérti azokat. A szereplő nyelvileg is elkezd adaptálódni, integrálódni, az idegen szavak tükrözik főleg azt, hogy figuránk ilyen környezetben dolgozik, ahol valamit „aprobálnak”.
A fikcionalitás és dokumentarizmus arányainak kérdése is felmerült, a kötet háttérmunkája ugyanis rengeteg kutatómunkát jelent. Tompa Andrea szerint forrás mind a cenzúrázott sajtó, mind a személyes naplók, a kérdés inkább úgy tevődik fel, hogy mi az, amit be akarok engedni, mi az, amit a szereplőim láttak ebből a világból. „Legnehezebb olyan könyvet írni, ami ma történik, és ami tudná értelmezni ezt a világot” – vélekedett az író. A legkevesebb történetet a Hóstátról találta, hozzászólásában Diószegi Anna néni el is mondta: még írna egy Hóstát-könyvet, ha ezt korábbi segítője, a jelen levő Keszeg Vilmos néprajzkutató is jónak látja. A kutatómunka során sok emberrel beszélt Tompa Andrea, sosem célzott interjúkat készít, hanem beszélteti az embereket, ugyanis egy írónak kell az emlékezet véletlenszerű szerkezete. „Nem tudok olyan történetet írni, ami egy nagy blackout a végén, egy nagy sötétség, és nincs fény, nincs kiút, nincs remény. Kell, hogy legyen egy kulcslyuknyi fény” – mondta a szerző, aki szerint az 50-es években sokáig tartózkodni nem annyira jó.
Tompa Andrea szerint fontos erről az időszakról, a történéseiről írni, mert a 20. századi nagy közös történetünk rettenetesen megdolgozatlan, és nem biztos, hogy megtesszük a szükséges lépéseket ahhoz, hogy kérdezzünk, amíg lehet. „Ez egy múltjelen, egy jelenvaló múlt. Ezek a történetek jelen vannak, a testünkben vannak jelen. Ezeket a kérdezéseket előhozni, ez lehet a szerepe a művészetnek” – mondta az író.
* Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve, Budapest, Jelenkor Kiadó, 2017.
Szétkapkodták a könyveket (Fotó: Rohonyi D. Iván)
